Kötelező penzum – a Fidelio-premierről

2008. október 8.

– avagy egy zajos bemutató utórezgései – ÁDÁM TÜNDE írása

Fidelio-plakát

Fidelio-plakát

Mióta bejelentették, hogy az új vezetés első közös munkája a Fidelio lesz, igazából csak az volt a kérdés (a nyilvánvaló szereposztási problémákon kívül), hogy mihez kezd Kovalik Balázs egy olyan darabbal, amit nem választott magának, mi több: saját bevallása szerint is inkább szakmai kihívást látott benne, mintsem rendezői vágyainak tárgyát.

Osztom a szkepticizmusát: a darab dramaturgiailag nem elég erős ahhoz, hogy megálljon színpad nélkül, és nyilván ízlés kérdése, de számomra a zene sem tudja elvinni önmagában (már csak azért sem, mert gyakran prózára vált, és ez máris feltételezi és megköveteli a színházi megközelítést).
De a kérdés még mindig az: a (némiképp joggal) korszakos zseninek kikiáltott rendező mihez kezd egy tőle idegen, kötelező penzummal? Meg tudja-e oldani a feladatot úgy, ahogy az elvárható az ő kvalitásával rendelkező művésztől?

A válasz igen, még ha az eredmény elsőre meglepő is. Ha tippelni kellett volna, utolsóként fogadok arra, hogy Kovalik szakrális témához nyúl, ráadásul éppen ebben a darabban. Kicsit talán túl is lőtt a célon, amennyiben több gondolatot próbált belegyömöszölni a műbe, mint amennyi van benne, ám ezt döbbenetes hatású képekkel teszi, így képes elterelni a figyelmet arról, hogy az első felvonásban nemigen történik semmi, és hát a második felvonás is csak annyival jobb ebből a szempontból, hogy rövidebb.
A címszereplő megkettőzése bevált, ám vélhetően nem új fogás, talán ezért nem is érezte elég erősnek ahhoz, hogy erre fűzze fel az egész koncepciót. Vagy, ami még valószínűbb – csakúgy, mint az Élektra esetében – most is a végkifejlet izgatta jobban: ott az Oresztész hatalomátvétele utáni események, itt pedig Leonóra és Florestan jövője, házasságuk sorsa. Amíg ott a sokak által vitatott lövés szükséges és szerves része, mondhatni kulcsa volt a megfejtésnek, tudniillik, hogy Oresztész valójában nem Oresztész, addig a Fidelióban sokkal távolabb van egymástól ok és okozat: a darab folyamán feláldozott gyermek jelképe visszamenőleg érthető, ha az eltelt börtönéveket és a házaspár életkorát összevetjük: ám ez a szimbólum nem adja magát elsőre, minimum gondolkodni kell hozzá.

