Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache koncertje a Művészetek Palotájában – 2010. február 17. BÓKA GÁBOR kritikája
Az operagálák létrejöttének hátterében – az előadók személyétől függően – kétfajta indítékot sejthetünk. Ha külföldi művész áll az est központjában, úgy a vendégszereplés szűkre szabott kereteinek minél alaposabb kihasználása lehet a háttérben – magyarán szólva: közkeletű (ám nyilvánvalóan vitatható) vélekedés szerint, ha csak egy estére tudunk megfizetni egy világsztárt, gazdagabb képet kapunk egyéniségéről és kvalitásairól, ha több szerepet villant fel egy koncert keretében, mintha jószerivel próba nélkül esne be egy operaházi előadásba. Ha azonban hazai, és itthon gyakran fellépő művész vállalkozik áriaestre, inkább arra számíthatunk, hogy az Operaház játékrendjéről, vagy saját repertoárjáról hiányzó művek részleteinek bemutatásával kívánja gazdagítani a róla a nagyközönségben kialakult képet.
Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache Müpa-beli koncertje a két típus közti átmenetet képviselte. Agache világnagyság, és bár egy ideje budapesti lakos, itteni fellépései mégsem mondhatók kellően rendszeresnek – ellenkezőleg: meglehetősen alkalomszerűek. Eddig Rance sheriff, Alfio és Rigoletto szerepében találkozhatott vele a budapesti publikum, ezúttal azonban csupa olyan szerepből válogatott, amelyben eddig nem hallhattuk itthon (külön örömmel hallgattuk két emblematikus Verdi-alakítását: Macbethet és Simon Boccanegrát). Lukács Gyöngyi műsora is kizárólag olyan szerepeket idézett meg, amelyeket az idei évadban nem láthattunk tőle – az énekesek részéről minden adott volt tehát az izgalmas művészi élményhez.
Ezek után közhelynek hat a fordulat, hogy „a két művész hozta a tőlük elvárható magas színvonalat” – de nemigen mondhatunk mást. Lukács Gyöngyi produkcióit hallgatva elsősorban a sokszínűség káprázatott el. Mert az csak természetes, hogy sötét, nagy vivőerejű, s ma már elsősorban drámai szerepekre predesztinált hangján nagyszerű Aidát, Lady Macbethet, Giocondát és Madeleine-t énekel – de a hazai előadói hagyományban inkább lírai hangokkal asszociált Amelia Grimaldi és Tatjána teljesen adekvát megszólaltatása sem lehet meglepetés azoknak, akik pályája korábbi szakaszában hallották őt például az utóbbi szerepben. Mégis: akik az utóbbi évek Lukács Gyöngyijét ismerték és szerették meg, örömmel fedezhették fel maguknak azt a gyermeki ártatlansággal átitatott, bensőséges lírát, ami Amelia sajátja – de talán még ennél is nagyobb telitalálat volt az Anyegin zárójelenetének Tatjánája. Különlegesen bonyolult nőalak ez: magába forduló, egyszerű, vidéki lány, aki azonban a harmadik felvonásra hercegnévé változik – de nem veszti el zárkózottságát és egyszerű, tiszta gondolkodásmódját. Lukács Gyöngyi egészen árnyalatnyit világosított hangján, s ezzel a nüansznyi módosítással elénk is állította a régi Tatjánát – a hercegnét a nagy drámai Lukács-hősnőktől ismert tartás, elegancia, drámai hangsúlyok jellemezték. Nem hagyhatjuk említés nélkül a csaknem anyanyelvi tökéletességű orosz dikciót sem, ami még teljesebbé tette az élményt. Az Anyegin-duett tíz percéért önmagában is érdemes lett volna megrendezni a koncertet.
Ehhez persze megfelelő Anyegin is kellett – s Alexandru Agache, életében először, azzá változott. A művészi alázat önmagában is figyelemreméltó példája, hogy valaki egyetlen estére tanul meg egy ilyen (nem elsősorban énektechnikailag, hanem a megformált karakter rejtélyessége miatt) kényes szerepet, vagy legalábbis annak csúcspontját. A puszta megtanulásnál azonban több történt: Agache olyan természetességgel öltötte magára Anyegin maszkját, hogy voltaképpen csodálkoznunk kellett: hogyhogy ez a szerep sosem találta meg őt pályája során? Hiszen – ahogy a műsorfüzetben is idézett, az Opera-Világon korábban megjelent nyilatkozatából tudható – elsősorban a „pszichopaták” megformálása vonzza, és Anyegin, ha éppen nem is pszichopata, mégiscsak érdekes lélektani esettanulmány. Átváltozásának végső stádiumát, a kibontakozó szerelemmel együtt feltámadó kétségbeesést Agache már-már a tragikus nagyságig fokozva tudta felmutatni. Éppen ellenkező hangvételt tudott megütni a Boccanegra-duettben: a minden külső körülménytől zavartalan földi boldogság hangja még Domingo kínzóan nagy alakításával az emlékeinkben is hitelesen és maradandóan csengett. A valódi pszichopata Macbeth, a gonoszág princípiumává alacsonyuló (magasztosuló?) Jago, vagy a Giordano által nem éppen árnyaltan megkomponált Charles Gérard megformálása pedig árnyaltságával hívta fel magára a figyelmet: noha a homogén, sötét baritonhang képes lenne pusztán érzéki szépségével is lefegyverezni a hallgatót, az igazi katarzist mégis az intellektualitás és az érzelmi telítettség kívánatos egyensúlyának megteremtése jelenti Agache művészetében.
Az estet a MÁV Szimfonikusok kísérték Kesselyák Gergely vezényletével. A zenekar összességében jó benyomást tett, a karmester azonban sok operaházi vezényléséhez hasonlóan ezúttal is a hangerő túlvezérlésével próbálta megteremteni az érzelmi intenzitást. Szerencse, hogy a Müpa olykor énekhangellenes akusztikája ezúttal jól vizsgázott, s így zavartalanul élvezhettük Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache teljesítményét – egészen a nagy ovációval fogadott záró számig, Lehár Víg özvegyének magyar nyelven előadott Ajk az ajkon-kettőséig.