Jancsi a metróban

Kacsóh Pongrác: János vitéz II. – Nemzeti Színház, 2009. január 17. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Mátyássy Bence és Hevér Gábor (fotó: Gordon Eszter)
Mátyássy Bence és Hevér Gábor (fotó: Gordon Eszter)

Alföldi Róbert János vitéze gondolkodásra késztetett. Ez jó. Nagyon. Nem elsősorban a színházban, inkább egész este, utána. És még mindig nem tudom eldönteni, hogy „csak” egy keserű János vitézt láttam vagy egy végletesen kiábrándultat. Pedig Alföldi két felvonás erejéig tényleg békén hagyott: egy-két, a szokásosnál részletesebben kibontott ötlet mellett hagyományosan vitte színre a daljátékot. És aztán kegyetlenül ránk zúdította a harmadikat, a mese véget ért: „… és boldogtalanul éltek, míg meg nem haltak.” 

Aranykalászos búzamező, vízzel telt patakocska rajta átívelő híddal, a háttérben karám… Hagyományosnak mondható nyitókép. A búzatáblában szerelmesen évődő párok, bevonuló huszárok díszes ruhájukban, a háttérben feketébe öltözött parasztok: a falu népe – mint a görög tragédiák kórusa – megfigyelője, kommentálója az eseményeknek; végig a színen vannak, mint vészjósló halálmadarak, pletykás faluszáj, lesik, hogyan veszejti el a mostoha és a csősz ármánykodása a szerelmes juhászbojtárt. A huszárok meghozzák a nemzetiszín zászlót: hatalmasat, az egész színpadot betöltőt, s már csak Iluskára vár mindenki, hogy piros pántlikájával feldíszítse a harci lobogót. Ám a gyönyörű leány helyett annak mostohája jelenik meg. Ismerős a történet, százszor láttuk már, kívülről tudjuk Kacsóh daljátékát, Heltai Jenő és Bakonyi Károly szövegét. És mégis más történik: picit alföldisebb, picit kidolgozottabb a dolog, látszik, hogy a rendező elgondolkodott a mostoha figuráján. Kifejezetten díszes, csillogó kék öltözetben lép elénk, szidja, üti-veri Jancsit, majd a szidás majdnem csókba megy át… Csoma Judit egy hajdan szép, ám a falutól kiközösített asszonyt formál meg, akit az élet megkeserített, aki szexuálisan kielégítetlen, s persze hogy gyűlölettel nézi nevelt lánya és a csinos legény boldog turbékolását. Rövid jelenet, mégis egy egész élet tragédiája sűrűsödik benne. Remek ötlet nagyszerű színészi megjelenítésben. Mikor az asszony Iluskát veri korbáccsal, tán egy kicsit őt is sajnáljuk.

A szerelmeseket Mátyássy Bence és Tompos Kátya játszották. Alföldi kettős szereposztásának lényege, hogy az első csapatban a negyvenes éveikben járó művészekkel, a másodikban pedig huszonévesekkel játszatja Jancsi és Iluska szerepét. Indoklásában megfogalmazta, hogy a célja az volt, hogy bemutassa, mennyire eltérően éli meg a két korosztály – tapasztalataiból, életfilozófiájából, a már megtett és a még elkövetkező út lehetőségeiből adódóan – azt, hogy mennyire szerelmesek egymásba, mégis az ellenük dolgozó körülmények miatt nem lehetnek egymáséi, nem lehetnek boldogok. A cél az lenne, hogy mindenki kétszer nézze meg az előadást, két szereposztással, s láthassa: a külsőségek azonossága ellenére mennyire más előadás születik a generációs különbségek miatt. Érdekes kísérlet.

Mátyássy Bence kamaszos kiállású Jancsi, ezért lelkesedése, hevülete a katonaság, a törökverés iránt hiteles, mint ahogy Iluska iránti epekedése is az. Iluskával szemben az érett férfit látjuk benne, amikor a patakból hívja csókot lopni, akárcsak amikor a mostohától kell megvédeni, de akkor is, amikor a királykisasszonyt Iluskára hivatkozva visszautasítja. A harcba vonuláskor viszont a kamaszfiú-imázs kerekedik felül: egy katonásdit játszó fiúnak tűnik inkább, mint komoly katonának, aki vezetni képes a seregét.

