Jó, jó, de lehetne jobb is

2008. május 28.

Giuseppe Verdi: Don Carlos – Magyar Állami Operaház, 2008. május 18., 20., 23. – BÓKA GÁBOR kritikája

II. Fülöp – Kováts Kolos (18-án), Rácz István (20-án), Cserhalmi Ferenc (23-án)
Don Carlos – Kovácsházi István (18-án és 20-án), Kiss B. Atilla (23-án)
Posa márki – Busa Tamás (18-án és 20-án), Fokanov Anatolij (23-án)
Főinkvizítor – Berczelly István (18-án), Tóth János (20-án), Egri Sándor (23-án)
Egy szerzetes (V. Károly) – Valter Ferenc
Erzsébet – Tokody Ilona (18-án), Cserna Ildikó (20-án), Sümegi Eszter (23-án)
Eboli – Ulbrich Andrea (18-án), Wiedemann Bernadett (20-án és 23-án)
Tebaldo – Váradi Zita (18-án és 20-án), Puja Andrea (23-án)
Lerma gróf – Gerdesits Ferenc (18-án), Laczó András (20-án), Albert Tamás (23-án)
Mennyei hang – Mitilineou Cleo (18-án), Miks Adrienn (20-án), Boross Csilla (23-án)
Karmester: Kovács János (18-án és 23-án), Bartal László (20-án) 

Sümegi Eszter (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter (Fotó: Éder Vera)

Azzal kezdem, amiről nem érdemes hosszan beszélni: az operaházi Don Carlos színpadi megvalósításával. Megállapításom kivételesen nem leminősítést foglal magában – de úgy gondolom, a felújítás, 2001 decembere óta szinte mindent elmondtak már az ítészek Mikó András 1969-es rendezéséről, illetve arról a tényről, hogy a produkciót – Kerényi Miklós Gábor rendezése után – újra műsorra tűzte az Operaház. Magam nem tartozom az operamúzeum kizárólagos rajongói közé, szeretem és fontosnak tartom egy-egy darab kapcsán az új és új rendezői olvasatokat – ugyanakkor ha jól csinálják, nagyon is tudom értékelni a muzeális operajátszást is. Másként fogalmazva: miközben nem jutna eszembe kioktatni az Operaház igazgatóságát, hogy miért nem Oláh Gusztáv díszleteivel játsszák újra az Anyegint (aki esetleg nem értesült volna: példám nem légből kapott), addig nagyon is örülök neki, hogy a Bohémélet még mindig Oláh díszleteivel látható – és hasonlóképpen örülök annak, hogy Forray Gábor és Márk Tivadar közös munkái közül is látható egy a színház műsorán. Olyan, amely méltóképpen őrzi e nagy művészek emlékét – ugyanezt a Parsifal szintén Forray tervezte díszletéről sajnos nem lehet elmondani. Hogy mindez azzal jár, hogy nincs rendezői koncepció, hogy a figurák viszonyrendszerei az előadásban nem mondanak többet annál, amit alapszinten tudni lehet róluk? Meglehet. Magam azonban úgy gondolom, hogy a díszlet architektúrája – ez a fojtogatóan zárt, súlyosan pompázatos, mindig impozáns látványt nyújtó felépítmény – nagyon sokat elmond a darab légköréről. Hasonlóképpen áll a dolog a jelmezekkel: ez az együttes már-már többet mond az őket viselő karakterekről, mint számos semmitmondó rendezés. Ráadásul néhány rendezői beállítás maradványából az is látható, hogy Mikó Andrásnak pontos fogalmai voltak arról, mi fán is termett a spanyol etikett – más kérdés, hogy az előadásban manapság fellépő énekesek közül ki mennyit képes ebből realizálni.

Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Ezzel rá is térhetünk cikkünk valódi témájára. Előre jeleznem kell: sok újat az adott előadások kapcsán sem tudok mondani – újfent értetlenkedhetnénk a követhetetlen szereposztási gyakorlat fölött, de az évad vége felé ennek már nem sok értelmét látom. A fent látható áttekintés mindenesetre informálhatja az olvasót, milyen nehézségekkel találta szemben magát a kritikus, amikor úgy döntött, hogy minden fellépő énekest szeretne meghallgatni. Naivan azt hinné az ember, két és fél szereposztás esetén ez három előadáson abszolválható. Nem így van: a szokásos cserék jóvoltából nem láttam-hallottam Pánczél Éva Eboliját, nem láttam Cserhalmi Ferencet V. Károly szerepében, és a négy (!) mennyei hang közül is kimaradt González Mónika, miként a négy(!) Lerma gróf közül Kiss Péter.

