Két olasz nő Egyiptomban – Aida a Margitszigeten

2009. augusztus 2.

Verdi: Aida – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. július 31. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Életem leghosszabb Radames-románcát szenvedtem el péntek este, ezért kénytelen vagyok rögzíteni, hogy az Aida tenor főszerepére szerződtetett Tae Sung Jung azt a minimumot sem hozta, amitől egyáltalán operaénekesnek gondolhatnánk. „A Megasztárból kiesne” – így a partnerem a románc után… És a helyzet később sem lesz jobb, sajnos. Ez a teljesítmény műkedvelő dalárdában elmegy, magát komolyan gondoló produkcióban aligha. Kényes ponthoz érkeztünk ezzel: vajon mennyire gondolták komolyan ezt az Aidát a szervezői? Egyfelől örömmel konstatálhatjuk, hogy a harmadik előadás is csaknem telt házzal ment egy ekkora színpadon, vagyis sikerült olyan közönséget is behozni, akik nem feltétlenül látogatják az Operaház előadásait. Másfelől a felelősség ilyenkor még nagyobb: nem szabadna a minőségből engedni csak azért, mert a közönség nagy része esetleg sosem hallott még Aidát, vagy egyszerűen csak Megasztáron nevelkedve nem tud különbséget tenni a minőségi produkció és a bóvli között. Annak idején ezt a produkciót Mihail Agafonov vendégszereplésével hirdették meg – aki egy merőben más minőségi kategória, mint péntek esti kollégája. A szintén külföldi sztárként beharangozott bariton, Salvi di Salvo teljesítménye esetében is ezt mondhatom: produkcióját emlékezetessé legfeljebb azzal tette, hogy kínos perceket szerzett hallgatóinak. Hogy igazságos legyek: a bariton inkább életkorából adódó vokális nehézségekkel küzd: fakó, matt hangszín, rövid levegők, de ő fénykorában akár jó is lehetett. Az úgynevezett tenor pályájának csaknem az elején jár, hangszínét tekintve lehet, hogy ez már bariton, de nem is ez a fő probléma: nagy, és erősnek tűnő hang, amivel csak születni lehet, azonban nem sokat ér, ha alapszinten sem tudja használni. Rekedtes, bizonytalan hangadását hallgatjuk két felvonáson keresztül, hogy aztán a másik két felvonást még bizonytalanabbá váló hangon teljesítse(?).

Így aztán a hölgyek estéje lett ez az Aida, a két olasz vendégművész: Annalisa Carbonara és Francesca Provvisionato estéje. A címszereplőt ismerjük a tavalyi Manon-produkcióból (sajnos partnere akkor is Tae Sung Jung volt), és Annalisa Carbonara hozza is az akkor megismert és visszavárt formáját – bár azt meg kell jegyeznünk, a Nílus-part csúcshangjaival voltak nehézségei, egészében mégis meggyőző volt.
Amneris szerepében Francesca Provvisionatót hallottuk, aki ellen egyetlen kifogásunk lehet: valójában szoprán. Ennek előnye, hogy fölényesen viszi a mezzók számára kényesebb részeket, hátránya, hogy adósunk marad az igazán mezzós részekkel, mint az Aidával énekelt kettőse. Összességében ő is a mérleg pozitív oldalához tartozik, és közben eljátszottunk a gondolattal, hogy milyen lehetett volna a negyedik felvonás duettje, ha igazi partnert kap hozzá… (Ugyanez a zárókettősnél is felmerült persze.)

A sztárnak kikiáltott vendégek mellett ismert hazai művészeinket hallhattuk a király és a főpap szerepében, csak az ő szerepeiket valamiért fordítva osztották ki: Szvétek László képes súlyt adni a király figurájának, de ehhez az igazi, mély basszushoz Ramphis szerepe illik. Közben Palerdi Andrást számtalan Erkel színházi és operaházi előadásban hallottam mindkét szerepben, de igazán emlékezetes a fáraó (gyakran nem kellő gonddal kiosztott, ámde fontos) szerepében tudott lenni.

