„Jöjj, vár a kicsi kabinom…” – Operettszínházi esték I.

2008. április 14.

Lehár Ferenc: A víg özvegy – Budapesti Operettszínház, 2008. április 2. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja

Az előadás plakátja

A kormányválság legsűrűbb napjaiban Lehár Víg özvegyét játsszák az Operettben… A színpadon egy délkelet-európai kisállam, Pontevedro nagykövetségének párizsi palotája: magas fokú készültség, az ország a csőd szélén áll. Már csak az európai nagyhatalmak segítségére lehet számítani, ezért Zéta Mirkó nagykövet munkatársaival mindent megtesz, hogy a francia és a spanyol állam képviselőit „hagyományos pontevedrói vendégszeretettel” nyerjék meg a nemes ügynek. Az akcióba feleségeik is testestül-lelkestül bedobják magukat a férjek tudtával-tudta nélkül, de az egész társaság számára eléggé nyilvánvalóan… Míg Zéta Mirkó bájos ifjú asszonykája, Valencienne a francia kabinetfőnök ostromát élvezi, addig a nagykövet fényes fogadást rendez, melyre meghívja a dúsgazdag özvegyet, Glavári Hannát – honmentő millióival… A játék azonban – mai divatos kifejezéssel élve – előre megírt forgatókönyv alapján folytatódik: hiába legyeskedik mindenki az özvegy körül, Hanna szíve régi szerelméé, Danilovics Danilóé, csak erre még mindkettejüknek rá kell jönnie.
A haza meg csak várja megmentőjét…

Kalocsai Zsuzsa

Kalocsai Zsuzsa

Az előadás rendezője, Béres Attila a következőképp summázza a darab problematikáját: „A víg özvegy világhírű slágerei egy fájdalmasan szép szerelmi történetet foglalnak keretbe. Glavári Hanna és Danilovics Daniló hosszú évek után találkozik újra, és mindketten változtak az idő múlásával. A dúsgazdag özvegy gyanakvó lett és kemény, a férfi cinikus és lump. Persze legbelül megmaradtak annak, amik voltak, ám a múltbeli tévedések és a jelenbeli sértések nem hagyják, hogy a két egymásnak teremtett ember könnyen megtalálja az utat a másikhoz. Egy nehezen meg- és újraszülető szerelem története az övék, melynek hátterében egy gazdasági válsággal küszködő délkelet-európai kisállam politikusai taktikáznak a maguk és az ország túléléséért. Ugye ismerős a kerettörténet is? A múltból – vagy a jelenből?” 

A produkció védjegye-emblémája telitalálat: szórólapon, plakáton és műsorfüzetben is láthatjuk a fekete háttérben függő pókhálót (fekete özvegy?), előtte aranyszalaggal átkötött, kettétépett kártyalap – kettétört szív –, azaz kőr ász; a lap sarkában pedig Eiffel-tornyot formázó A betű. Kifejezi a sorsszerűséget, a megszenvedett-megérdemelt szerelmet, a játszi könnyedséget, a mondén párizsi miliőt, az operett aranyló – sokszor hamis – csillogó imázsát, és figyelmeztet a háttérben hálót szövögetők veszélyére (tervező: Kőfaragó Gyula).

Peller Károly

Peller Károly

Az előadás megítélése már problémásabb. Igen látványos, kissé talán túlzsúfolt színpadkép, színes forgatag. A követségi palota elegáns enteriőrje a kis térbeli csalások ellenére is megfelelő helyszíne a cselekmény első részének. A felbolydult méhkas nyüzsgését igen jól elősegíti: sok az ajtó, ki- és bejárat, lépcső, galéria – tehát az ide-oda rohangálás, a „titkos” flörtölések, bujkálások színpadi megvalósítása jelesre vizsgázott.

A cselekmény második részét Glavári Hanna palotájának parkja helyett egy szajnai hajóra álmodta meg a rendező és a díszlettervező (utóbbi: Daróczi Sándor). A második felvonás ennek megfelelően matróztánccal kezdődik, az ember szinte már várja, hogy megjelenjen Melis György az Operetthajóról és elénekelje A vén keringő dallamát, Bantyer és Iszakovszkij szovjet slágerszámát, esetleg megszólaljon a Takarító-tercett vagy a Duli-duli a Szabad szél című operettből. Bár impozáns a hajófedélzet, szinte tengerjáró hajó monumentalitásának megfelelő, egy sor logikai buktatót vet fel, melyeknek megoldása erőltetett, esetlen vagy elnagyolt. A legnagyobb sérülést a pavilon-jelenet szenvedi, hiszen a szövegben mindenképp pavilont kel énekelni, ami ugyebár hajón nem szokott előfordulni. És a jelenet intimitása, romantikája is elvész: egy kerti pavilon szecessziós eleganciája helyett a vasmonstrum fedélzetéről nyíló szűk kabin adja egy szerelmi légyott helyszínét. Vagy például az est fénypontjának szánt, a Daniló provokálására meghívott grisette-eket mikor csempészik fel a már mozgó hajóra, vagy ha már ott vannak, meddig és hol rejtegeti őket Hanna? Hogyan érkezik Hanna mamája a mozgó hajóra? Ráadásul kerekesszékben…Hogyan esett Daniló pont az ő csónakjába öngyilkos ugrása következtében?