Tompos Kátya igazán bájos jelenség, egyszerűségében, kedvességében mutatja meg hitelesen Iluska alakját, olyan, ahogyan Petőfi megírta, leszámítva hajszínét: a kórus szövegét át is írták miatta színaranyról éjsötétre. Beszéde, hangszíne, éneke és tánca adja vissza a hitet a nézőnek ebben a keserű előadásban, hogy nem veszhet ki a szépség, a finomság egészen a világból. Persze a harmadik felvonásra annál nagyobb lesz a kontraszt, ott már egy másik Iluskát látunk, de szerencsére a következő színházi este Tompos Kátya újra a kedves, copfos tüneményként kezdi az előadást a patak partján…

Bagó reménytelenül szerelmes és ezért állandóan ittas figuráját Hevér Gábor alakítja. Jancsinak útján hűséges kísérője lesz, a barát figuráját szintén hitelesen formálja meg.
A rendező azért humorról is gondoskodik, bár nem biztos, hogy csak annak érthető. A mostoha ezekkel a szavakkal hajtja ki Iluskát a partra: „Aztán fehérebb legyen az a ruha a hattyú nyakánál, mert leverem a tíz körmödet, te…” A figyelmes néző pedig jól láthatja, hogy a ruha bizony sötétkék színű…
A falu gonosz teremtményei, az emberek mellett állatkák is felvonulnak Alföldi színpadán: Jancsi nyája bégetve vonul át a búzatáblán (a megoldás az 1987-es Erkel színházi megoldást idézi: állatbőrbe bújtatott emberek nevettetik meg a nézőt), majd egy pásztorkutya is előkerül vadul ugatva. A felvonás végén még ez a kutya is megkergeti az elűzött Jancsit.

Tompos Kátya és Mátyássy Bence (fotó: Gordon Eszter)
Tompos Kátya és Mátyássy Bence (fotó: Gordon Eszter)

A második felvonás a kiürült francia királyi udvar talmi csillogásába vezet bennünket. A díszlet csillogó arany, illetve fehér golyócskákkal borított dobozokból és kúpokból áll. Bonbonok, sütemények, kincsek? Vagy egyszerűen csak haszontalan pompa kellékei? Nehéz megmondani. A király és serege a török elleni csatában szerencsétlenkedik, a királykisasszony, Radnay Csilla, aggodalommal figyeli a harctérről érkező híreket, s közben bátor, erős férfiról álmodozik, aki megmenthetné az országot… És őt. Néhány udvarhölgy rohangál csupán körülötte, s az egyetlen férfi, az eunuch-beütésű Bartoló bókjait kénytelen elviselni. Dala – „Ó, csak ne volnék gyönge leányka” –  is ennek megfelelően kerül szituációba: földre taszítja Bartolót, s férfiként ő maga kerekedik fölébe. A királylány férfias elszántságát hivatott jelképezni jelmeze is: a szoknya – valójában egyszerű, ám dekoratív ruhája – alatt nem titkoltan nadrágot hord. Ő hordja a nadrágot, akkor is, mikor apja a színen van, hiszen az még a palástját is képtelen hordani: a palást tehát külön életet él, ketten viszik a felséges király után.
A király, Spindler Béla kap egy filozofikus, szomorú dalt és egy-két aktuálpolitikai poént. Lehetetlen nem észrevenni, mely vezető politikusunkat utánozza, amikor a népet Kánaán felé vivő öntudattal jellemzi önmaga munkásságának értékeit, és természetesen annak is új értelme van, amikor Jancsitól szemrehányón megkérdi: „Nem kell a fél országom?”
A humort mókásan liftező aranyhajú angyalok kórusa egészíti ki a felvonás során.

A felvonás két, érzelmileg is felfokozott csúcspontja a hatalmas zászló és a huszárok megérkezése, illetve Bagó megjelenése Iluska halálhírével. A királylány bár megpróbálja Jancsit vigasztalásával magához kötni, de a finálé már az ő tragédiáját mutatja: Jancsi elszántan kel útra, hogy kedvesét meglelje, a királykisasszony pedig belép a tükörszobába, s magára marad egy meg sem élt szerelem emlékével (ld. még: I. felvonás, Iluska mostohája). És a harmadik felvonás is hasonlóképp ér majd véget – de ne rohanjunk előre! Szünet következik. Kéretik ekkor a kisiskolás csoportokat hazakísérni, mert ami ezután következik, némileg megzavarhatja a műről kialakított képüket. Nincs benne olyan, amit egy gyermek ne látott volna vagy ne láthatna, nincsenek kivillanó keblek, zavaróan ábrázolt szexualitás… Inkább a keserűség, a továbbiakban megjelenített kiábrándultság miatt javaslom a gyermekek kihagyását, nehezen megérthető számukra az a Tündérország, amit Alföldi rendezése bemutat.

