Komoly gúnykép

2010. november 15.

Lábjegyzet az Erkel-év alá – a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyének ürügyén (2010. november 11.)  – CSEPELYI ADRIENN írása

Erkel Ferenc

Erkel Ferenc

Amikor kiderült, hogy ős-Bánk-premier helyett legföljebb őskáoszt kapunk, megfogadtam, hogy türtőztetem magam, és befogom a számat ebben a méltánytalan ügyben. Elhatározásom persze nem bizonyult tartósnak. Beállok hát a sorba, és leírom gondolataimat az Erkel-év kapcsán – mindehhez az apropót a Művészetek Palotájában csütörtök este lezajlott Erkel-gála szolgáltatja.

Nem ragoznám túl a dolgot. A magyar közönség rettentő sok karót nyelt és Páholy II. parfümöt löttyintett magára azon jeles esemény alkalmából, hogy Erkelt ünnepeljük, vagy mifene – és mindjárt a koncert elején, pontosabban előtte mindent el is mondott a közötte és Erkel között fennálló viszonyról. Azazhogy nem mondott egy kukkot sem: kérem szépen, amikor a Nemzeti Filharmonikusok elkezdték a Himnuszt játszani, a puccba vágott közönség úgy állt, mint falusi tehén a kapu előtt, amit a reggeli csordahajtás óta átfestettek. Kérődzni is elfelejtett.

Ami azt illeti, nem vagyok egy melldöngető magyar, na de hogy a Himnusz szerzőjét azzal se tudjuk megtisztelni születésének kétszázadik évfordulóján, hogy elénekeljük azt, amit igazból nem csak ekkor volna ildomos elénekelnünk, az több mint abszurd.

Rálik Szilvia (Fotó: Fülöp Károly)

Rálik Szilvia (Fotó: Fülöp Károly)

Leforrázva vártam hát a gála további részeit, és amikor az Ünnepi nyitány pianissimója alatt valakinek Beethovent kezdett pittyegni a telefonja, kicsit azért már égett a pofám. A mögöttem ülő kikent-kifent házaspár lelkesen kommentálta az eseményeket, kis szépséghibája a lelkesedésüknek, hogy mindezt a számok közben tették. Amikor Rálik Szilviát a „na, visszajött a Nagyhangú” felkiáltással fogadták második műsorszáma előtt, kezdtem feszengeni. Ja, hogy írjak a műsorról. Persze, írok, csak éppenséggel az Erkel-évben éppen az Erkel-életműnek volt a legkevesebb szerepe a nagy valóságshow közepette, biztos ezért merült fel bennem egy sor csacsiság. Így eshetett, hogy szomorú is vagyok meg elfogult is, úgyhogy kritikát ne várjon tőlem senki.

Sándor Árpád a kolozsvári Sarolta-előadásban

Sándor Árpád a kolozsvári Sarolta-előadásban

Alapvetően amúgy sem szeretem a koncertszerű opera-előadásokat, mert hangversenypódiumon kész öngyilkosság ezt a műfajt forszírozni. Akusztikailag tökéletesen mást kap az ember, ha a zenekar fent ül a színpadon – és az énekesnek, legyen akármilyen rutinjuk, teljesen más elvárásoknak kell megfelelniük. Van, aki a hátulról jövő hangot úgy próbálja meg ellensúlyozni, hogy mindent egy kicsit hangosabban énekel, lemondva ezzel a zárt színpad intimitásáról, megerőltetve hangszalagjait. Van, aki viszont nem érzékeli a különbséget, és szokásos hangerejével adja elő az áriákat – miáltal háttérbe szorul a szintén szokásos hangerővel játszó zenekar jóvoltából. Az Erkel-gálán Rálik Szilvia az előbbi, Pataki Adorján és Sándor Árpád az utóbbi csapdába esett. Szándékosan nem hibát írtam: senki sem hibás, az élmény mégsem tökéletes.

A Nemzeti Filharmonikusoknak és az említett három művésznek ezúton is küldöm legmélyebb hódolatomat, amiért ilyen színes, mégis szerves egészet alkotó műsorral tisztelegtek Erkel előtt, ritkán hallott gyöngyszemek egész sorát bemutatva az „erkelileg” láthatóan és érezhetően nem túlzottan művelt hallgatóságnak (amely beletapsol a La Grange-ária kellős közepébe). Persze ez sem feltétlen az ő hibájuk: ugyan miből, honnan ismernénk ezeket a dalműveket?

