Kerekasztal nélkül

Henry Purcell: Artúr király – Művészetek Palotája, 2007. november 18. – BÓKA GÁBOR kritikája

Orfeo Zenekar és Purcell Kórus
Orfeo Zenekar és Purcell Kórus

A barokk opera szerelmesei (akik minden ellenkező híreszteléssel ellentétben Magyarországon is vannak, s nem csupán vegetálnak, de a kínálkozó előadásokat látogatják is) időről időre alkalmilag létrejött produkciók megtekintésével és meghallgatásával csillapíthatják éhségüket e műfaj és stílus iránt.
Végigtekintve az elmúlt években lezajlott barokkopera-produkciókon, feltűnő, hogy azok többnyire teljes értékű színpadi előadások voltak – pedig laikusként azt gondolhatnánk: egy vagy két előadásért nem érdemes vesződni a színpaddal, kifizetődőbb megcsinálni az egészet koncertszerűen. Az alkotók azonban nem így gondolják – és jól teszik. Mert ha van olyan korszaka a zenés színpadnak, ahol a látvány fontossága megkerülhetetlen, akkor az a barokk. Barokk opera koncertszerűen előadva olyan, mintha egy festményt sötétben kéne tanulmányoznunk: csupán korlátozott rálátást enged a műalkotás teljességére.

Fenti eszmefuttatásom csak korlátozott mértékben igaz Henry Purcell Artúr királyára. Az Artúr király nem opera, „csak” semi-opera: prózai színmű zenei betétekkel, a kor angol színpadának (francia minták nyomán kialakult) népszerű műfaja. Nem azonos tehát a később kialakuló daljátékkal, ahol különböző mértékben ugyan, de a zene is a cselekmény szerves része – nem, a semi-operában a zene csupán betét, a darab főszereplői egyáltalán nem énekelnek, az énekes szereplők pedig nem szólalnak meg prózában. Ami mégis az operához köti ezt a műfajt, az a zenei anyag megnövekedett mennyisége. Az Artúr király példájánál maradva: a darab zenei anyaga nagyjából kilencven perc – ezzel szemben a teljesen végigkomponált Dido és Aeneas játékideje csupán egy óra. A semi-operák zenéjének változatossága, sokszínűsége a francia mintát, Jean-Baptiste Lully operáinak divertissement-jait juttathatja eszünkbe. Ha sarkítottan akarunk fogalmazni, azt is mondhatjuk: az Artúr király (és általában a Purcell-operák) egy-egy felvonásának zenei anyaga egy-egy hatalmas méretűre felduzzasztott divertissement, vagyis szórakoztató zene. Ezek koncertszerű megszólaltatása a prózai darab szövegének előadása, sőt annak előzetes ismerete nélkül is teljesen élvezhető: a hallgatónak elég az adott zeneszám szövegére koncentrálnia, az aktuális szituációba beleélnie magát – a cselekmény mélyebb összefüggéseinek ismerete lényegében nélkülözhető.

A Művészetek Palotájában november 18-án hallott előadásra kiváló erők álltak össze. A szálak természetesen Vashegyi György kezében futottak össze, aki saját együttesei – a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar – élén vezényelte a művet. Hogy a Purcell Kórus ma alighanem hazánk legjobb énekkara, az az elmúlt évek kiváló oratórium- és operaprodukciói után aligha szorul hosszasabb bizonyításra. Legfontosabb erényeiket: a hajlékony, rugalmas hangzást, a kristálytiszta intonációt, a plasztikus szövegmondást, az életteli és változatos karakterizálást most is nagy örömmel nyugtáztuk.

Nagyobb meglepetést keltett az Orfeo Zenekar kiváló produkciója. Hogy karmesterük intencióit, s ezáltal az éppen előadott mű szellemét tökéletesen közvetíteni tudják, persze nem újdonság – újdonság volt viszont az, hogy a hangszeres kidolgozásnak ezúttal olyan fokát sikerült elérni, ahol nem hogy bántó hibák, de apróbb szeplők sem igen szegték kedvét a kritikusnak. Vashegyi György felfogását sokan kicsit visszafogottnak, kevéssé drámainak tartották – én nem értek egyet az értékeléssel. Pár nappal a koncert előtt meghallgattam az Artúr király egy lemezfelvételét nemzetközileg az első vonalban jegyzett, kiváló karmester vezényletével – Vashegyi György interpretációja minden tekintettben drámaibb volt annál az előadásnál, az alapvetően statikus számok sorozatában is tudott feszültséget teremteni, fel tudta mutatni a színpadiasságot a lírai betétek füzérében.

Orfeo Zenekar, Purcell Kórus és a szólisták
Orfeo Zenekar, Purcell Kórus és a szólisták

A három szopránszólót Csereklyei AndreaHamvasi Szilvia és Wierdl Eszter szólaltatta meg egyenletesen magas színvonalon, poétikus kisugárzással – vállalva az elfogultságot, a három egyenrangú produkció közül mégis kiemelném Hamvasi Szilviáét, aki a No. 40-es számban (egyáltalán nem mellesleg: rövid időre Venus szerepébe bújva) pár pillanatra olyan csendet varázsolt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, aminek ritkán lehetünk tanúi. Az est másik legemlékezetesebb énekesi teljesítménye Raimund Nolte-é volt, aki a Hideg géniusz jelenetében ragadott magával drámaiságával – a jelenet zenéje mellesleg ékes bizonyítéka annak, hogy A négy évszak sem úgy keletkezett, hogy Vivaldi lemászott a fáról. A tenorszólót éneklő Szigetvári Dávid hangja még nem egészen érett, viszont nagyon szép színű és hajlékony, a fiatal énekes pedig rendkívül muzikális – bízunk további fejlődésében, s örömmel nyugtázzuk, hogy már most igen jó színvonalú produkciót kaptunk tőle. Az előadás leghalványabb közreműködőjének Bárány Péter kontratenor bizonyult, akinek hangja kevéssé tudta kitölteni a szólam kereteit és betölteni a Hangversenyterem akusztikai terét.

A produkció sikere izgatott várakozással tölt el: vajon milyen operát tűznek legközelebb műsorukra ezek az együttesek? Akármit is, abban feltétlenül bízhatunk, hogy újabb bizonyítékát adják annak: az operai törzsközönség téves rögeszméje, hogy a barokk opera egyhangú lenne. Mert, mint a semi-opera példája is bizonyítja, nem csak zeneileg változatos – de műfajilag is.

Fotók: Művészetek Palotája