Krokodilszafari

Kalandtúrán a XX. század diktatúráinak útvesztőibe – Beszámoló Sári József Napfogyatkozás című operájának magyarországi bemutatójáról, Magyar Állami Operaház, 2009. november 28. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az opera plakátja
Az opera plakátja

A mű premierje 2000-ben, a németországi Pforzheimben volt. Az Arthur Koestler életéről szóló darab német nyelvű szövegkönyvét Elisabeth Gutjahr írta, s címével Koestler híres regényére (Darkness at Noon – Sötétség délben) utal. Magyarra Csákovics Lajos fordította. Az opera azonban nem a regény színpadi adaptációja, hanem tizenegy, filmszerűen lepergő jelenet láncolata Koestler gyermekkorától az író öngyilkosságáig. Dokumentum-színház az operában: az író életrajza ihlette jelenetek akár meg is történhettek volna a valóságban, 1914 és 1983 között, akkor és úgy.
Arthur Koestler írói munkássága nem tananyag a középiskolai oktatásban, Sári József zenedrámája – és annak nyomán az író életműve – remélhetőleg szélesebb közönségréteg elé is eljut majd. A premierközönség lelkes tapssal díjazta a produkciót.

Elképesztő hangzavarral hasít bele a nézőtér csendjébe Sári zenéje. Nyitányszerű bevezetésnek hat, percekig énekhangot nem is hallunk. Felkavaró a zenei szövet, ütősök-fúvósok azonosíthatatlanul kusza futamai sorjáznak, nyugtalanítóan zavaros az egész, mint a század vagy mint a korszak, amelyről az opera szól. Aztán egyszer csak kibontakozik valami dallamféle, mondhatni: élvezhető is… Az énekkar és a színpadon lévő szólisták ensemble-ja szólaltatja meg a grandiózus számot. De nem sok idő marad a zene élvezetére: harangok szólnak, a schönbergi vagy bergi opera dallamvilágát idézik Sári szereplőinek deklamáló szólamai, ugyanakkor olyanok is, mintha Az Operaház fantomjából ismert modernopera-stílusgyakorlatot Webber egyenesen innen vette volna, a Napfogyatkozásból.

Az első kép után pedig mintha újra kezdődne a darab: néhány taktus erejéig az előadások előtt próbáló zenekar hangjai vezetik fel a következő képet, majd újra következik a bergi expresszionista muzsika eszköztárának felvonultatása: izgatott zenekari futamok, végtelen hajlítások, kukorékolásszerű kacajok, a majdnem atonalitásig fokozott dallamok… Majd ezek újra összeállva hatalmas fináléba torkollnak a Japán kávéházi jelenet végére. A zene kifogyhatatlan ötletességgel hullámzik az egyes jelenetek között: a kávéházi tutti után József Attila jelenetének bevezetője egy telefoncsörgést idéző hang („Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek.”), máshol filmzenére és tánczenére emlékeztető a hangzás. A kor vívmányai – zenében. A kor vívmányai mint a félelemkeltés, a terror eszközei. A fenyegető háború közelségét lüktető frázisok, dobpergést imitáló zenei utalások fejezik ki. A foglyok kopogtatás-üzeneteit, máskor dördülő lövések iszonyatát idéző groteszk hangok vagy éppen egy örökre elveszett álomvilág keletiesen csilingelő koloritja követik rapszodikusan egymást, akár a XX. század különböző évtizedei.

Jelenet az operából (fotó: Birta Endre)
Jelenet az operából (fotó: Birta Endre)

Sári József operája időutazás. Olyasféle, mint egy családregény. Olyasféle művészi tabló, amit filmen például A bál című filmben – s annak nagy sikerű vígszínházi adaptációján – már láthattunk. Ott végigtáncolták a szereplők a XX. századot, Sárinál végigéneklik. Ott egy alapvetően vidám közegben uralkodott el a borzalom, Sári operájának már a felütése is kínzóan zavart keltő. A történelemben sodródó emberek helytállási, megmaradási törekvései ütköznek meg diktatúrák tombolásával, elő- és utóhatásaival. Nyomorult sorsokért kiált a zene: nem gyönyörködtetni, hanem felrázni akar. Egy estén legalább ismerje fel az ember: „Soha többé!”

