Kiindulási alap

Verdi Rigolettója a Májusünnepen, 2011. május 18. – BÓKA GÁBOR kritikája

Kálmándi Mihály
Kálmándi Mihály

Számos olyan előadása van a Magyar Állami Operaháznak, mely alapjaiban méltatlan a prezentálni kívánt műhöz, s valószínűleg egyéni ízlés kérdése, hogy kinél melyik rendezés veri ki a biztosítékot. Szerény személyem a Rigoletto kapcsán kénytelen azt mondani: na ezt már nem. A 2005-ös felújítás óta jó pár alkalommal volt szerencsétlenségem végigszenvedni a produkciót, mely még magas színvonalú zenei megvalósítás esetén is kínszenvedés lett volna. A színpadi történések mögött semmiféle rendezői koncepció nem sejlik föl, de még az alapszintű történetmesélést is akadályozzák a szokás szerint túlburjánzó szinetáriádák. A giccses színekben tobzódó látvány mind a díszletek, mind a jelmezek tekintetében egyszerűen ízléstelen – s mondhatnánk, hogy mindez csak a darab hangulatának érzékeltetése, azonban gondoljunk bármit is a mantuai hercegről, vagy az ő alakja kapcsán Verdi társadalomábrázolásáról, cizellált udvarlását vagy a báli forgatagban megszólaló elegáns menüettet hallgatva sok minden eszünkbe juthat, de az ízléstelenség aligha. Akik az előadás rendezéséért és vizuális megjelenítéséért felelősek, figyelmen kívül hagyták a zenét – a „hagyományos” operajátszás nevében.

Tekintetünket fordítsuk hát azon összetevők felé, melyek miatt újra megszegtük sokszoros Rigoletto-bojkottálási fogadalmunkat, s elsétáltunk az Andrássy úti palota mind sivárabb hangulatot árasztó épületébe. Mit is kaptunk hát az utolsó Májusünnep utolsó előadásán? Mindenekelőtt a darab sokévi átlagát magasan felülmúló zenekari játékot Kocsár Balázs pálcája alatt. A karmester érezhetően nem kommunikál olyan flottul az operaházi együttesekkel, mint saját debreceni társulatával (apróbb megingások jelezték az olykori bizonytalanságot), s ez csak részben írható a nem hazai terep számlájára; legalább ilyen fontos az is, hogy a mostani Rigoletto (akárcsak a két hónapja hallott Don Pasquale) egy hosszú ideje műsoron lévő repertoár-előadás átvétele kevés próbával. Márpedig Kocsár igazi erényei nem az itt és most megszülető zene sugallatosságának megteremtésében, sokkal inkább a gondos, elsősorban a formaépítkezésre sokat adó betanítói munkában érvényesülnek. Ezt figyelembe véve eredményként kell elkönyvelnünk, hogy a 2005-ös felújítás óta kevés kivételtől eltekintve harsány színekkel és többnyire kontrollálatlan hangerővel megszólaló zenekari anyag ezúttal szolid színvonalon, dinamikailag árnyaltan, alapjában véve szabatosan és kielégítően hangzott el – mintegy megmutatva, miből is kellene kiindulnia egy valamirevaló Rigoletto-vezénylésnek, ha a mű igazi drámaiságát, mélységeit és színezését szeretné érzékeltetni.

Patrizia Ciofi és Kálmándi Mihály
Patrizia Ciofi és Kálmándi Mihály

A mellékszerepek kiosztásának operaházi gyakorlata az elmúlt években sokat fejlődött (erre a Rigoletto óta eltelt napokban látott két kiugróan magas színvonalú Élektra-előadás újfent figyelmeztetett) – a Verdi-opera mostani előadása ebben a tekintetben finoman szólva is visszalépés, melynek egyéni teljesítményeit így borítsa jótékony feledés. A főszereplő hármas mellett azonban dicsérendő a vendégjárásos előadásokon immár szokásosnak tekinthető Sparafucile (Rácz István) és Maddalena (Gál Erika) egyaránt adekvát szerepformálása – mindketten sokat tettek hozzá a harmadik felvonás összhatásához. Az első kép körülbelüli éneklése után az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) is fokozatosan magára talált, és jó (de nem kiemelkedő) színvonalon abszolválta az estét.