Hallottam viszont két karmestert is. Kovács János szokásos erényeit csillogtatta: tiszta, igényes (ha az utóbbi idők egy-két kiemelkedő Kovács-produkciójában hallottakat utol nem is érő) zenekari hangzás, a zene karaktereinek és formáinak pontos megrajzolása – s nem hiányzott az érzelmi telítettség sem. Bizonyos fokú hiányérzetet mégis regisztrálnunk kell – úgy érzem, a kitűnő dirigens, ha meg is tudta tölteni a zenét érzelmekkel, nem tudta azt igazán személyessé tenni. Míg Kovács János Élektráját bizonyos mértékben hűvösnek éreztem, vitathatatlan volt, hogy amit hallok, az Kovács János Élektrája – most nem vagyok biztos benne, hogy többet tudok-e arról, milyen is Kovács János Don Carlosa.

Bartal László vezénylése az általam hallott egyetlen előadáson (mely ráadásul szerencsétlen módon az első előadása volt) emelkedő tendenciát mutatott. Az első felvonást még nem tudta megtölteni élettel, a zene sokszor leült, unalmassá vált. A második felvonástól kezdve aztán egyre lendületesebb muzsikálásnak lehettünk fültanúi, a darab egyszeriben élni kezdett. Meglehet, ez a Don Carlos-vezénylés nem ért fel a mű nagyságrendjéhez, jobban illett volna A trubadúrhoz vagy a Rigolettóhoz – viszont fontos állomásnak érzem Bartal László pályáján, akinek dirigálásaiból eddig éppen a lendületet, az életet hiányoltam. Az április 19-i Don Pasquale után most másodszor éreztem úgy, hogy ez végre megvan – már csak a Don Carlosnál adekvátabb művet kell találni e végre kibontakozó adottsághoz.

Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Don Carlos szerepét az operairodalom leghálátlanabb címszerepeként szokás elkönyvelni. Anélkül, hogy hosszabban taglalnánk e hiedelem valós és valótlan vonatkozásait, annyit feltétlenül le kell szögeznünk: pusztán az a tény, hogy valaki valamilyen tud lenni e szerepben, már figyelemre méltó. Az Operaházban most két nagyon eltérő, de egyaránt figyelemre méltó Carlos-alakítást láthattunk.

Kiss B. Atilla az első az általam látott Don Carlosok közül, aki hangsúlyozottan infáns, akiből nem hiányzik a nemes, előkelő kisugárzás. Alakításának legizgalmasabb vonása, hogy miképpen küzd benne az előkelő tartás és az ezt majdnem szétfeszítő belső indulat – mely utóbbi csak pillanatokra, de igen hangsúlyos pillanatokra kerekedik felül benne. A vokális produkció nem makulátlan, de számos szép momentummal ajándékozza meg a hallgatókat – az intonációs problémák leginkább a piano magasságoknál jelentkeznek.

Kovácsházi István – eltérő művészi alkatából adódóan – gyökeresen másképp formálja meg Carlost, elsősorban a szerep lírai pillanatait hangsúlyozva. Míg Kiss B. Carlosa küzd a sors ellen, addig Kovácsházi inkább elszenvedi a sorscsapásokat, és hagyja magát sodorni az események által – míg Kiss B. Carlosa a küzdelemben teljesedik ki, addig Kovácsházié a szerelemben. A szerep hangilag is jól fekszik Kovácsházinak: noha a nézők egy része nyilván hiányolja a hang hősi színezetét, ezért bőven kárpótol a szólamformálás kidolgozottsága.

