Huszonöt perc megváltás

2008. szeptember 20.

Giacomo Puccini: Turandot – Művészetek Palotája, 2008. szeptember 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Pu Tin Pao (fotó: Pető Zsuzsa)

Pu Tin Pao (fotó: Pető Zsuzsa)

Januárban hosszabb írás keretében elemeztem az Operaház bő évtizedes Turandot-produkciójának új beállókkal frissített két előadását. Soraimat akkor a szeptemberben esedékes Müpa-beli előadás iránti megelőlegezett lelkesedéssel zártam. Túl a várva-várt előadáson kénytelen vagyok megállapítani, hogy lelkesedésem részben elpárolgott.

Két dolog ígérkezett szenzációnak ezen az estén: Kovalik Balázs rendezése, valamint a sztárokkal megtűzdelt szereposztás. Utóbbi – legalábbis ami a vendégeket illeti – vaskos csalódás. Frank Porretta személyében olyan tenort sikerült meghívni, akinél az Operaházban négy jobb Kalafot is hallhattunk az elmúlt években. A hang színe jellegtelen, vivőereje gyenge (vendégünket az est nagy részében egyáltalán nem lehetett hallani) – voltaképpen érthetetlen, hogyan lehet a közepes nemzetközi színpadok keresett hőstenorja, és jobbik énemet elővéve igyekszem a jelenséget egy esetleges indiszpozíció számlájára írni. Mellette a veterán Róka István Altoum császárként egy valaha intakt hőstenorral még jelentősebb figurává tudott előlépni, mint amit a szerep nagysága megkíván.
Dejan Vacskov voltaképpen nem énekelt rosszul Timurként, csak éppen basszusa még nem elég érett egy ilyen súlyú szerep hiteles megszólaltatásához.
A három minisztert Megyesi ZoltánKiss Péter és Kálmán Péter szólaltatta meg – januári beállásukhoz képest most motiváltabbnak éreztem Kálmán Péter színpadi jelenlétét, Megyesi Zoltán szép színű, ám kicsike tenorja viszont szinte elveszett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hatalmas terében.
Palerdi András mandarinja éppúgy megbízható és fontos tényezője az előadásnak, mint januárban volt.

Lukács Gyöngyi (fotó: Pető Zsuzsa)

Lukács Gyöngyi (fotó: Pető Zsuzsa)

Lukács Gyöngyi Turandotja szerencsére nem vesztett nagyságrendjéből: most is úgy gondolom, hogy az opera címszerepében jelenleg ő az egyetlen minden szempontból kielégítő megoldás a hazai kínálatból. S noha az alakítás megformáltsága most sem vokálisan, sem színészileg nem érte el a január 29-i operaházi előadáson látottakat és hallottakat, világos, hogy amit itt és most kaptunk, az is világszínvonal – Lukács Gyöngyivel szemben Turandotja kapcsán csak a saját maga által magasra állított mérce lehet reális viszonyítási alap.

De világszínvonalat hozott Rost Andrea Liuja is: az énekesnő hangja minden regiszterben kiegyenlített, a szólamot teljes egészében képes kitölteni, dallammintázása, építkezése tanítani való. Puccini-szerepben való bemutatkozása nemhogy nem bizonyult tévedésnek – ellenkezőleg: a végeredményt tekintve nagyon is időszerű volt. Csak ennek leszögezése után tartom jogosnak megemlíteni, hogy ugyanakkor a végső inspiráltságot, az igazi nagy, torokszorító pillanatokat hiányoltam Rost Andrea alakításából. Nem tudhatom, hogy a szereppel való első találkozás okozta izgalom vagy egyéb körülmények miatt alakult-e így – mindenesetre szívesen hallanám őt újra Liuként, hogy meggyőzhessen arról: megy ez, nemcsak nagyon jól, de kiválóan is.

