A Művészetek Palotája koncertszerű előadása 2006. október 14-én – BÓKA GÁBOR kritikája
Igazán nem kezdődött jól. Persze nézőpont kérdése: akár örülhettünk is volna, hogy ezen az estén már 200 Ft-ért is ülőhelyet kaphatott az az egyszeri operalátogató, aki állóhelyért állt sorba az előadást megelőzően. Másrészt mindez már előre jelezte: minden bizonnyal nem lesz telt ház. Valóban nem volt, sőt félig is éppen hogy megtelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Hogy mi lehetett a gyér látogatottság oka, csak találgatni tudom. Talán az utóbbi hetek–hónapok gazdag programkínálata mellett vált észrevétlenebbé ez az esemény? Talán a zenekedvelők már minden pénzüket elköltötték Gardiner vagy épp a Bécsi Opera Mozartjára? Vagy a most fellépő külföldi énekesek neve nem volt elég vonzó?
Akárhogy is, aggodalmaim tovább fokozódtak, amikor az est karmestere, Fischer Ádám az őt fogadó taps elhalta után a közönség felé fordult, és magyarázatba kezdett a vetített szöveg esetlegesen várható döccenőiről. Persze mit számít mindez, hiszen a Titus úgyis opera seria, itt a zene sokkal fontosabb a szövegnél – nyugtatott meg minket Fischer. Noha nem feltétlenül értek egyet ezzel a megközelítéssel, azt kétségkívül el kell ismernem: szombat este az járt jobban, aki esetleges olasztudására vagy a programfüzet tartalomismertetésére hagyatkozott inkább. Amit ugyanis a technika jóvoltából a színpad felett olvashattunk, sokkal inkább szolgálta félretájékoztatásunkat, mint bármi mást. Rögtön az első recitativóban elhangzik a „Campidoglio” kifejezés – és a szövegkörnyezetből arra következtethetünk, mintha itt egy személyről volna szó, akinek valamit tennie kellett volna. Ez annál különösebb, mivel a későbbiek során csak-csak előkerül a magyar szövegkörnyezetben egyedül helyes latin forma is: Capitolium (na jó, esetleg még Mons Capitolinus is elképzelhető lenne) – ráadásul ekkorra már a fordító is ráébredhetett, hogy ez a tulajdonnév bizony nem személyt jelöl, hanem egy dombot Róma közepén… Másik példa: a szövegben „Augusto” szerepel, s noha kézenfekvő ezt „Augustus”-ként tolmácsolni (Titus sokadik ragadványnévként, a többi római császárhoz hasonlóan valóban viselte ezt a nevet), félő, hogy a történelmileg kevéssé tájékozott néző esetleg a nagy Augustusra, azaz Octavianusra asszociál, aki a darab cselekményének idején már régen halott volt. Nem lett volna célravezetőbb ez esetben valóban magyarítani, és „felség”-et írni? Ez esetben nyilvánvaló lett volna, hogy mindvégig Titusról folyik a szó. Azt meg már végképp csak pironkodva merem szóvá tenni, hogy az „Addio!” stílszerű magyar fordítása „Agyő!” lenne állítólag…
De ez még mindig nem minden. Fischer Ádám azt is kénytelen volt bejelenteni, hogy az eredetileg meghirdetett szereplők közül három betegség miatt kénytelen volt lemondani az előadást. Köztük a címszereplő is, Kressimir Špicer, aki pedig az egyértelmű húzónév volt számomra. Mindegy, ezt kell szeretni, ha már itt vagyunk nem megyünk haza, akármi is várjon ránk.
Márpedig nem akármi várt ránk. Ne kerülgessük a forró kását: világszínvonalú előadást hallhattunk szombaton, és csak találgatni tudok, milyen lett volna, ha esetleg próbálni is tud a csapat abban a felállásban, ahogy végül is pódiumra lépett… A Titust éneklő Stefano Ferrari a hírek szerint csupán a délutáni főpróba végére esett be. Mindebből az előadáson csak annyit érzékelhettünk, hogy sűrűbben nézett a karmesterre, aki sokkal gyakrabban és feltűnőbben intette be őt, mint a többieket. Amúgy pedig egy csodálatosan szép Mozart-tenor kulturált és kiérlelt szerepformálásában gyönyörködhettünk, akinek legnagyobb örömünkre még a koloratúrás részek sem okoztak problémát – éppenséggel Titus második felvonásbeli, ebből a szempontból igen kényes áriája jelentette az előadás egyik csúcspontját.