Dániel Gábor és Mészáros Árpád Zsolt

Dániel Gábor és Mészáros Árpád Zsolt

A jelmezek igen tetszetősek, színek kavalkádja tornáztatja a néző szemeit, a primadonna minden ruhakölteménye káprázatos, a figyelmet rögtön magára vonzza, s törvényszerű, hogy az ember hosszasan vizsgálgat minden apró részletet, finom megoldást. Füzér Anni a címszereplőt a hagyományos megoldástól most merőben eltérően öltözteti: semmi fekete; egyértelműen a fehér és az arany dominál Glavári Hanna ruhatárában, s a hatást világosszőke parókák erősítik. Ezáltal a jelmeztervező nagyon rafinált módon egyedíti az özvegyet, s jelzi különállását is attól a léha, züllött világtól, mely a nagykövet irányításával megpróbálja bekebelezni őt. S ez a jelmezekben is megfogalmazott emelkedettség ad erőt neki, hogy Danilót is megmentse ettől a világtól: bár az orfeumtanyán honos titkár úr révén kívánja Zéta Mirkó a politikai válságot megoldani, mégis a tiszta szerelem győz; Daniló nem a pénzéért veszi el Hannát, pláne nem államérdekből, hanem a szív parancsát követve.

Az előadás néhány igen szép, katartikus jelenetet ajándékoz a nézőnek: kiemelkedő az első rész záróképe, amikor is Daniló majdnem szerelmet vall a művelődéstörténet nagy szerelmespárjait megidézve, majd  magához szorítja Hannát, és annak makacs tartózkodása ellenére keringőzni kezd vele a későbbi valcer dallamára. A Vilja-dal poétikus megjelenítése annak ellenére sikerül, hogy Hannát a magasba, a hajóhídra száműzi a rendező elénekelni a balladát. A karját Hanna felé kinyújtó Daniló mögött a süllyesztőből előkerül a ballada hősét megszemélyesítő balett-táncos – a Danilóéval megegyező pózban –, s megkezdi táncát a lidérccel a híres ária alatt. Kár, hogy a balett koreográfiája nem követi pontosan a dal szövegét, például az „ölelte mohón a leány a legényt” frázis alatt a táncospár nem ölelkezik, hanem a férfi lengeti a lányt maga körül. Bár a balettek jelrendszerét nem ismerem, ez mindenképp furcsának hatott. Célszerű lenne a szövegből kiindulva újragondolni a koreográfiát, hiszen az előadás talán legszebb pillanata ez. Ugyancsak kiemelkedő a legkülönbözőbb karakterű férfi szereplők asszonyokat köszöntő száma: „Hogy a nőkkel hogy kell bánni…” Ennek ismétlését már a zenekari árok körül futó rámpán adják elő a fiúk, a közönséggel összekacsintva. Az ováció megérdemelt és elmaradhatatlan.

Matróztánc

Matróztánc

Szintén sikert arat – bár a legvitathatóbb változtatás – Hanna anyjának szerepeltetése. Sikert arat, mert mindkét szereposztásban a színház legendás művészeinek adtak jutalomjáték-lehetőséget benne. Lám, az Operettszínház jobban bánik idősödő, de hajdan meghatározó művészeivel, nem úgy, mint az Operaház, aki elfekvőbe helyezi őket.

Mikó István

Mikó István

A tárgyalt estén Oszvald Marika alakította a szerepet, Hanna kerekesszékhez kötött édesanyját (a másik szereposztásban: Lehoczky Zsuzsa). Ennek megfelelően Hannától és Danilótól elvette a rendező a „Bamba, bamba gyászvitéz…” kezdetű kettőst, s ezt a kedves mama énekli a hajón meglelt hajdani szerelmével… Zéta Mirkóval! A decemberi bemutató környékén a kritikák és az internetes fórumok látogatói eléggé el is ítélték ezt a megoldást. Nem annyira megdöbbentő az újítás, ha figyelembe vesszük, hogy az 1995-ös előadásban Valencienne szerepét nyirbálták meg Oszvald Marika kedvéért, így ő állhatott akkor a „Ritantouri tantirette” – kánkán élén. Most be kell érnünk egy kerekesszékes kettőssel, majd abból kikelve egy frenetikus cigánykerék- vagy szaltósorozattal. És Oszvald Marika nyer, a közönség tombol. Az énekhang már csak emlék, de a színpadi intenzitás utolérhetetlen. S a ruhatárban is ez a téma: „Nahát, ez az Oszvald Marika még mindig, hű…!” Bevallom, én kicsit csalódtam, hiszen nemrég a tévében ment a Gála a szoborért című műsor, s abban pont ezt a kánkán-jelenetet adták, igen humorosan Oszvald Marikára átírva, úgy, hogy az ember dőlt a röhögéstől – már bocsánat. A mostani előadásban mindez sokkal szolidabban ment, az igazi mókázást hiányoltam. Nem értem, miért Meglepetés sztár a szerep megnevezése; hiszen előre közlik, ki a meglepetés, s – meglehet, a színház legendája –, de a darabban nem sztár, csak mama.

