Kis formák nagymestere

2007. május 14.

Ünnepi hangverseny Edvard Grieg halálának századik évfordulóján – Magyar Állami Operaház, 2007. április 23. – BÓKA GÁBOR kritikája

Nem tudom, hogy a teljes Peer Gynt-kísérőzene néhány előadásán kívül szenteltek-e valaha Budapesten teljes szimfonikus hangversenyt a norvég zeneszerző műveinek – magam az elmúlt tizenöt évből nemigen emlékszem ilyesmire. Annál élénkebben él azonban emlékezetemben Szvjatoszlav Richter utolsó budapesti hangversenye 1993-ban, mikor is egy teljes estén át Grieg zongoradarabjaiból hallhatott válogatást a Budapest Kongresszusi Központ szerencsés közönsége. A műsorválasztás akkor és ott is szokatlannak tűnt, de egyrészt Richtertől semmi sem volt meglepő, másrészt a Lírikus darabok sorozatai, ha nem is egy teljes estét kitöltő mennyiségben, de mégiscsak a zongorairodalom alaprepertoárjához tartoznak. Figyelemreméltó persze, hogy csupa karakterdarabról, zsánerképről, rövid lélegzetű miniatűrről van szó; a nagyobb szabású zongoraművek, köztük az egyetlen zongoraszonáta bizony szinte teljesen elfelejtett opuszok – magam, szégyen, nem szégyen, nemhogy élő koncerten, de lemezen sem igen találkoztam még velük.
Mindez némi magyarázatot ad Grieg szimfonikus műveinek problematikusságára is: a java termés ugyanis ezek esetében is rövid lélegzetű karakterdarabok füzére – márpedig ilyesfajta darabokból, ha műsorra is tűznek olykor-olykor egy-egy szvitet, kockázatos egy teljes koncertprogramot összeállítani. Ha az előadás nem elég színes, az egymás után sorjázó tételek végeláthatatlan sora könnyen fulladhat unalomba.

Előzetesen böngészve a műsor-összeállítást, kicsit meglepődtem, hogy a kétségkívül legnépszerűbb darab, a Peer Gynt-kísérőzene részletei nem a második részben hangzanak el, hanem az elsőben. Annál jobban örültem viszont, hogy nem a két szvit valamelyike hangzik csak el, esetleg mindkettő, hanem egy bő válogatás a teljes kísérőzenéből – énekkarral és szólistákkal. Noha a koncertszerű előadás következtében most sem a teljes változatot kaptuk, számos olyan részletnek örülhettünk, ami nagyon ritkán hallható koncertpódiumon: ilyen az Előjáték, a Tánc a hegyi király lányávalPeer Gynt szerenádja vagy az Ó áldott reggel kezdetű a cappella kórusrészlet.

A színpadi kísérőzenék előadása persze önmagában véve is előadási problémákat vet fel: mit kezdhetünk a színpadi szituációkhoz szorosan kötődő zenékkel a szituációktól elszakítva, önmagában, mintegy gyökértelenül? Ráadásul a Peer Gynt esete nem azonos mondjuk Mendelssohn Szentivánéji álom-kísérőzenéjének problémájával, ahol egy romantikus zeneszerző álmodott muzsikát egy reneszánsz darabhoz, melyet ma joggal tartanak egy elmúlt kor Shakespeare-interpretációjához tartozó rekvizítumnak, bármily zseniális is legyen; nem, a Peer Gynt már az ősbemutatón is Grieg zenéjével hangzott el, Henrik Ibsen beleegyezésével – ha úgy tetszik, eleve zenés darabnak készült, melynek műfaja persze nehezen meghatározható. S annál nehezebb lenne megmondani, hogy miképp is lehetne úgy előadni a teljes változatot (drámát és zenét húzásmentesen), hogy semmi se sérüljön, mind a szöveg, mind a zene hiánytalan interpretációban szólaljon meg. A Peer egyike a legnagyobb kihívást jelentő drámai költeményeknek, melynek előadása az erős rendezői koncepción túl hasonlóan erős színészi jelenlétet követel; másrészt azonban Grieg jóvoltából három főszereplőnek, Peernek, Anitrának és mindenekelőtt Solvejgnek hálás, de igen nehéz énekelnivaló is jut, amit prózai színészek nemigen tudnak megfelelő szinten tolmácsolni. Akkor tehát hogyan?
Pár évvel ezelőtt a Zeneakadémián a teljes kísérőzene koncertszerű előadásához prózai színészeket kért fel Vásáry Tamás, akik részleteket adtak elő Ibsen művéből – ehhez alkalmazkodva persze az énekszólamok is magyar nyelven hangzottak el. Mindez persze kompromisszum volt, de legalább érdemi kísérlet a Grieg és Ibsen által teremtett speciális zenedrámai forma előadására – mely kísérlet azonban mindmáig folytatás nélkül maradt. Amúgy nemcsak az előadás, a műfaj is. Pedig úgy vélem, a jóformán alig-alig létező norvég opera ezen az úton haladva több remekművet is teremhetett volna. A zenetörténetben persze nincsen ha, és azt sem szabad elfelednünk, hogy a kis formák izgalmassá tételéhez Grieg zsenialitása is kellett. Párhuzam is kínálkozik: Kodály szintén kis formák (népdalok) összefűzésével kívánt operát teremteni – s kísérlete sikerült is; más kérdés, hogy útja folytathatatlannak bizonyult – az epigonok nem rendelkeztek a mester zsenialitásával, mely még azt az akadályt is legyőzte, hogy mellette nem állt Ibsen-szintű drámaíró.