Erzsébet királyné szerepében Sümegi Eszter számomra reveláció: az elmúlt évek nagyszerű Sümegi-alakításai közül is kiemelkedőnek érzem ezt a szerepformálást. Hogy a szerep nem támaszt énektechnikai akadályokat az énekesnővel szemben, azt Aidája, Leonórája nyomán persze sejteni lehetett. De a makulátlan vokális produkción túlmenően még fontosabbnak tartom, hogy a zárkózott, érzelmeit magában hordozó, kifelé csupán nemesen hallgató királyné figurája nagyszerűen illik Sümegi nemes, és cseppnyi távolságtartást mindig magában hordozó színpadi személyiségéhez.

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Tokody Ilona várakozásaimon felül győzte hanggal a szerep vokális buktatóit – a szólam érezhetően hangi teljesítőképességének határaira kényszeríti őt, de a mérleg még mindig pozitív. Hát még, ha hozzávesszük, hogy azon kevesek egyike e rendezés keretei között, aki valóban tudja, mi fán terem ez a rendezés, mi fán terem a spanyol etikett!

Cserna Ildikó alakítása valamivel halványabb a másik két Erzsébeténél, de semmiképpen sem hangi értelemben: a szólamot magas színvonalon abszolválja – noha produkciója nem mentes bizonyos fokú finomkodástól. Színészileg azonban inkább szerencsétlen sorsú asszonyt, mintsem tragikus sorsú királynét formál.

Fülöp király szerepét még mindig Kováts Kolos tölti ki a leghiánytalanabbul. A pálya ezen szakaszában már fölösleges és nem is ildomos szóvá tenni azokat a vokális modorosságokat, melyek végigkísérték e nagy énekes pályáját – sokkal fontosabb hangsúlyozni, hogy Kováts Kolos a 2006. decemberi Nabucco-sorozat óta nem hallott jó hangi kondícióban énekelte végig a szerepet (micsoda kitartott mély hangokat hallhattunk a Fülöp-ária és a Főinkvizítor-kettős végén!), s hogy ezen felül ő az egyetlen a három Fülöp közül, aki személyiségének súlyánál fogva valóban félelmetes tud lenni.

Berczelly István és Kováts Kolos (Fotó: Éder Vera)

Berczelly István és Kováts Kolos (Fotó: Éder Vera)

Rácz István akár jó Fülöp király is lehetne. A három Fülöp közül az ő hangja a leginkább „up to date” – de a matéria érettsége fölötti örömünket lerontja, hogy Rácz minduntalan tördeli a dallamíveket, hogy sokszor zeneellenesen frazeál. Ráa-dásul színpadi figurája is nélkülöz minden méltóságot – ez a Fülöp inkább egy pitiáner zsarnok benyomását kelti, aki félelmetesnek akar látszani. Rácz István Fülöp királya leginkább csak vázlat egy jövőbeli, remélhetőleg kiteljesedő szerepformáláshoz.

Cserhalmi Ferenc viszont sem hangilag, sem személyiségében nem tudja megjeleníteni Fülöp királyt – az ő szerepeltetését nem tudom másnak minősíteni, csupán szereposztási tévedésnek, melyért – s hányszor kellett már ezt leírnom! – nem a művész, hanem a szereposztók viselik a felelősséget.

A Főinkvizítor alakítóinál sajnos negatív irányba leng ki a mérleg. Berczelly István méltó párja Kováts Kolos Fülöpjének, kettejük előadásában a duett valóban két hatalmasság elemi erejű összecsapása. Berczelly szuggesztív és félelmetes – s emellett még kiváló formában is énekel.

Kiss B. Atilla és Fokanov Anatolij (Fotó: Éder Vera)

Kiss B. Atilla és Fokanov Anatolij (Fotó: Éder Vera)

Egri Sándor azonban már nem tudja kitölteni a rá ruházott szerepet – becsülettel megtesz mindent, ami hangi és színészi kvalitásától telik, de ez sajnos kevés a feladathoz.

Tóth János viszont egyenesen karikatúrát rajzol a Főinkvizítorról, amit magas toleranciaszintemmel sem tartok elfogadhatónak.

Posa márkiként Fokanov Anatolij feladja a leckét a kritikusnak: ha csak hallgatom, minden elismerésem az övé, hangilag tökéletesen képes megjeleníteni azt a nemes, idealista, humanista lovagot, aki Posa. Ha nézem is, azt kell látnom, hogy még a minimális színpadi utasításokat is figyelmen kívül hagyja, és terpeszben állva, karját tárogatva énekel. Ez bizony zavaró, ha körülötte mindenki betartja legalább a minimumot, igyekszik pontosan rekonstruálni a darab koreográfiáját.