Pedig ahogy a Dózsa György Fegyvertáncát hallgattam, egyre hangosabban dübörgött bennem a kérdés: tényleg van, aki azt állítja, hogy ez a muzsika gyengébb, rosszabb, mint Brahms Magyar táncai vagy Liszt Magyar rapszódiái? Komolyan van olyan hallgató, akit a Névtelen hősök Ilonkájának áriája (egyben Rálik Szilvia aznap esti teljesítményének legragyogóbb pillanata) nem indít meg? Nem esne jól két Wagner és három Verdi között meghallgatni-megnézni a Saroltát – amikor Ordító kántor áriáját olyan viccesen tudja előadni Sándor Árpád?

Pataki Adorján egy kolozsvári előadásban

Pataki Adorján egy kolozsvári előadásban

Itt volt a lehetőség, elbaltáztuk. Kiadhattuk volna az Erkel-összest CD-n, sőt, Uram bocsá’, DVD-n, jelenhettek volna meg jó könyvek, archív felvételek, végigturnézhattuk volna a világot. Lehetett volna Brankovicsunk és Bátorink, felőlem akár historikus díszletekkel vagy falanszterben is, csak hallottuk volna végre Erkelt, a valódit, lehetőleg ne a poposított Bánkot és ne a Hunyadit, mert attól a három áriától, amit ezekből sikerült hatvanszor előadni az idén, már agyérgörcsöt kapok.

Amikor ilyen „magyar menyecskéink” vannak, mint Rálik Szilvia (nevessenek csak, nem tudják, milyen jó érzés volt magyar szót, magyar dallamot hallani egy ilyen énekesnő szájából), miért nem csinálunk színházat? Miért nem értelmezzük, gondoljuk tovább, aktualizáljuk, rendezzük meg Erkel életművét, miért nincsenek parázs viták arról, hogy akkor most jó volt ez a tegnap esti Dózsa György a húszas évekbe áthelyezve, avagy mégis inkább egy űrállomáson kellett volna megrendezni? Szedjék le a keresztvizet a rendezőről, a díszlettervezőről, a zeneszerzőről, mindenkiről – csak könyörgöm, legyen kommunikáció Erkellel kapcsolatban!

Medveczky Ádám elemében volt a koncerten: szívből, szívvel vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat, akik a Palotást és a Dózsa Fegyvertáncát bravúrosan játszották. Hadd emeljem ki a mélyvonósokat és a piccolót: előbbiek rugalmas, könnyed, mégis határozott mozgása pompás alátámasztást nyújtott a zenekarnak, utóbbi pedig csengőn, határozottan – és ami a legfontosabb: tisztán játszotta szólamának legnehezebb részeit is. Erkel működik, és nagyon is jól működik a Nemzeti Filharmonikusok keze alatt, élvezet volt hallgatni (azt látni pedig, hogy Medveczky és hegedűsei össze-összemosolyognak a legszebb részek közben – nos, erre találja meg mindenki a szerinte legalkalmasabb szuperlatívuszt).

Medveczky Ádám (Fotó: MTI)

Medveczky Ádám (Fotó: MTI)

Az énekesekre sem tudok (de nem is akarok) rosszat mondani: ha volt is valami gondom a produkcióikkal, az a fent kifejtett akusztikai tényezőkből, illetve a felidézett darabok ismeretlenségéből fakad. Értem ezt úgy, hogy mivel az ember hatszázharminc Aida-felvételhez juthat hozzá, kicsit könnyebb beleélnie magát a szerepbe, mint egy jószerével ismeretlen dalmű nyers, megformálatlan szólamába. No, csak nem egy újabb ok a hang- és videofelvételek készítésére?

A magam részéről tehát köszönöm a gesztust a Müpa és a szólisták, valamint a Nemzeti Filharmonikusok részéről – sok ilyet szeretnék még hallani. És idővel talán eljutunk majd a koncertektől a félszcenírozott operákon át az igazi, nagy, megérdemelt Erkel-előadásokig. Mennyit adjak ennek? Még száz évet?

Hadd zárjam soraimat az Ábrázolt Folyóirat egyik 1848-as cikkével, amely Komoly Gunykép, Rózsavölgyi Márk halálos ágyánál címmel jelent meg, a hegedűművész temetése után. Sejtem, nem kell majd magyaráznom a fájdalmas párhuzamot ezzel az idei, csodás Erkel-évvel:
„Rózsavölgyi. – Fűtsd be a kemencét szolga; nemzetem kebléről oly hideg sirít felém, hogy minden tagom jéggé mered… áh mint marják szivem’ e kemény hideg mérges fogai.”

És a szolga befűt.
Rózsavölgyi kézirataival.

(Fotók: Kolozsvári Magyar Opera, MTI, Fülöp Károly)

Hasonló bejegyzések