Koldusszegény királyi gazdagon

2009. április 19.

Kurt Weill: Koldusopera – Művészetek Palotája, 2009. április 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Rossz előadásról írni sokkal hálásabb feladat, mint jóról – a kritikus számára töméntelen mennyiségű ziccer kínálkozik, amin tollát köszörülheti. Hálás feladat, ha a szerző nem az előadás minőségét és az ennek nyomán felmerülő problémákat tekinti a legfontosabbnak, hanem írásművén keresztül saját személyiségének előtérbe helyezését. Hálátlan, sőt kellemetlen a feladat azonban akkor, ha a poéngyártás helyett végiggondoljuk: egy rossz előadás remekműveket tehet reménytelenül unalmassá, ráadásul olykor tehetséges emberek közreműködésével. Nem öröm kimondani, de a Koldusopera Müpa-beli előadásán ez történt.

Követve a Müpa immár négyéves történetének operaprodukcióit, elmondhatom: még egyetlen alkalommal sem éreztem magam ilyen kellemetlenül, mint a mostani Koldusoperán – mert kötelességtudatom és reménykedésem, hogy majd mégis csak jobb lesz, megakadályozta, hogy csatlakozzam a szünet nélküli előadást menet közben elhagyó nézők nem csekély táborához. Feszengésemnek két eredője volt: az úgynevezett rendezés és az énekesi teljesítmények.

Kezdjük az előbbivel, mert ez az egyszerűbb probléma: ha eltekintünk attól, hogy a jelek szerint az előadás szcenírozását jegyző Böhm Györgynek semmiféle érdemi gondolata nem támadt Brechttel kapcsolatban (nemhogy jó, de még legalább rossz sem, mint Szikora Jánosnak a Mahagonnyban), az előadás pusztán technikai értelemben, lebonyolítását tekintve is katasztrofális volt. A Koldusoperának két változata létezik: a közkedvelt, népszerű, mifelénk is sokat játszott színdarab (műfaji besorolásának nehézségeit most nem firtatnám), illetve egy, a szerzők által készített koncertváltozat – a zeneszámok közé maga Brecht alkotott egy narrátorszöveget, néhány évtizeddel előre megoldva a lemezfelvételek problémáját. Az előadás előkészítésekor mindenekelőtt illett volna eldönteni, melyiket is akarják előadni. Vagy a színművet (ehhez szükség van rendezésre), vagy a koncertváltozatot (ehhez nincs). Amit mi láttunk, az a koncertváltozat félig szcenírozott előadása volt – teljesen értelmetlen és kínos szituációk sora jelezte, hogy a koncertverzió mennyire nem tud színházként működni, hogy mennyire fölösleges ez esetben erőltetni azt, ami szembemegy a szerzői szándékkal. A koncertváltozat vállaltan kulináris élménynek készült – brechti értelemben: csak a zeneszámok élvezetéért. De nem olyan értelemben, hogy a zeneszámok között az éppen nem szereplő énekesek jóízűen vacsorázzanak egy elegánsan terített asztalnál, mely színpadkép ráadásul egyenes lopás egy közelmúltban látott operavizsgáról. Csakhogy ami működik a Kiscelli Múzeum arénaszerűen kialakított nézőterén, az nem működik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán: ha valakinek éppen dalra kellett fakadnia, kínos körutazásokat kellett tennie az asztal körül, hogy a pódium elejére érhessen, és előadhassa az előadnivalót – kell-e mondani, mindez mennyire széttördeli az előadás amúgy is lagymatag ritmusát? S kell-e mondani, mennyire a brechti elidegenítő effektusok ellen való az, ha a narrátor az előadás során fokozatosan lerészegedik, mintegy reális szereplővé lefokozódva? (Hogy Kocsis Gergely narrációjának ráadásul nagyobb százalékát lehetett nem érteni, mint ellenkezőleg, az már csak hab a tortán.) S ha mindehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy micsoda mély értelmű rendezői fogás az elegáns vacsora maradékát egy iskolai menzákról ismert moslékos vödörbe összegyűjteni, majd ezt a darab végén egy laza kézmozdulattal a nézők elé helyezni, akkor úgy hiszem, kész is a leltár.

Míg azonban a rendezés mikéntje csupán a rendezői felkészületlenség szimptomatikus következménye, addig az énekesek teljesítménye súlyosabb és mélyebb problémákra mutat rá. Az előadás vállaltan azzal az ambícióval jött létre, hogy a Koldusopera színházi előadásai során kissé háttérbe szoruló zenei minőséget helyezze előtérbe – a darabot nálunk ugyanis általában prózai színházak játsszák, ahol nem álnak rendelkezésre megfelelően képzett hangú énekesek, s főleg nincs az eredeti hangszerelést megvalósítani képes hangszeres együttes. A szereposztás csupa képzett hangú operaénekesből állt, akik elvileg teljesebben tudják megjeleníteni a kottában foglaltakat. Elvileg – mondom, mert a célkitűzés több szempontból sem valósult meg. Egyrészt nem minden kiválasztott énekes van olyan hangi állapotban pályája jelenlegi szakaszában, hogy megvalósítsa a kottában foglaltakat – Mészöly Katalin és Rozsos István szereplése egy színpadi előadásban élményszerű lehetett volna (karakterük jól passzolna szerepeikhez), így azonban inkább kiábrándító volt. (Az igazságosság kedvéért tegyük hozzá, hogy Rozsos István betegen vállalta a fellépést.) Másrészt még súlyosabban merült fel az a probléma, ami az operaházi Mahagonny esetében is jelentkezett már, noha kisebb mértékben: operaénekeseink mintha nem rendelkeznének a megfelelő művészi eszközökkel a Weill-songok megformálásához. S nem csak arról van szó, hogy túlzottan operásan éneklik szólamaikat, de arról is, hogy csupán hangokat énekelnek, az elhangzó szöveget jószerivel egyáltalán nem értelmezik, vagy legalábbis nem tudják az értelmezést közvetíteni. Ez a probléma kisebb-nagyobb mértéken minden énekes alakítást jellemzett, leginkább Szolnoki Apollónia Pollyját, aki tisztességesen elénekli a hangokat, de operaházi alakításaihoz hasonlóan most is inkább hatott színpadi dekorativitásával, mint éneklésével. Huszár Anita szinte elveszett a ráosztott szerepben (Lucy Brown), hasonlóan ahhoz, ahogy hangja is elveszett a Nemzeti Hangversenyterem hatalmas terében. Kováts Kolos legalább a harmadik koldusfináléban meg tudta éreztetni szerepének sarastrói, Don Fernandó-i allúzióit.

Az este mérlegének csekély pozitív oldalához sorolhatjuk Wiedemann Bernadett Kocsma Jennyjét – szerepét ő sem értelmezte éppen túl, ám gyönyörű hangján a telefonkönyvet is szívesen hallgatná az ember, vokális megformálása önmagában is élmény és érték. Kálmán Péter tudott egyedül felnőni feladatához: kulturáltan, a szöveget értve és láttatva énekelt, hangjával is játszott – ő egyedül valóban az volt, akinek lennie kellett: Bicska Maxi. Oberfrank Péter a tőle megszokott lelkesedéssel vándorolt zongorától harmóniumon át cselesztáig és vissza, valamint a tőle megszokott ízléssel és felkészültséggel irányította névtelenségben maradt hangszeres együttesét, akik jó színvonalon játszották a Weill-zenét. Ám bármily élvezetesek is voltak a zenekari betétek, ez kevés volt az üdvösséghez: az eredmény nem igazolta az előadásba fektetett munkát, propagandát és pénzt.

Hasonló bejegyzések