Petőfinél Jancsi Iluska halála után másodszor is vándorútra indul, ezúttal a mesék birodalmába: Óriásországba, a Sötétség országába, ahol leszámol a gonosz mostohával, és Tündérországba, ahol megleli kedvesét, és boldogan élnek örökké ott, „a tündérnemzetség gyönyörű körében”. Kacsóh daljátékában egy sivár tájra tévednek vándoraink – Bagó és Jancsi –, ahol találkoznak a mostohával, s miután leszámoltak vele, Tündérország tisztakék tava tárul fel szemük előtt. Jancsi az Iluska sírján nőtt rózsát a tóba hajítja, s a habokból tündérkirálynőként terem előtte Iluska. Ám a tündérlét nem nekik való, Jancsi visszavágyik falujába, Iluska pedig követi őt. Korábbi változata szerint nem, s ezt a változatot vette alapul a Nemzeti Színház mostani produkciója. Nincs happy end… Valamit eltalálhatott anno ez az eredeti változat… Mert ugyan miért vágyna vissza Iluska abba a faluba, ahol annyi gyötrelem érte, ahol annyi gyűlölet vette körül, kiközösítették, kigúnyolták… Nem tudja Jancsit követni. Jancsi viszont Petőfi lelkét hordja magában:

„Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.” 

Jancsi el tudja felejteni a bántást, a sérelmeket, ő a táj, a haza szerelmese: a furulyaszó, a nyáj, a kis toronyban felcsendülő harangszó: „A puszta hazahívja az ő fiát!” Ez az a pont, ahol Jancsi és figurájának megalkotója egybeolvad. Ez az az érzés, amiről Vörösmarty írt a Szózatban, amiről majd Ady Föl-föl dobott köve mesél, s ami mellett Radnóti is hitet tesz.

És hová visz Jancsi útja Alföldinél? A faluból a nagyvárosba, a metropoliszba. A népi folklórból az underground világába. Valóságból az álomba? Álomból a valóságba? A romantika századából a XXI.-be. Bogáncskirály-létből a hajléktalanságba. Árvaságból a kirekesztettségbe.
Furcsa, mennyire illik a harmadik felvonás színpadképéhez a daljáték százéves szövege: „Furcsa, görbe egy ország ez… Csupa kő, csupa szikla!” A harmadik felvonás függönye metróaluljáróra nyílik. Jancsi aStadionok állomás régi piros ülésein alszik, körülötte szemét, falfirkák… Oszlopcsarnok. A sötétség országa. A mostoha virágárus anyókaként, majd Iluska alakjában próbálja Jancsit elcsalni e tájról. Időnként metrószerelvény süvít át a háttérben. Jancsi a felismerés után leszámol ősi ellenségével, a Gonosszal. Nem a metróba löki – ami kézenfekvő volna, bár kissé kontrollos megoldás –, hanem a süllyesztőben válik füstköddé a banya. Gyermekkorom kedvenc lemezén a banya így búcsúzott: „Verjen le a csoma, János vitéz!” Ez a poén most kimaradt, humoros hatása lett volna a mostoha megszemélyesítője, Csoma Judit neve miatt.
Feltárulhat immár szép Tündérország: éjszakai tündérek érkeznek a metrószerelvény felől, szexi topokban, miniben, magas sarkú cipőben – a jellegzetes utcasarki dizájnnal… Egy egy oszlophoz dörgölőzve go-go táncot lejtenek. Köztük van Iluska is. Hiába az egymásra találás, nagy a kiábrándultság, nem lehetnek egymáséi, Jancsi kilép ebből a „tündérvilágból”. Iluskát elnyeli „szép Tündérország”. A záróképben Jancsi és Bagó őrzik dobozba zárt szerelmük emlékét, a rózsaszálat (lásd még: II. felvonás vége, királykisasszony tükörszobája).

Mit is láttam hát? Sokat gondolkodtam rajta. A harmadik felvonás nagyon felkavart, s azóta is jár az agyam rajta.
Minden megtörtént Jancsival, és térben, időben egyaránt utazott a nagy kiábrándulásig? Vagy az első két felvonást végigélte, és a harmadikat csak álmodta: megálmodott egy számára futurisztikus világot, majd az álomból felébredve rájött, hogy ábrándokat kerget csupán? Vagy a legkiábrándítóbbra kell gondolnom, miszerint Jancsi és Bagó két hajléktalan a XXI. századból? És akkor Jancsi az első két felvonást álmodta? A vegetatív lét végső határára ért már, ismerte az aluljárók világát, az éjszaka tündéreit – egyikükbe tán szerelmes is volt –, megálmodta közös szerelmüket egy romantikus világban, hősnek álmodta magát, királylányt mentő lovagnak? Megálmodta, hogy álmában is el kellett vesztenie mindent… És keserűen ébredt a harmadik felvonás elején? Újra látta az álombéli lányt? És aztán a metrósínek felé kilépett a világból nem sokkal Bagó után?