Örvendetes volt viszont a zenekari produkció színvonala, ami komoly előrelépés a Magyar Állami Operaház Zenekarának a műhöz való viszonyát illetően. Az elmúlt két évadban három kiváló karmester (ábécésorrendben: Kovács János, Oberfrank Péter, Török Géza) vezényelte az operaházi előadásokat, de a zenekari játék züllésének megállításában, esetleg visszafordításában csak részeredményeket tudtak elérni – erről Kovács János januári dirigálása nyomán meg is emlékeztem.

Miniszterek (fotó: Pető Zsuzsa)

Miniszterek (fotó: Pető Zsuzsa)

A mostani előadás ebből a szempontból felért egy felújítással: Stefan Soltesz keze alatt a zenekar minden ízében kiegyenlítetten, hangszínekben gazdagon, gikszerek nélkül, és ami igazán szokatlan: feltűnő pontossággal játszott. Ám akárcsak Rost Andrea kapcsán, úgy Stefan Soltesszel kapcsolatban is kénytelen vagyok leírni: interpretációját mívesen kidolgozottnak, de ugyanakkor hidegnek éreztem – hiányoltam belőle az igazi szenvedélyességet, az olaszos temperamentumot. Remélem, hogy nem lehetetlent kérek számon a dirigensen – úgy érzem, bizonyos pillanatokban a szenvedély nem nemzetkarakterológiai plusz, hanem a mű elidegeníthetetlen része. Csupán egyetlen példát említve: Turandot áriájának nagy zenekari kibontakozása a „Non! Mai nessun m’avrà…” szakasz előtt, ahol a hercegnőből mintegy kitör az addig elfojtott szenvedély, s szinte azonnal jégpáncéllá változik – nos, ez a nagyon fontos zenei váltás ezen az előadáson szinte elsikkadt. Stefan Soltesz vezénylése hasznosabb volt pusztán technikai, mint interpretációs szempontból – míg nagy hálával tartozunk neki a zenekar rendbetételéért, addig nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a darabot nem az őt megillető nagyságrenden szólaltatta meg.

Dejan Vacskov, Frank Porretta és Rost Andrea (fotó: Pető Zsuzsa)

Dejan Vacskov, Frank Porretta és Rost Andrea
(fotó: Pető Zsuzsa)

Az Operaház Énekkara és Gyermekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté és Gupcsó Gyöngyvér) ebben a darabban régen hallott jó formában énekelt. Különösen a gyermekkar teljesítményét éreztem kiemelkedőnek az elmúlt pár év gyengélkedéséhez képest.

A zenei megvalósítást illetően tehát, noha színvonalas, sőt kiemelkedő produkcióknak is örülhettünk, a szenzáció elmaradt. S hogy mi a helyzet a rendezéssel? Azt legalább két szemszögből kell megvizsgálnunk. Egyrészt bizonyos, hogy félszcenírozásban is Kovalik Balázs viszi a pálmát – ez a Palestrina előadása óta nyílt titok. A Müpában eddig látott operaelőadások közül kétség kívül a Turandot volt a leginkább színházi produkció, mind a külsőségeket, mind a cselekménybonyolítást illetően. A jelek szerint Kovalik nem csak arra képes, hogy a semmiből, eszközök nélkül színházat csináljon, de arra is, hogy a semmiből eszközöket teremtsen – most ezt láttuk a díszlet és még számos más kellék kapcsán.

Rost Andrea (fotó: Pető Zsuzsa

Rost Andrea (fotó: Pető Zsuzsa)

