Kész cirkusz! – Hamupipőke-jubileum a Tháliában

Rossini: Hamupipőke, Thália Színház, 2008. február 9. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Váradi Zita, Simon Krisztina és Várhelyi Éva (Fotó: Éder Vera)
Váradi Zita, Simon Krisztina és Várhelyi Éva (Fotó: Éder Vera)

A múlt havi Turandot után ismét egy tízéves rendezés jubilál – és ismét új beállókkal. És de jó lenne, ha nem ezt kellene írnom, de: ismét titokban. Szokássá vált az utóbbi években, hogy komplett szereposztásokat állítanak be egyszerre, de az a szokás csak nem múlik el, hogy mindezt minimális hírverés nélkül tegyék. Így volt ez – hogy a közelmúltat nézzük – a Pillangóasszonyban és a fent említett Turandotban is.
És megintcsak sajnos: az eredeti terveket betegség és egyebek felborították, így mégsem teljesen új csapat játszotta a február 9-i Hamupipőke-előadást.

A jubiláló produkció most visszatért a Tháliába, oda, ahol annak idején bemutatták, továbbra is olaszul, de már felirattal – ez nem mellékes újdonság egy (a rendező által) gyerekdarabnak szánt előadás esetében. Ezzel együtt persze nem sok gyereket láttunk – igaz, őket bizonyára a délelőtti előadásokra vitték a szülők.
Ezen a premierhangulatú estén a rokonok, barátok, ismerősök részvételével együtt sikerült erős fél házat produkálni a Tháliában. Erre a minap jegyezte meg egy kollégám, hogy prózai színház pár hónap alatt tönkremenne ilyen jegyeladásokkal, de a Magyar Állami Operaház olyan gazdag intézmény, hogy bizonyára megengedheti magának ezt a pazarlást is.
Félárú jegyekkel akár tele is lehetne, mert az előadás egyébként jó. Nem maradéktalanul, de azért élvezhetően.

A tízéves rendezést mindeddig kikerültem, így régi restanciát törlesztettem a szombati előadással.
Mindjárt az előtérben kezembe akadt a darab ismertetője, a rendező nem bízta a véletlenre a dolgot: megmagyarázta a rendezését. Persze már a nyitány alatt kiderült, hogy szükségünk is volt a vezetőre, másképp nehezen tudtuk volna a cselekményt az általunk ismert Hamupipőke-történethez kapcsolni. A jó hír, hogy nem is kell: a keretjáték, amit Nagy Viktor tartott szükségesnek a darab tálalásához, semmilyen kapcsolatban nincs azzal. Így aztán felesleges is, de hát van, úgyhogy nézzük.

Várhelyi Éva, Sárkány Kázmér és Váradi Zita (Fotó: Éder Vera)
Várhelyi Éva, Sárkány Kázmér és Váradi Zita (Fotó: Éder Vera)

Történik, hogy hat fiatal, 6-8 év körüliek jelennek meg a színen, egyik kislány fegyverrel a kezében, és egy cirkusz jegypénztárát készülnek kifosztani. (A cirkuszt még nem tudjuk, csak ha olvastuk az ismertetőt.) Ezután a pénztárban ülő, egy darab jól megtermett férfiembert kirángatja két–három kisfiú, megkötözik (a kötél majd egy percig rajta is marad az áldozaton), de mielőtt nagyon aggódnánk érte, jönnek a bohócok és megmentik. Éljen-éljen.
Érkezik a cirkuszigazgató is, később Alidoro, aki nem bünteti a helytelenül viselkedő ifjúságot, hanem okítja: előadatja nekik a Hamupipőkét. Ehhez elolvastuk az ismertetőt.

Színház a színházban tehát, de mégsem, mert hát cirkusz. Mivégre? „A rendezés célja, hogy közelebb hozza az opera cselekményét az érdeklődő gyermekközönséghez.”
Most őszintén: lehet közelebb bármi a gyerekekhez, mint a legismertebb mesék egyike? De ha közelebb, hát közelebb. A mai gyerekek számára nyilván nem elegendő tanulság, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését, valamint hogy jó tett helyébe jót várj – meg kellett toldani azzal, hogy kedves gyerekek, lehetőség szerint ne kövessetek el csoportos garázdaságot, netán fegyveres rablást.
A gyerekszereplők ezután átváltoznak, szerepeket kapnak a darabban, és végre elkezdődik az előadás. Jó, a nyitány csak félig hangzott el, a kolléga morog is mellettem, de azt hiszem, ha tovább kell néznem a keretjátékot, menekülőre fogom, úgyhogy pont elég volt ennyi a nyitányból. Ezután el is felejtenénk az egészet boldogan, de a rendező a végén visszahozza a gyerekeket, nehogy…
Azért a bohócok maradnak végig, ők rendezgetik át a színpadot színváltozáskor, ezt nem-bohócok is tehetnék persze, de nem kötözködöm. Alidoro is nagyobb szerepet kap, színen van akkor is, ha nem énekel (olyankor bizonyára cirkuszigazgató), de a lényeg, hogy nemcsak bölcs és filozófus, hanem varázsló is, ő göngyölíti a cselekményt. Ehhez nem muszáj talán cirkuszigazgatóvá is lennie, persze nem ismerhetem a cirkuszigazgatók csodatévő kvóciensét.
Mindenesetre a rendezés megemeli a szerepet, és erősíti a mese-jelleget, amit a kislány fegyverével kis híján sikerült lelőni az elején.

