Kocsi-út az éjszakában

Richard Wagner: Trisztán és Izolda – Budapesti Wagner-napok, 2010. június 1. CSEPELYI ADRIENN kritikája

Díszlet
Díszlet

Hatalmas volt a titkolózás a Trisztán és Izolda bemutatója előtt, a szervezők még a sajtótájékoztatón sem árultak el semmi kézzelfoghatót a rendezésről és a látványról. Annyit tudhattunk mindössze, hogy speciálisan a Müpa adottságaihoz igazították az előadást, illetve hogy az alkotók nem a szerelem aspektusából közelítik meg a történetet.

Ez önmagában vajmi kevés, ám utólag érthető a hírzárlat. A hatás csak úgy lett, úgy lehetett teljes, hogy a néző nem kezdett el agyalni a jó előre kiszivárgott színpadképen. Parditka MagdolnaSzemerédy Alexandra és Fischer Ádám ugyanis – mint ez kedden bebizonyosodott számomra – kompakt műértelmezési alternatívával álltak elő. Igen, ez lenne a rendező-díszlettervező-jelmeztervező alapvető feladata, csakhogy az utóbbi hónapok keserű tapasztalatai azt mutatják, hogy más produkciókban a rendezés mint olyan csak kevés kivételtől tekintve áll meg a saját lábán (pláne nem ad új aspektust a percepció tekintetében), a díszlet a nézők szemében egyenlő a rendezéssel, a jelmez meg a „mindegy, csak legyen valami”-kategória idehaza.

Izolda: Anna-Katharina Behnke
Izolda: Anna-Katharina Behnke

A Trisztán nagyot szólt. Beléptünk egy párhuzamos univerzumba, ahol a kettérepedt Müpa-karzat egybemosott játékot és valóságot, teljesen újszerű befogadást téve ezzel lehetővé. A rendezőpáros ugyan előzőleg utalt rá, azonban a Caspar David Friedrich-festmény díszletbe oltása nagyítóüveget tart a darab modernsége fölé. A saját korában meg nem értett zseni, az Übermensch, a földi létben tovább létezni képtelen szerelmespár, a térben-időben ellehetetlenített élet kérdésköreit boncolgatja a mű. (Vagy ezeket vetette fel bennem? Mi a valóság és mi a képzelet?) A „minden egész eltörött” érzése áthatja az egész produkciót, a harmadik felvonásra végigrepedő orgonával, a beszakadó színpaddal, az egyre távolabb és távolabb sodródó énekesekkel – az az érzés támad bennem: soha nem lesz már úgy semmi, mint régen. Kocsi-út az éjszakában, a halálba, a semmibe, ami egyben a mindent is jelenti. Ez a bonyolult, össze-összefonódó szimbolika kerek, koherens egészt alkot, és ha valakinek nem is ez az elképzelése a Trisztánról, akkor is számba vehető mint értelmezési lehetőség. Ez a létező legnagyobb fegyvertény egy rendezői koncepció esetében. A Parditka–Szemerédy páros rendelkezik vele.

Christian Franz
Christian Franz

Mondják, nem olyan átütő az eredmény, mint a Parsifal esetében. Én máshogy gondolom. Vannak gyógyszerek, amelyek lassabban hatnak, de hosszan, míg másoknak azonnal, de rövid ideig tart a hatásuk. A Müpa Trisztánja az előbbi kategóriába tartozik. Legnagyobb erőssége, hogy innentől ezt az előadást nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ha nem is erőlteti a nézőre saját álláspontját, feltétlenül nyomot hagy, elgondolkodtat, tovább gondoltat – ezáltal viszonyítási ponttá és összehasonlítási alappá vált a premier pillanatában.

A térkihasználás, a fények (Györgyfalvay Károly), a koreográfia (Pintér Tamás Oroszlán) és szimbólumok ilyen tudatos és profi használata irányt mutat a magyar operajátszásnak, és elveszi a létjogosultságát a festett lepedőkkel bohóckodó, kimerevített álrendezéseknek. Hadd írjam le: a Wagner-napok öt évének bármelyik félszcenírozott előadásában több volt a rendezői elgondolás, mint az operaházi előadások legtöbbjében. (Természetesen nem általánosítok, Kovalik Balázs munkái rendre kivételt képeznek, és több előremutató produkciót is láttam az utóbbi időben.) A Trisztán azonban továbblépés a fesztivál eddigi előadásaihoz képest is, és nem csupán a teljes szcenírozás miatt. Az atonalitás határait feszegető zene tökéletes egységet alkot a mozaikos történetmeséléssel, a többsíkú rendezés pedig kitágítja a Trisztán-univerzumot. A Müpa Trisztánja NEM csupán a zenekar és az énekesek miatt világszínvonalú produkció.