Ha a néző idő előtt távozik a Napfogyatkozásról, alapvetően két oka lehet: egyrészt a szokatlan hangzás, a furcsa színpadi események látványa; ekkor nem igazán értette meg a szerzői üzenetet, a mű nagyságát, s az operát inkább a hagyományos szerzők tollából élvezi. Másik lehetőség, ha zavarban van, nem akar vagy nem mer szembesülni az opera által érintett kérdésekkel, és inkább távozik. Ez esetben már hatott a mű. A legkívánatosabb persze az volna, ha a premier után is érdeklődés kísérné a darabot, s lenne együtt gondolkodó, végig kitartó közönsége.

Ha a színlapra tekintünk, első ránézésre furcsának hat olyan személyeket szerepnévként látni, mint József Attila, Radnóti Miklós vagy Kassák Lajos. Talán túl ikonszerűek, talán még nem is olyan régen éltek, s hajlamosak vagyunk inkább a költőt mint ideát ismerni, emberi mivoltukban egy darab szereplőiként talán nehéz elképzelni őket. Mai költőkkel tán könnyebb lenne a helyzet, hiszen itt-ott televízióban, show-műsorokban is megjelennek, és olykor többet mutatnak emberi mivoltukból – olykor gyarlóságaikból –, s művészetüket kevésbé ismerjük meg. József Attila és Radnóti pedig vitathatatlanul koruk nagyjai voltak, s ha az opera az írók világáról (is) szól, kávéházakban, szalonokban játszódnak egyes jelenetei, akkor megkerülhetetlenek. És ma már kinek jut eszébe idegennek érezni André Chénier vagy Walther von der Vogelweide operai színlapon szerepeltetését?

Gémes Katalin, Váradi Zita, Palerdi András (fotó: Birta Endre)
Gémes Katalin, Váradi Zita, Palerdi András (fotó: Birta Endre)

Horgas Péter díszlettervező hatalmas talapzatai, lépcsősorai és grandiózus oszlopai nyomasztó szürkeségükkel egyszerre keltik a felfújt, gőgös krokodilok, hazug diktatúrák felvonulási tribünjeinek képzetét, lepusztult szocreál enteriőröket, bírósági tárgyalótermet, mauzóleumot, munkásmozgalmi panteont… Angelika Höckner barnás-szürkés jelmezei pedig a hétköznapi nyomor konfekciódarabjai. A tervezőnő olykor egyedít a kék selymek csillogásával, kiemel egy-egy figurát a tömeg soraiból, társadalmi rangot jelez, illetve az amerikai álom jeleneténél tobzódik a vörös-rózsaszín árnyalatok felvonultatásával. Az álom szereplői álarcot is öltenek: olyan amerikai rajzfilmhősök arcvonásai elevenednek meg mint Csőrike, Miki egér, Donald kacsa, Hófehérke törpéi és a többiek. Közben rendszerek jönnek-mennek, életek morzsolódnak fel, a hatalom kiszolgálói kegyetlenkedéseket hajtanak végre a hamis szólamok, semmitmondó szónoklatok hátterében. A súlyos kövek és oszlopok elnyomják, törpévé teszik a köztük bukdácsoló embereket, hogy aztán kriptaként fogadják magukba az áldozatokat.

Kovalik Balázs ezúttal filmet vetít a közönségnek: Arthur Koestler életének és Sári József zenedrámájának történetét. A színpadi utasítások, helyszín- és időmegjelölések a hagyományos feliratozó fénysávon jelennek meg, az opera szövegét – sajnos – nem vetítik ki. Azonban Horgas Péter oszlopsoros-lépcsős díszletének előtere mozivászon. Az előadás Koestler visszaemlékezésének dokumentumfilm-részletével kezdődik, s a „vászonra” – akárcsak a korai mozifilmek vetítésein – minden jelenet előtt egy-egy felvezető szöveg olvasható: a korról, az írót érintő eseményekről, visszaemlékezéseiből. A feliratok közben megy a zene – mint hajdan –, olykor vastag zenekari hangzással, máskor próbára emlékeztető cincogással, s legautentikusabban a párizsi kávézó jelenete előtt: zongorakísérettel. A mozihatást Kovalik a „vászon” mögött megelevenedő jelenetekben is érvényesíti: olykor a szereplők nem bejönnek, hanem „beúsznak”, begördülnek a színre, majd egy-egy oszlop takarásában a tér átrendezésével együtt tűnnek el… Ez nemcsak filmes hatást kelt, hanem félelmeteset is: a rendszer magával sodorja, eltünteti szükségtelenné vált alattvalóit. Kovalik rendezésének másik fontos eleme egy óriási krokodil, mely behízelgő mosolyával töri meg a szürke díszletfalak komor egyhangúságát. Ám a mosoly mögött veszélyes fenevad lapul: a gőgös felfuvalkodottság, a mindent felfaló és elemésztő hatalom metaforája, a kifelé erejét fitogtató, de belül üres hatalom jelképe, amely megdöntésétől félvén vérengzésbe fog, ha kell. Az opera során többször megjelenik, természetesen Koestler öngyilkossági jelenetében is, mikor az író „egy még vakabb és örök krokodil szájában végkép eltünik” – a darabban nem szereplő Babits elferdített szavaival fogalmazva.