Fried Péter, Váradi Zita, Várhelyi Éva, Simon Krisztina, Megyesi Zoltán, Egri Sándor és Sárkány Kázmér (Fotó: Éder Vera)
Fried Péter, Váradi Zita, Várhelyi Éva, Simon Krisztina, Megyesi Zoltán, Egri Sándor és Sárkány Kázmér (Fotó: Éder Vera)

A díszlet (Horesnyi Balázs) semmi különös, éppen csak van, a jelmezek (Benedek Mari) viszont jók: ötletesek, színesek, izgalmasak.
A kerettől eltekintve a rendezés működik, a szereplők szépen kitöltik a teret és a karaktereket is, ez egyaránt vonatkozik régi és új beállókra, így aztán a vegyes előadás mégis egyenletes színvonalú lesz, nem esik össze sehol. Ezért aztán eredeti szándékomtól eltérően nem is csoportosítom őket régi és új részt vevők szerint, már csak azért sem, mert itt van mindjárt a testvérpárt alakító „régi” Váradi Zita és az „új” Várhelyi Éva, akik összeszokott párosként főszerepekké emelik Clorinda és Tisbe alakját.

Simon Krisztina és Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)
Simon Krisztina és Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Részben a rendezés, részben pedig Fried Péter teszi ugyanezt Alidoro figurájával. (Bölcs és jóságos, de nem tündér, mi az? Cirkuszigazgató.) Itt a koldus-jelenetre hívnám fel a figyelmet: szabad volna a színháznak Fried Péter komikus vénáját is használni, van neki!
Csakúgy, mint Sárkány Kázmérnak, aki beugrással menti meg az előadást: bravúrosan tölti ki szerepének kereteit, és rutinosan tolmácsol egy olyan szólamot, amely két évtizede volt igazán ideális számára.

Megyesi Zoltánt sok új szerepben látjuk mostanában, ez néha főszerep, néha karakterszerep, és bevallom, nem is értem, hogy ha adott egy szép színű, lírai tenorhang, akkor miért énekeltetnek vele olyasmit, amit mások is tudnának, miközben a lírai repertoár meglehetőst megoldatlan, ha csak a Mozart– és Donizetti-műveket nézzük. Ezért aztán örülhetünk, hogy most neki való főszerepben hallgathatjuk, amit vokálisan nagyon szépen old meg, bár egyelőre kissé megilletődötten. Hercege pedig félénk és tartózkodó, de nem tudom, ez az egyéniségéből adódik, vagy a szólam nehézségének szól, és idővel bátrabb és kezdeményezőbb Ramiro lesz.

Simon Krisztina és Sárkány Kázmér (Fotó: Éder Vera)
Simon Krisztina és Sárkány Kázmér (Fotó: Éder Vera)

Don Magnifico szerepében Gregor József utódja Egri Sándor. Súlyos örökség, amely önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy megbénítsa az énekest, de milyen öröm, hogy mégsem így történik! Sőt: regisztrálhatom, hogy Egri Sándor erőn felül áll helyt a szerepben, és hogy ilyen felszabadultnak színpadon még nem láttam, talán csak a Székely fonó Gazdag legényének szerepében. Mindenképpen értékes alakítás tehát, illeszkedik a korábban felsoroltak közé.

És elérkeztünk a problémás ponthoz: a címszereplőhöz. Simon Krisztina a múlt évadban hol Gianetta, hol Bersi szerepében volt látható, találgattuk is, hogy most akkor szoprán vagy mezzo szeretne lenni, és úgy festett, most kiderül. A Hamupipőke után azonban nem lettem okosabb, mert a hangot gyakorlatilag semmilyen regiszterben nem hallottam természetesnek, a mélységek öblösítettek, a magasságok pedig jelentős küzdelem árán szólalnak meg, a szerep követelte koloratúrák pedig sosem látott technikával – szó szerint értendő: az énekes egész testében reszket közben –, ehhez jön még a nem túl nagy volumen, amely a Tháliában még éppen elegendő, nagyobb színházban már kérdéses. Így aztán adott egy szimpatikus karakter és egy kielégítő szerepformálás, de mindebből sajnos sokat levon a zenei megvalósítás.

A Thália Színház sokat szidott akusztikai körülményei között Szabó Sipos Máté összefogottan, lendületesen irányítja zenekarát, és eléri, hogy a zenekar, az énekkar és a szólisták is hallhatók maradjanak – talán mégsem reménytelen a Thália?

A közönségbarát módon, három részben játszott két felvonásos darab bátran ajánlható tehát gyereknek, felnőttnek egyaránt. És ha mégsem tetszene, még mindig el lehet menni cirkuszba… De fegyvertelenül!

Köszönjük a fotókat Éder Verának és a MÁO fotóarchívumának.