Másrészről: Busa Tamást hiába érintette meg szemmel láthatóan a karakter etikuma, hiába válik viselkedésében szinte valódi lovaggá, ha éneklésével nem tudja felidézni Posa márkit (a hang állapota az utóbbi időben kifejezetten aggasztó). Vagyis egyik szerepformálás sem teljes értékű, de ha választanom kell, még mindig inkább Fokanovra szavazok – lévén szó zenés színházról.

Wiedemann Bernadett és Tokody Ilona (Fotó: Éder Vera)

Wiedemann Bernadett és Tokody Ilona (Fotó: Éder Vera)

Eboli szerepében Wiedemann Bernadett ismét bizonyságát adja, hogy nem csupán hazai szinten tarthatjuk őt a legkiválóbb Verdi-mezzoszopránnak, de nemzetközi szinten is az elsők között kéne jegyeznünk. Hangja minden fekvésben bársonyosan cseng, s fölényesen győzi az egymástól oly eltérő énektechnikájú részleteket tartalmazó szerep minden buktatóját (melynek két végpontja a Fátyoldal és a III. felvonás áriája).

Ulbrich Andrea alakítása jóval problematikusabb: a pár éve még hajlékony belcanto-mezzoszoprán mára minden hajlékonyságát elvesztette, ráadásul a magas fekvésben bántóan élessé válik. Az embernek az a benyomása, hogy egy alapvetően más szerepkörre predesztinált hang lett itt Verdi-mezzóvá erőltetve – mint az Eboli szerepében mutatkozó gikszerek tanúsítják, sajnos kétes eredménnyel.

Tebaldo apródot ízlésesen, elegánsan keltette életre Váradi Zita – az utóbbi években látott kiváló Susannák és Norinák, no meg számos kis szerep megformálása arra inthetné az illetékeseket, hogy komolyabban is foglalkozzanak e jó adottságokkal rendelkező énekesnővel.
Ugyanezen szerepben Puja Andrea nem győzött meg arról, hogy hangi adottságai operaházi szereplésre jogosítják.

V. Károlyt mindhárom estén Valter Ferenc énekelte – a fakó hang és a bizonytalan intonáció sajnos sokat elvett a darab kezdetének és befejezésének súlyából.
Az általam hallott három mennyei hang közül csak Mitilineou Cleóról mondhatom, hogy méltóképpen lépett föl e szerepben.
A három Lerma gróf közül leginkább a beugróként éneklő Albert Tamásnak volt köze ahhoz, ami a kottában áll. A kis szerepek kiosztása fölötti hagyományos gondatlanságon azonban ezúttal nem morfondírozunk.

Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Magyar Állami Operaház Zenekarának teljesítményét a karmesterek kapcsán már részben érintettük – ezúttal úgy érzem, nem a testület hibája, hogy az alapvetően kielégítő színvonalú játék nem tudott igazán élményszerűvé válni, hogy – csak egyetlen példát kiragadva – a hangszerelés egyéni ízei és színei ezúttal rejtve maradtak. (S azt már végképp csak zárójelben jegyzem meg, hogy a darabot záró akkordsor a három előadáson háromféleképpen szólalt meg.) Az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) nem mindig áll a helyzet magaslatán: a nagy tuttikban impozánsan szól, az első jelenetben azonban meglehetősen vérszegény a férfikar, és nem is mindig tiszta. Ugyanakkor kiemelkedően szólt a flandriai követek együttese az autodafé-jelenetben – ezt a formát örömmel tennénk el nehezebb napokra.

Az előadások végén a közönség nagy lelkesedéssel ünnepelte kedves darabját, kedves rendezését, kedves énekeseit. Az ünnepléshez még lelkesebben csatlakoztam volna, ha két és fél felemás szereposztás helyett inkább egy nagyon jót kaptam volna. Fenti soraimat olvasva talán nem is egészen homályos, milyen is lett volna szerintem az az egy nagyon jó.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések