Verdi Rigolettója a Májusünnepen, 2011. május 18. – BÓKA GÁBOR kritikája
Számos olyan előadása van a Magyar Állami Operaháznak, mely alapjaiban méltatlan a prezentálni kívánt műhöz, s valószínűleg egyéni ízlés kérdése, hogy kinél melyik rendezés veri ki a biztosítékot. Szerény személyem a Rigoletto kapcsán kénytelen azt mondani: na ezt már nem. A 2005-ös felújítás óta jó pár alkalommal volt szerencsétlenségem végigszenvedni a produkciót, mely még magas színvonalú zenei megvalósítás esetén is kínszenvedés lett volna. A színpadi történések mögött semmiféle rendezői koncepció nem sejlik föl, de még az alapszintű történetmesélést is akadályozzák a szokás szerint túlburjánzó szinetáriádák. A giccses színekben tobzódó látvány mind a díszletek, mind a jelmezek tekintetében egyszerűen ízléstelen – s mondhatnánk, hogy mindez csak a darab hangulatának érzékeltetése, azonban gondoljunk bármit is a mantuai hercegről, vagy az ő alakja kapcsán Verdi társadalomábrázolásáról, cizellált udvarlását vagy a báli forgatagban megszólaló elegáns menüettet hallgatva sok minden eszünkbe juthat, de az ízléstelenség aligha. Akik az előadás rendezéséért és vizuális megjelenítéséért felelősek, figyelmen kívül hagyták a zenét – a „hagyományos” operajátszás nevében.
Tekintetünket fordítsuk hát azon összetevők felé, melyek miatt újra megszegtük sokszoros Rigoletto-bojkottálási fogadalmunkat, s elsétáltunk az Andrássy úti palota mind sivárabb hangulatot árasztó épületébe. Mit is kaptunk hát az utolsó Májusünnep utolsó előadásán? Mindenekelőtt a darab sokévi átlagát magasan felülmúló zenekari játékot Kocsár Balázs pálcája alatt. A karmester érezhetően nem kommunikál olyan flottul az operaházi együttesekkel, mint saját debreceni társulatával (apróbb megingások jelezték az olykori bizonytalanságot), s ez csak részben írható a nem hazai terep számlájára; legalább ilyen fontos az is, hogy a mostani Rigoletto (akárcsak a két hónapja hallott Don Pasquale) egy hosszú ideje műsoron lévő repertoár-előadás átvétele kevés próbával. Márpedig Kocsár igazi erényei nem az itt és most megszülető zene sugallatosságának megteremtésében, sokkal inkább a gondos, elsősorban a formaépítkezésre sokat adó betanítói munkában érvényesülnek. Ezt figyelembe véve eredményként kell elkönyvelnünk, hogy a 2005-ös felújítás óta kevés kivételtől eltekintve harsány színekkel és többnyire kontrollálatlan hangerővel megszólaló zenekari anyag ezúttal szolid színvonalon, dinamikailag árnyaltan, alapjában véve szabatosan és kielégítően hangzott el – mintegy megmutatva, miből is kellene kiindulnia egy valamirevaló Rigoletto-vezénylésnek, ha a mű igazi drámaiságát, mélységeit és színezését szeretné érzékeltetni.
A mellékszerepek kiosztásának operaházi gyakorlata az elmúlt években sokat fejlődött (erre a Rigoletto óta eltelt napokban látott két kiugróan magas színvonalú Élektra-előadás újfent figyelmeztetett) – a Verdi-opera mostani előadása ebben a tekintetben finoman szólva is visszalépés, melynek egyéni teljesítményeit így borítsa jótékony feledés. A főszereplő hármas mellett azonban dicsérendő a vendégjárásos előadásokon immár szokásosnak tekinthető Sparafucile (Rácz István) és Maddalena (Gál Erika) egyaránt adekvát szerepformálása – mindketten sokat tettek hozzá a harmadik felvonás összhatásához. Az első kép körülbelüli éneklése után az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) is fokozatosan magára talált, és jó (de nem kiemelkedő) színvonalon abszolválta az estét.
Rigoletto-előadásaink többnyire a mantuai hercegen szoktak elvérezni, lett légyen szó akár hazai művészről, akár vendégről. Ha véletlenül akad olyan énekesünk, aki megbirkózik a szólam nehézségeivel, akkor a színpadi karakter szenved csorbát, és viszont. José Bros megformálása e tekintetben egy lépéssel közelebb járt az illúziókeltőhöz, mint amit megszokhattunk: ha nem is tudta hozni a hódító amorózót, személyiségében mégis van valami, ami hitelesíti karakterét, s ezt jobb híján az akarnokság fogalmával tudnám körülírni. A vokális produkciót a közönség visszafogott tapssal jutalmazta, jóllehet a magam praxisából nem nagyon emlékszem e falak között élő előadásra, ahol a szólam hasonló árnyaltsággal, kidolgozottsággal, a szólam belcanto-gyökereit érzékeltetve szólalt volna meg. A teljesítmény és a fogadtatás közti szakadék megítélésem szerint abból ered, hogy maga a hanganyag nélkülözi azt a hősi, de legalább spinto színezetet (leharcolt kritikusi fordulattal: az ércességet), ami a köztudatban ehhez a szólamhoz tapad – s a hallgatóság ez esetben nehezen szakad el elvárásaitól, hogy átadja magát egy másfajta megközelítés magas színvonalú tolmácsolásának.
Patrizia Ciofi Gildája ellenben átütő sikert aratott – s megérdemelten. Ennek regisztrálása könnyű feladat, okainak meghatározása annál nehezebb; az alakítást övező vélemények oly szerteágazóak, hogy nehéz őket közös nevező hozni. Hallottam olyan álláspontot, hogy Ciofi hangja érdektelen, s figurateremtésével győz; ezzel szemben olyan vélekedés is akadt, mely azt állította, hogy sosem szólalt meg ilyen gyönyörű voce e falak között. Noha az utóbbi nyilván túlzás, magam szintén csodálattal hallgattam Ciofi csengő, felhangokban különösen gazdag hanganyagát, mely a kétségtelenül érzékelhető (de az előadás minőségét érdemben nem befolyásoló mennyiségű) technikai problémákon is győzedelmeskedve avatta nagy pillanattá Gilda majd minden jelenetét. A szinte eszköztelen színpadi játékkal már-már ős-ártatlanságban létező Gildát elénk állító Ciofi titka alighanem abban áll, hogy neki minden külsődlegesség mellőzésével sikerül az, ami másnak sem így, sem úgy nem jön össze – ám ennek magyarázata, a személyiség-összetevők, vagy az „ihlet” és az „inspiráció” fogalmának alaposabb és végső soron nem racionalizálható vizsgálata szétfeszítené ezen írás kereteit.
Kálmándi Mihály emberemlékezet óta nem alakította Rigolettót az Operaházban; mostani fellépése nyomán azonban kijelenthető, hogy jelenleg ő a címszerep legadekvátabb megformálója a társulatban. A sötét, tömör bariton önmagában is élmény, a szólam technikailag sem okoz gondot Kálmándinak; ő mégsem üres hangparádéként értelmezi szerepét, mind vokálisan, mind színészileg tartózkodik a külsőségektől – s alakításának önértékén túl ez még Ciofi megközelítésével is egybecseng: a két szerepformálás mintegy közösen fénylett fel, megsokszorozta egymás hatását ezen a májusi estén.
Nem volt világszínvonalú ez a Rigoletto; túl sok összetevő volt jellegzetesen operaházi ahhoz, hogy ilyen jelzőkkel dobálózhassunk. (Az eddig említetteken túl ide sorolható a műsorlap is, melynek tanúsága szerint a szövegkönyv szerzője Salvatore Cammarano – Francesco Maria Piave bizonyára csodálkozna ezen. Mi kevésbé csodálkozunk, hisz a Kalendárium tanúsága szerint az Operában jövőre olaszul játsszák a Tannhäusert, és A Rajna kincsének is sikerült négy felvonásos változatát felfedezni…) Ám akadtak pillanatok, melyek valóban élményt adónak bizonyultak, s külön öröm, hogy ezek nem kizárólag a vendégekhez kötődtek. A végére tehát olyan előadást is sikerült létre hozni, ami miatt tényleg volt némi értelme megrendezni az idei Májusünnepet.
(Fotók: MÁO – Juhász Attila)