Patrizia Ciofi és José Bros
Patrizia Ciofi és José Bros

Rigoletto-előadásaink többnyire a mantuai hercegen szoktak elvérezni, lett légyen szó akár hazai művészről, akár vendégről. Ha véletlenül akad olyan énekesünk, aki megbirkózik a szólam nehézségeivel, akkor a színpadi karakter szenved csorbát, és viszont. José Bros megformálása e tekintetben egy lépéssel közelebb járt az illúziókeltőhöz, mint amit megszokhattunk: ha nem is tudta hozni a hódító amorózót, személyiségében mégis van valami, ami hitelesíti karakterét, s ezt jobb híján az akarnokság fogalmával tudnám körülírni. A vokális produkciót a közönség visszafogott tapssal jutalmazta, jóllehet a magam praxisából nem nagyon emlékszem e falak között élő előadásra, ahol a szólam hasonló árnyaltsággal, kidolgozottsággal, a szólam belcanto-gyökereit érzékeltetve szólalt volna meg. A teljesítmény és a fogadtatás közti szakadék megítélésem szerint abból ered, hogy maga a hanganyag nélkülözi azt a hősi, de legalább spinto színezetet (leharcolt kritikusi fordulattal: az ércességet), ami a köztudatban ehhez a szólamhoz tapad – s a hallgatóság ez esetben nehezen szakad el elvárásaitól, hogy átadja magát egy másfajta megközelítés magas színvonalú tolmácsolásának.

Patrizia Ciofi és José Bros
Patrizia Ciofi és José Bros

Patrizia Ciofi Gildája ellenben átütő sikert aratott – s megérdemelten. Ennek regisztrálása könnyű feladat, okainak meghatározása annál nehezebb; az alakítást övező vélemények oly szerteágazóak, hogy nehéz őket közös nevező hozni. Hallottam olyan álláspontot, hogy Ciofi hangja érdektelen, s figurateremtésével győz; ezzel szemben olyan vélekedés is akadt, mely azt állította, hogy sosem szólalt meg ilyen gyönyörű voce e falak között. Noha az utóbbi nyilván túlzás, magam szintén csodálattal hallgattam Ciofi csengő, felhangokban különösen gazdag hanganyagát, mely a kétségtelenül érzékelhető (de az előadás minőségét érdemben nem befolyásoló mennyiségű) technikai problémákon is győzedelmeskedve avatta nagy pillanattá Gilda majd minden jelenetét. A szinte eszköztelen színpadi játékkal már-már ős-ártatlanságban létező Gildát elénk állító Ciofi titka alighanem abban áll, hogy neki minden külsődlegesség mellőzésével sikerül az, ami másnak sem így, sem úgy nem jön össze – ám ennek magyarázata, a személyiség-összetevők, vagy az „ihlet” és az „inspiráció” fogalmának alaposabb és végső soron nem racionalizálható vizsgálata szétfeszítené ezen írás kereteit.

Patrizia Ciofi és Kálmándi Mihály
Patrizia Ciofi és Kálmándi Mihály

Kálmándi Mihály emberemlékezet óta nem alakította Rigolettót az Operaházban; mostani fellépése nyomán azonban kijelenthető, hogy jelenleg ő a címszerep legadekvátabb megformálója a társulatban. A sötét, tömör bariton önmagában is élmény, a szólam technikailag sem okoz gondot Kálmándinak; ő mégsem üres hangparádéként értelmezi szerepét, mind vokálisan, mind színészileg tartózkodik a külsőségektől – s alakításának önértékén túl ez még Ciofi megközelítésével is egybecseng: a két szerepformálás mintegy közösen fénylett fel, megsokszorozta egymás hatását ezen a májusi estén.

Nem volt világszínvonalú ez a Rigoletto; túl sok összetevő volt jellegzetesen operaházi ahhoz, hogy ilyen jelzőkkel dobálózhassunk. (Az eddig említetteken túl ide sorolható a műsorlap is, melynek tanúsága szerint a szövegkönyv szerzője Salvatore Cammarano – Francesco Maria Piave bizonyára csodálkozna ezen. Mi kevésbé csodálkozunk, hisz a Kalendárium tanúsága szerint az Operában jövőre olaszul játsszák a Tannhäusert, és A Rajna kincsének is sikerült négy felvonásos változatát felfedezni…) Ám akadtak pillanatok, melyek valóban élményt adónak bizonyultak, s külön öröm, hogy ezek nem kizárólag a vendégekhez kötődtek. A végére tehát olyan előadást is sikerült létre hozni, ami miatt tényleg volt némi értelme megrendezni az idei Májusünnepet.

(Fotók: MÁO – Juhász Attila)