Anna Bonitatibust is csak dicsérő szavakkal illethetjük. Talán még sose hallottam Sextus szólamát ilyen szenvedélyes előadásban: az első felvonás rondója itt aztán nem koncertáriaként, hanem igazi lélektani vívódásként szólalt meg – ahogy annak egy vérbeli operaelőadáson lennie kell. Bonitabius intenzitása a recitativókban sem fogyott el: valódi tragédiát varázsolt az amúgy statikusságra hajlamos, ráadásul most teljesen koncertszerűen elhangzó operából.
Csak egy hajszálnyival ugyan, de halványabb volt Brigitte Christensen Vitelliája. Mindenekelőtt a szerepformálás koncepciójával nem értettem egyet – Vitellia császári vérből származó arisztokrata hölgy, akinek felháborodása, noha kétségkívül gyenge idegzetre és ítélőképességre vall, mégsem csaphat át hisztériába. Christensen Vitelliája azonban leginkább egy hisztérikához állt közel. Ami a zenei megformálást illeti, arra igazán nem lehetett panaszunk, s regisztrálnunk kell, hogy a nagy hangterjedelmű szerep mindkét irányú szélsőségei hibátlanul szólaltak meg – mégis, az egész valahogy halványabb benyomást keltett az ideálisnál. De hangsúlyozom: soha rosszabbat.
Ditte Andersen (Servilia) és Elisabeth Jansson (Annius) egyaránt józan mértéktartással maradtak a szólamaik szabta szűkebb kereteken belül, ugyanakkor a megragadható lehetőségeket maximálisan kihasználták. Mindenekelőtt az első felvonás duettjére emlékszünk majd vissza szívesen, a Titus zenéjének erre a talán egyetlen felhőtlenül boldog pillanatára, ami kettejük tolmácsolásában valódi poézissel szólalt meg. Johan Reuter számára még kevesebb lehetőséget tartogatott a partitúra, Publius elsősorban az együttesekben jelent mélységi támaszt – s a teljesítményt ezúttal is elégedetten hallgathattuk.
Az igazi reveláció azonban Fischer Ádám és a Dán Rádió Kamarazenekarának produkciója. Jó néhány évvel ezelőtt szerepeltek először együtt a Budapesti Tavaszi Fesztiválon – Fischer kvalitásaihoz akkor sem férhetett kétség, a zenekar azonban inkább lelkes, mintsem első osztályú csapat benyomását keltette. Mára a helyzet megváltozott: a dán együttes nagyon magas színvonalon játszik, szép és egyéni hangzással, szinte hibátlan technikai kivitelezéssel – zenészeik egyéni képességeiről az obligát hangszerkíséretes áriákban is meggyőződhettünk.
Fischer Ádám pedig nem lett rosszabb Mozart-karmester az évek során, sőt. A zenekari hangzás karcossága és energikussága Harnoncourt Mozart-felvételeit juttatja eszembe – jelentősen különböznek azonban a tempók: Fischer távol tartja magát a szélsőségektől, a lassú részek nem vonszolódnak, a gyors szakaszok nem hajszoltak – ugyanakkor a tempók egymáshoz való viszonya tökéletesen kidolgozott, a rendszer működik, a gyors gyorsnak, a lassú lassúnak hat. Példaszerű az énekesek és a zenekar közötti hangzásarány tökéletessége, a „színpad” és a zenekar közötti kommunikáció problémamentessége.
És személy szerint külön örömmel nyugtáztam, hogy az alapvetően historikus fogantatású, noha modern hangszereket használó előadásból nem hiányoztak a jellegzetes bécsies ízek sem – még ha ezek feltálalására kevesebb is a lehetőség a Titusban, mint más érett Mozart-darabokban. A Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán) meglepően nagy létszáma ellenére is képes volt karcsú hangon énekelni, és olykor gyönyörű pianókkal is megajándékozta a közönséget – például a második felvonás csodálatos kórusában, ami talán leginkább felidézi a Titusszal párhuzamosan keletkezett nagy mű, A varázsfuvola hangulatát.
Szép este, a félház ellenére is tomboló siker – ismét bizonyíték arra, hogy érdemes operába járni. De miért megint extramuros találjuk a bizonyítékot?