Geiger Lajos és Kiss Tivadar (fotó: Birta Endre)
Geiger Lajos és Kiss Tivadar (fotó: Birta Endre)

Az opera befogadását nehezíti nem túl színpadszerű dramaturgiája: kiragadott jelenetek az író életéből, némi narrációval megtámogatva a vetítőfalon. Igazából követhető cselekmény a második felvonástól van csak, addig mozaikszerű az egész, zsánerképek váltakoznak kisebb jelenetekkel, szürreális síkon mozgó múltidézéssel: visszagondolás gyermekkorára, a monarchia világának felidézése majd gyermekkori énjével való találkozása… Hogy minden pontosan világos legyen, szükség volna az érthető szövegmondásra is. Sajnos ezen a téren a társulat nagy része adósunk maradt, szinte semmit nem érteni az egyes szereplőkből, még leginkább az énekkari részeket lehetett követni. A dramaturgia része az egymás mellett elbeszélés, ami érdekes, de nem hoz létre feszültséget keltő színpadi szituációkat. Így a szereplők játéka és a szereplőmozgatás is minimálisra szorítkozik. Főként nagy tablóképeket látunk. Sajnos hiába szerepel Radnóti meg Kassák a szereplők listáján: jelentéktelen szerepük észrevétlenné teszi őket a nagy forgatagban. Elég későn, a kihallgatási jelenetnél kezd az ember jobban odafigyelni, mi is történik a színpadon: szokványos vallatási jelenet, háttérben kivégzéssel – fölösleges színpadi lövöldözéssel: a fegyverek ropogása benne van a zenében! – szembevilágítós lámpával, kellően távolságtartó gépírónővel. És ekkor olyan apróságokat is felfedez az ember, hogy a gépírónő olyan lassan cseréli a lapokat a gépben, hogy a vallomásból-vallatásból hosszú részletek maradnának ki, azaz teljesen mindegy, mi kerül a vallomásos papírra, az illetőt kivégzik.

A népes szereplőgárdából Hamar Zsolt nevét kell elsőként kiemelni, a produkció hőse és elkötelezettje, szívből vezényelte a darabot, s olykor bizony nehéz pontosan megállapítani, mikor van összhang és mikor direkt a disszonancia a zenében, zenekara sokszínűen, hatásosan játszott. Különleges hanghatások is szerepet kaptak: a párizsi képben a forradalmárok hangszóró tölcséren keresztül énekelték szólamaikat. Az abszolút főszereplő – Koestler szerepében – Perencz Béla. A művész a próbák alatt megbetegedett, a premiert azonban nem akarta lemondani, így betegen, hangját kímélendő: mikroporttal szólaltatta meg a szerepet. Egy-egy jól kidolgozott figurával tette emlékezetessé önmagát és az előadást Palerdi András, Geiger Lajos, Kiss Tivadar, Nyári Zoltán, Gábor Géza, Tóth János, Kovács Annamária és Fodor Gabriella. A többieket felőrölte, jelentéktelenné tette a rossz dramaturgia és a mellékszereplőkkel nem törődő rendezés.

Decemberben még négy előadást tervez a színház, azután eldől, repertoárképes-e a darab. A szünetbeli fluktuáció, a nézőtéri megjegyzések egyelőre arra engednek következtetni, hogy a „tudatos vásárlók” vagyis azok a nézők, akik tudják, mire ülnek be, szeretni fogják. Családi matiné nem lesz belőle valószínűleg, mint ahogy a karácsonyfa alá sem fognak a gyerekek tömegével felfújható krokodilt kérni ajándékba.

Fotók: Birta Endre