Szabadtéren a zenei megvalósítás megítélése mindig kényes dolog, különösen a zenekari játék esetében – kórusoperánál pedig, mint az Aida, nem mellékes, hogy miként tudják erősíteni az énekkart. A válasz: mérsékelten tudják. Nem is érdemes felemlegetni az ebből adódó hibákat: kőszínházban majd a karmester összefésüli a zenekart és az énekkart. Amit mégis kiemelhetünk Kocsár Balázs vezényléséből, az néhány igazán szépen sikerült zenei pillanat, amelyek még az adott körülmények között, hangszórókon át is meggyőzték a hallgatót.

A szabadtér korlátait ismerve eleve nem számítottunk olyan produkcióra, amely rögvest DVD-kiadásért kiált; az énekes teljesítmények ismeretében pedig megállapíthatjuk, hogy az előadás igen messze van a valaha hallott legszebb Aida-élményeinktől. Amiben újat tudott (volna) hozni a produkció, az a színrevitel. Nem tagadom, a neves orosz színházi rendező első operarendezésére voltam leginkább kíváncsi (másképp aligha vehettek volna rá a tavalyi Manon után egy újabb találkozásra a koreai tenorral).

Az Aidát általában letudják azzal a rendezők, hogy közlekedésrendészetileg lerendelkezik: szoprán jobbról be, tenor balról be, középen találkoznak stb., aztán látványos kórustablókat állítanak fel – és kész is. Lényegében ezt láthatjuk az Operaházban, előtte évekig az Erkelben. Anyagilag jobban eleresztett szabadtéri produkciókban felléptetnek elefántokat, tevéket, kreálnak látványos díszletet: ha már múzeum, legalább legyen szemet gyönyörködtető.

Viktor Rizsakov nem hozott elefántot, viszont részben az igazi színházzal is adós maradt. A díszlet alapvetően kedvemre való: egyszerű, puritán, működőképes, és ha akarjuk, az Amneris-szobakép kimondottan dekoratív is. Amiben újat hoz, az a szereplők ábrázolása: valahogy mindenki sokkal inkább hús-vér figura, mint amit megszoktunk, még a fáraó is, annak ellenére, hogy őt talpig bearanyozzák – isteni származását hangsúlyozandó. Mégis úgy érzem, ennél többet is ki lehetett volna hozni az interakciókból. Jó ötlet például a kendő, Aida kendője, amely végigvonul(hatna) a darabon: de rögtön a nyitány alatt elveszíti, majd igazi szerepét a Nílus-parton tölti be. Amonasro a kendővel érkezik lányához, vállára teríti, és e pillanatban a gondoskodó apa szerepében láthatjuk, melyet aztán rögtön felvált a felelős uralkodó szerepköre. És ezzel elkezdődik a játék a kendőkkel: Aida a vívódó Radamest „csomagolja be”, ily módon megnyerve a szökési tervnek. A negyedik felvonásban Aida érkezik fehér kendővel, a finálé alatt ezzel játszanak a szerelmesek, Amneris fekete kendője pedig az ő szomorú magányát ábrázolja. Talán nem véletlen, hogy éppen a harmadik felvonástól tűnik megrendezettnek a darab: az opera is onnantól válik kamaradadabbá; minden, ami előtte van, voltaképpen felvezetés a drámához. Világos: nagyon szükséges és gyönyörű zenékkel megírt felvezetés, csak már színházilag is kezdhetnének vele valamit.
Rizsakov annyit tesz hozzá a darab első feléhez, hogy a balettbetéteket feldobja, például az Amneris szórakoztatását szolgáló balettzene alatt valamiféle óegyiptomi Chippendale-show folyik, a bevonulási képet lényegében viccre veszi: néhány korsó érkezik, táncosok járnak örömtáncot győzelmi mámorban, és hihetetlenül hálás vagyok, hogy nem vonultak katonák hármasával körbe-körbe, mint… de hisz tudják…

Két felvonás a négyből és két főszereplő a négyből: akárhonnan nézem, ez félsiker, félmegoldás. Mindkettőn lehet még dolgozni, hogy ez az Aida biztosan sikerprodukciójává válhasson a Csokonai Színháznak.

Hasonló bejegyzések