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara kiemelkedően szépen játszotta a Peer Gynt részleteit. A zenekari hangzás már ekkor is feltűnően szép volt, a szólamok kidolgozottak, az összjáték példás. Oberfrank Péter karmester pálcája alatt az egyes tételek példamutatóan átgondolt formálással, romantikus túlzásoktól mentesen, ugyanakkor cseppet sem hidegen, hanem nagyon is élményt adóan szólaltak meg. Az Operaház történetében először hallhattunk norvég nyelvű előadást: a Magyar Állami Operaház Énekkara szép kórusprodukcióval örvendeztetett meg, különösen az Ó áldott reggel sikerült ihletettre. Szabó Sipos Máté karigazgatót méltán fogadta ováció.
A Peert éneklő Busa Tamás beugrással vállalta a szereplést, így teljesítményét nem lenne jogos kritizálni, inkább csak köszönet illeti az előadás megmentéséért. Az Arab tánc középrészének szólóját, Anitra szavait Gál Erika tolmácsolta a tőle megszokott homogén, egységes, szép mezzoszoprán hangon – bizony szívesen találkoznánk vele gyakrabban a koncertpódiumon is. Fodor Gabriella a legteljesebb átlényegüléssel jelenítette meg Solvejget a kísérőzene két legihletettebb részletében: a Bölcsődal után jó pár másodpercig volt csend az ilyesfajta finomságok iránt amúgy sokszor érzéketlen operaházi nézőtéren.

A második részt indító Holberg-szvit előadását revelatívnak éreztem – nem a mű, hanem a zenekar szempontjából. Idén hallottam már vonószenekari művet az együttes előadásában (ősszel Bartók Divertimentóját dirigálta Kovács János) – akkor azonban az előadás minden értéke mellett is feltűnő volt, hogy a magában álló vonóskar hangzásminősége bizony jócskán elmarad néhány budapesti versenytársé mögött. Az egyes szólamok hiába szóltak szépen, az előadás hiába volt átgondolt, valahogy mégsem született meg az összhangzás, a szólamok tökéletes összeolvadása, a színkeveredés. Most azonban megszületett. Az egymás után következő pompásabbnál pompásabb vonószenekari színeket hallgatva sorra fogalmazódtak meg bennem illetlen kérdések: hol van ez a vonóshangzás az Operaház hétköznapi előadásain? És miért nem jegyzik Oberfrank Pétert azon az árfolyamon, ahol az utóbbi évek nem egy emlékezetes produkciója (VérnászMozartMaraton) alapján kellene: hazánk legfelkészültebb dirigensei között?

A zárásként felhangzó három részlet a Bjørnstjerne Bjørnson drámájához készült Sigurd Jorsalfar-kísérőzenéből méltó lezárása volt az estének: Oberfrank ismét nagyzenekari pompát varázsolt az Operaházba a legmagasabb szintű kidolgozottsággal – s az utolsóként felhangzó, ünnepélyes Hódolati induló egyben arra is rávilágított, miért ez a zene zárta a koncertet, s nem a népszerűbb Peer: nehéz lett volna ennél hatásosabb befejezést elképzelni az előzmények után. Nagyszerű zene a Sigurd Jorsalfar, szívesen hallanánk belőle bővebb válogatást is. A közönség tetszését is elnyerte: szokatlanul lelkes és kitartó volt a taps a zárótétel után – de ami még örvendetesebb: a Hollberg-szvit is igen meleg fogadtatásban részesült, a kiemelkedően magas színvonalú produkció nem tévesztette hatását. Az évad egyik legizgalmasabb és legemlékezetesebb hangversenyét hallottuk április 23-án az Operaházban.

Hasonló bejegyzések