Glavári Hannát Kalocsai Zsuzsa személyesítette meg ezen az estén. Kiváló magasságok, a Vilja-dalban gyönyörű pianók, a kórusokon átütő erejű hang. És gyönyörű, fenséges színpadi jelenség, vérbeli operettprimadonna. Mindezek igazolják az ítészeket: megérdemelten lett a közelmúltban Érdemes Művész az Operettszínház vezető primadonnája. Mindezek ellenére azonban nem hallgatható el, hogy az énekelt szöveg érthetősége gyakorta problémás, és a középhangok, illetve a mélyek csak alig hallhatóan szólalnak meg. Ezt régóta tapasztalom Kalocsai Zsuzsánál, nem tudom, változni fog-e még.

Az est legjobbjának Dániel Gábort tartottam, aki hatalmasat fejlődött az évek során, a már említett korábbi produkcióban még Rosillon volt, most Danilót formálta meg. Játéka, hangja erőteljes, tudja, mivel lehet a közönséget meghódítani. Kalocsai Zsuzsával remek párost alkotnak – a hajdani Szép Heléna óta már –, drámai hangvételű jeleneteik izzottak az előadásban (első rész befejezése, ill. második felvonás fináléja).

Kalocsai Zsuzsa és Dániel Gábor

Kalocsai Zsuzsa és Dániel Gábor

Bucsi Annamária és Cselóczki Tamás alkották a másik párost. Igyekezetük dicséretes, vokális produkciójuk is nagyjából rendben (Cselóczki tenorját kissé nyersnek találtam még), de nem átütő erejű a produkciójuk. Sajnos tolmácsolásukból nem derült ki, hogy Lehár egyik legszebb és legigényesebb kettősét éneklik a pavilonnál (kabinnál). Báró Zéta Mirkót Mikó István alakította: kezdetben sok szövegtévesztéssel, de aztán belemelegedett, élni kezdte az előadást, s attól kezdve a tőle szokott színvonalon szórakoztatta a közönséget. Hajdan ő is jobban énekelt (Mindhalálig Beatles). Szerencsére itt inkább prózát kell abszolválnia, s az agyalágyult, felszarvazott diplomata figurájára telitalálat. Ígéretes táncos-komikus tehetség Peller Károly, kíváncsi leszek rá nagyobb szerepben is; itt most Raoul Saint-Brioche szerepét alakította.

Vilja-dal

Vilja-dal

Nyegus szerepében Mészáros Árpád Zsoltot láthattuk. Őt nyíregyházi korszakából ismerem, s jobb színésznek tartom annál, mint amit most Nyegus szerepében mórikál. Több karaktert váltogat indokolatlanul, pedig képes lenne egyet alaposan kidolgozni. Így sajnos nem humoros, inkább ciki, amit csinál. A „csapatjátékos vagyok” poén egyszer elmegy, többször már kínos. Kár. Pedig pont az ő szerepeltetésével hívnám fel a figyelmet egy másik jelenségre: zseniális az Operettszínház közönségépítési politikája. A musicalekben befuttat embereket, sztárokat kreál, akikért rajong a közönség, és ostromolja a pénztárakat. Hónapokra előre eladják a musical-előadásokra a jegyeket, sokan többször, sokszor megnézik az előadásokat. Nos, a musical sztárjait ezek után beteszi operettprodukciókba is, s a rajongók ide is követik kedvenceiket. Már csak meg kellene tartani őket. Ezért lenne fontos, hogy itt is jó szerepeket, jó lehetőségeket kapjanak a színészek, hogy ne csalódjanak rajongóik. Ezen az estén is ültek póthelyes fiatal leánykák a lépcsőkön, de sok üres szék volt, így hát beültek a sorokba.

„Ez nem zene!” – szólt a komor verdikt a kétkedőkben, mielőtt 1905 decemberében bemutatták a Víg özvegyet. A bemutatón kirobbanó s azóta is töretlen siker bizonyította, hogy a Vilja-dal, a Pavilon-kettős vagy a híres keringő (Ajk az ajkon…), Lehár addig mástól nem hallott varázslatos hangszerelése jó előadásban olykor már az operákhoz közeli igényességet tükröznek. Érdemes erről meggyőződni egy kellemes operettszínházi est keretében. Csak egy sarokra van az operától. Vagy szemben a Tháliával. Akinek Jenufa-hiánya van, most light formában megtapasztalhatja: „Každý párek si musí svoje trápení přestát…” Vagy ha csak arra kíváncsi két Tosca-előadás között, hogy miféle bonyodalmakat okozhat egy rossz helyen felejtett legyező… A víg özvegy szinte egyidős ezekkel. 

(Fotók: Operettszínház)

Hasonló bejegyzések