Fischer Ádám elképesztő szerelemmel-szenvedéllyel vezényelte a gyilkos darabot, a kissé bátortalan kezdéstől (a nagybőgők össze-vissza belépésénél felszisszentem) eljuttatja a darabot a teljes eksztázisig. Ami engem illet, a Lohengrint rajongva szeretem, a Trisztánt pedig elhűlve csodálom: egy Trisztánt jól játszani tudó zenekar gyakorlatilag bármire képes. A Magyar Állami Operaház Zenekarának egyetlen gyengéje a darab előadásában való rutintalanság: Fischer Ádám 6-8 előadás alatt igazán mesteri produkciót kovácsolna ebből az alapanyagból, amely már ezen az estén is elsőrangú vonósjátékkal kápráztatott el. Az már most is kiviláglott, hogy ha a Trisztán rendes repertoárdarabbá válna, végre egész évben lenne miért idezarándokolnia a közönségnek szerte a világból.

Németh Judit és Tomasz Konieczny
Németh Judit és Tomasz Konieczny

Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy az egyébként várakozásaimon jóval felül teljesítő Anna-Katharina Behnkének épp a Liebestodra történt valami a hangjával: attól féltem, nem fogja tudni befejezni a darabot, és a rémület az ő arcán is ott volt még a tapsrend első perceiben. Aztán mikor meghallotta a közönség ovációját, megnyugodott. Nem volt csúnya egy pillanatra sem, amit énekelt, csak mintha lecsavarták volna a hangerejét – ez viszont pont ellentétes volt a zenekar crescendójával. Ezt leszámítva becsületesen megoldotta feladatát, fejedelmi és arisztokratikus Izolda volt, aki árnyaltan oldotta meg az igen kemény rendezői koncepciót: a távolságét.

Christian Franzot a rendezők hagyták a saját kis „buborékjában” létezni, egyértelműen belső fejlődését, vívódásait helyezve a látottak középpontjába. Pszichoanalitikus aprólékossággal tárták elénk Trisztán halálba vezető passióját, az idehaza rajongásig szeretett Franz pedig izgalmas és ellentmondásos főszereplő volt. Lehet vitatkozni azon, mennyire illik a hangja Trisztánhoz, hibái ismét voltak, ám az minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy ő napjaink egyik legnagyobb színészi hatású Wagner-énekese, úgy mutatja az őrület jeleit, hogy megijedek tőle, miközben ugyanebben a pillanatban játéknak, szemfényvesztésnek is tűnik, az egész. Mestermunka ez a Trisztán, Franz pályafutásának eddigi legfontosabb állomása.

Anna-Katharina Behnke és Christian Franz
Anna-Katharina Behnke és Christian Franz

Érdekes dolog Marke királyt gyengének és esendőnek ábrázolni – ám úgy vélem, nem ez volt a rendezők szándéka, Jan-Hendrik Rootering fogadtatásának csendessége másnak volt betudható. Mivel végső soron ő a tragédia (tudattalan) mozgatórugója, egy erősebb, kara-kánabb, „elefánt a porcelán-boltban” típusú Marke célravezetőbb lett volna.

Németh Juditnál jobb Brangänét elképzelni se tudnék jelen pillanatban: ha akarnék, se tudnék hibát találni produkciójában.

Az este legfényesebb csillaga számomra Tomasz Konieczny. Sokszor láttam-hallottam már őt, ez alkalommal azonban egészen kivételes, szuggesztív Kurwenal volt – a taps mennyiségéből ítélve más is így gondolta. Fájdalmas gyönyörűség volt látni-hallani hatalmas hangerejű, megkapó alakítását. Bravo!

Melot szerepében Geiger Lajost láthattuk, aki megjelenésével ideális főgonosz volt, bár a rendezés szerint vajmi kevés tevékeny gonoszkodásra volt lehetősége, Trisztán elvégezte helyette a piszkos munkát.

Sportrajongó énemnek külön kedves volt a megoldás, hogy világ- és Európa-bajnok öttusázó (Madaras Ádám), illetve párbajtőröző (Székely Zoltán) jelenítette meg Trisztánt és Marke királyt a koreográfiában.

Nemcsak nagyszerű előadást láthattunk, hanem példás együttműködést és gyümölcsöző közös munkát. Ezek alapján bízom abban, hogy a Művészetek Palotájának és a Magyar Állami Operaháznak nem ez az utolsó közös produkciója. Szükségünk van ezekre a friss energiákra. Az ideális persze az lenne, ha lehetőségünk volna ezt a csodálatos produkciót négyszer-ötször megnézni, hogy választ kaphassunk kérdéseinkre, leülepedjenek a látottak – és végül, de nem utolsósorban: hogy a befogadói oldal „felfejlődjön” ehhez a világszínvonalú Wagner-színrevitelhez.

(Fotók: Művészetek Palotája – Posztós János)