Mondhatjuk azt, hogy Beethoven nem foglalkozott ezzel, és a zárókórus csak és kizárólag pozitív örömködés, mindenki boldog lesz – de vajon a kiszabadult rabok együtt tudnak-e élni azzal, hogy éveket vettek el tőlük önkényesen, és ha kénytelenek együtt élni ezzel, lehetnek-e valóban boldogok?
Ez az a pont, ahol Kovalik nem használhatja a tőle megszokott cinizmust, amivel gyakran közelíti a darabokat, ugyanis ha a Fideliót kiforgatja, és a miniszter például a szabadság helyett az új zsarnokságot hozza el, az nemcsak sablonos, hanem végtelenül gyenge ötlet is.
Azért a cinizmust – vagy ha úgy tetszik, kétkedést – nem ússzuk meg, nem is titok, hiszen lenyilatkozta: őt a jövő érdekli, hogy a hirtelen jött szabadsággal mihez lehet kezdeni.
Persze nem újság, hisz ez érdekelte az Élektrában is: mi lesz a címszereplővel, akit csak a bosszú éltetett? Belehal, természetesen. És mit kell tennie ál-Oresztésznek, hogy megtarthassa hatalmát? Meg kell ölnie mindenkit, aki veszélyt jelenthet rá nézve – és meg is teszi.
De hogy ne a közelmúltból példálózzak csak, itt az első nagy sikerű rendezése, az azóta is népszerű Turandot. Annyira megkedvelte a közönség, hogy már-már a hagyományos repertoár részének tekinti, miközben itt is ugyanaz a kérdés merül fel – és választ is kapunk rá, éppen csak nem olyan erős a szimbolika. Mert hogyan végződik a Turandot? A hercegnő és Kalaf Liú holtteste fölött indul el a boldogság felé…. Nem abszurd? (Eredetileg Kalaf átlépi a holttestet, de ezt nem mindig sikerült keresztülvinni a társulaton.)
Elég világos a párhuzam – és még zeneileg is nagyon hasonlít a finálé (Alfanóra gondolok), eljött a boldogság, hőseink kéz a kézben indulhatnak bele a naplementébe – és valami mégsem tökéletes. Az egyik párnak lelkén szárad egy ártatlan lány halála, míg a másiknak ott vannak az elvesztegetett évek. Nem kétséges, hogy ez a súlyosabb teher, és eddig még csak a lelki vonatkozását vizsgáltuk, de ha jobban belemegyünk, ott van Florestan börtöntől megrendült egészsége – ezt ki adja neki vissza? A miniszter?

Ha túlnézünk picit a darab keretein, nehéz felhőtlen boldogságnak látni a finálét, illetve, ha felhőtlen is, csak nagyon rövid ideig. Lehet azt is mondani, hogy minek foglalkozik a rendező vagy akárki a mű keretein kívüli történésekkel, hiszen az nincs megírva. Lehet csak és kizárólag az első és utolsó hang között rendezni az operát, akkor viszont kapunk egy „a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését”-típusú tanmesét, és kérdés, hogy ez a jelen világunkban elegendő-e?
És ezzel visszakanyarodhatunk az eredeti kérdéshez, hogy mitől ilyen ez a Fidelio, amilyen, és hogy ha már meg kellett rendezni, akkor meg is lett rendezve úgy, hogy túlmutat önmagán, több van benne, mint eredetileg, és több, mint amit a közönség egy része be tud, avagy hajlandó befogadni.

Készséggel elfogadom, ha valakinek ez sok, a színpad zsúfolt – konkrét és átvitt értelemben is. Tudomásul veszem, hogy nem mindenki szeret rejtvényt fejteni előadás közben vagy után – ugyanakkor tudom, hogy vannak, akiket az vonz egy előadásban, ha gondolatokat ébreszt és akár napokig, hetekig lehet róla beszélgetni. Tudom, hogy sokaknak megfejthetetlen volt, mert hallottam, hogy páholytársaim a szünetben még ott tartottak, hogy „akkor a Leonóra van pirosban és a zöld ruhás fiú a Fidelio, aki ugyanaz, de mégsem”. És biztos, hogy voltak sokan a két véglet között, akik részben értették, részben nem – ám félreértés ne essék, itt még tetszésről szó sem volt. Attól, hogy a rendezés végigvitt és következetes, még nem kell tetszenie. Attól, hogy értem és elfogadom a koncepciót, még nyugodtan vitatkozhatom vele. Nem érzem tragédiának azt sem, ha a rendező a premieren a nézők nemtetszésével szembesül – sokkal rosszabb a műfaj szempontjából a langyos-unott-udvarias taps, amelynek oly gyakran vagyunk tanúi e falak között.
Bárki, bárhogyan is vélekedik erről a produkcióról, egy biztos: végre átjutott az Operaház falain, végre napokkal a premier estéje után is beszélnek róla – és ez nem régóta tapasztalható Budapesten, legutóbb az Élektrával fordult elő.
A rendezőt akkor is Kovalik Balázsnak hívták.

Hasonló bejegyzések