Mátyássy Bence, Spindler Béla, Radnay Csilla (fotó: Gordon Eszter)
Mátyássy Bence, Spindler Béla, Radnay Csilla (fotó: Gordon Eszter)

A zenei megvalósításról semmiképp sem szabad operai elvárásokkal írni. A János vitéz daljáték. Előadástörténete során sikerrel szerepeltek benne profi énekesek, operisták (Gyurkovics Mária, Melis György, Palló Imre, Sárdy János, Ilosfalvy Róbert, Zentai Anna, Pászthy Júlia, Sólyom-Nagy Sándor, Kertesi Ingrid, Miklósa Erika, Pitti Katalin, Komlóssy Erzsébet, Karizs Béla) éppúgy, mint prózai színészek (Kaszás Attila, Haumann Péter, Gobbi Hilda, Békés Itala, Suka Sándor, Bessenyei Ferenc, Latabár Kálmán). Ha az Operában mutatják be, nyilván a zeneiség lesz az erősebb oldala, ha prózai színházban, akkor a játék. S az sem mellékes éppen, hogy az ősbemutatón, 1904. november 18-án a címszerepben Fedák Sári lépett fel – akinek ugyan kettős szerepet ajánlottak a darabban: Iluskáét és a Királykisasszonyét – kiharcolva magának a nadrágszerepet a hamvas Medgyaszay Vilma mellett sikerre vitte a darabot. A nemzet primadonnája „cifraszűrös-gatyás pásztorfiú lett, no, meg sarkantyús csizmájú, aranyos csákójú snájdig huszárgyerek. S ebben a nem táncos, nem pikáns szerepben is azonnal meghódította a közönséget. Pedig, haj, nemigen tudott énekelni!” (Forrás: Bódis Mária ismertetője. A Magyar Állami Operaház műsorfüzete. 1987. 11. o.) 

A Nemzeti Színház mostani másodpremierjén igazán nem lehetett okunk a panaszra. Remek csapatot sikerült kialakítani a fiatalokból, láthatóan mindenki igyekezett énekesi szempontból is megfelelni a feladatnak. Tompos Kátyát jó volt hallgatni is, kellemes hang, tisztán énekelt, a figurával, lényével adekvát volt a hangi produkció profizmusa is. A francia királykisasszonyt Radnay Csilla énekelte vendégként, egészen jól, tiszta, érthető szövegmondással, jó magasságokkal, a szólam csak egy-két helyen kezdegette képességeinek határát. Mátyássy Bence is jól oldotta meg a feladatot. Ha nem is makulátlan az éneklése, a szerepformálás egészét tekintve igazán nincs szégyellnivalója. Csoma Judit alakításának megfelelően énekelte kevéske szólamát, Spindler Béla a király szomorú dalát is megszólaltatta tisztességgel, de nyilván a figura jellemkomikumára helyezte a hangsúlyt, és színészi játékával tette komplexszé a király alakját. Bagót Hevér Gábor alakította: nehéz helyzetbe került; bármennyire is hiteles és megható a barát, a titkos szerelmes figurájának szerepében, hangi adottságai nincsenek meg a szerephez, így a daljáték legszebb, legismertebb dala megszólalt ugyan, de a szívekig nem juthatott el igazán. Sajnos ide súlyos bariton hang kell, talán ez az egyetlen szerep a királylányén kívül, amit lehetetlen képzett hang nélkül eljátszani.

A nyitány elmaradását sajnáltam, de aztán az előadás összetettsége kárpótolt a kisebb-nagyobb zenei húzásokért, hiányosságokért. Remélem, mások is hasonlóképp látják majd: ígéretes, elgondolkodtató előadás az új János vitéz. Alföldi Róbert elemez, apró részletekben egész sorsokat képes megjeleníteni, az alakokat pedig nem csupán típusokként, hanem komplexitásukban is bátor megmutatni. Gondolkodik és gondolkodtat. Merjünk hát gondolkodni! 

(Fotók: Nemzeti Színház, Gordon Eszter)