Az igazi kihívást és a valódi izgalmat persze a darab újrarendezése jelentette: Kovalik Balázs annak idején mind Szegeden, mind Budapesten a Turandottal robbant be – kíváncsian vártuk, többet, mást gondol-e most a darabról, mint egy évtizeddel ezelőtt. A kérdésre felemás választ kaptunk: az előadás sokáig csak eszközeiben hozott újat, nem tartalmában. Az eszközök változása természetesen összefügg a helyszín adottságaival is, ám nem lehet nem észrevenni, hogy ezek kényszerítő ereje most szerencsésen egybevágott a Kovalik-féle színház mind egyszerűbbé, puritánabbá válásával. Az általam valaha is látott Turandot-előadások közül elsőként sikerült hitelesen bebizonyítani azt, hogy a darab előadható, méghozzá adekvát módon előadható a kínai staffázs legalább részleges mellőzésével, és hogy Puccininak ez az operája, ahogy a többi is, alapvetően nem a látványosságról, sokkal inkább az emberi kapcsolatok sokrétűségéről és kifürkészhetetlenségéről szól. Ezért cseppet sem zavaró például, hogy a három miniszter nem kínai maskarában, hanem aktatáskás üzletemberként jelenik meg – cselekedeteik ebben az értelmezésben is hitelesek, motiváltak. Olyannyira, hogy beállításuk a jelmezektől függetlenül nagyon is egybevág az operaházi produkcióban láthatóval. Ez amúgy általánosságban elmondható az előadás nagy részéről is: a koncepció alapvetően megegyezett azzal, amit hosszú ideje ismerünk és szeretünk, csupán a kivitelezés mikéntje változott – a második felvonás végéig nemigen láttam azt a művészi indokot, amiért Kovalik Balázsnak megérte újrarendeznie a darabot.

A harmadik felvonás aztán teljesen új megvilágításban mutatta fel az opera egyik kulcsjelenetét, Liu halálát. Emlékezzünk: a régi koncepció szerint a megdühödött Kalaf tőrt emel Liura, amit kiütnek a kezéből az őt lefogó pribékek, s Liu pár perccel később ezzel a tőrrel követ el öngyilkosságot. Holtteste aztán a darab végéig a színen marad, majd a zárójelenet előtt Kalaf fogja magát, és átlép rajta. Nagyon kegyetlen, de nagyon igaz jelenetsor: egyrészt a férfi mindent alárendel a kitűzött cél elérésének, birtoklásvágya kielégítésének, másrészt minden ember hasonlóan kegyetlenül kénytelen elszakadni élete egy-egy fontos szeletétől sorsfordító pillanatokban, hogy tovább tudjon lépni. Vagyis, miközben a cselekvéssor alapvetően szimbolikus értelmű, nagyon is reális lélektani mozzanatokat képez le.

Lukács Gyöngyi és Frank Porretta (fotó: Pető Zsuzsa

Lukács Gyöngyi és Frank Porretta
(fotó: Pető Zsuzsa)

Ezzel szemben Liu halálának mostani beállítása transzcendens szférába emeli az előadást.  Mindez talán furcsán hangzik, hiszen Puccini művészetével kapcsolatban közhely, hogy a kis dolgok költőjeként képtelen volt a transzcendencia hiteles megjelenítésére, és amikor ezzel megpróbálkozott (az Angelica nővér fináléjában), kudarcot vallott. Magam sosem éreztem helytállónak ezt az okfejtést, elsősorban az Angelica csoda-jelenetének kikezdhetetlen zenei minősége miatt. No és azért sem, mert mi más a Turandot, ha nem egyetlen hatalmas és (a befejezetlenség tényéből fakadó problémáktól eltekintve) alapvetően sikeres kísérlet egy magasabb síkon zajló, mitikus és misztikus történet megjelenítésére? És – példának okáért – milyen dramaturgiai funkciója van az egész darabban fel-feltűnő gyermekkórusnak, ha nem az, hogy a Turandotot körüllengő misztikumot jelenítse meg – ahogy az Angelica nővérben is gyermekkórus hangjaira lépünk át a másvilágra? A mostani rendezés revelatív pillanata, amikor a gyerekkórus tagjai fehér szalagokkal a kezükben közrefogják és kivezetik a színpadról a halott Liut. Liu nem egyszerűen meghal, hanem megdicsőül – hiszen szerettéért hozott áldozatot – és megváltatik szenvedéseitől – ahogy Angelicával is történt a szerző előző darabjában. Ennek egyenes következménye, hogy a szerelmesek egymásra találása sokkal őszintébb, mint a korábbi rendezésben: a finálét most nem Liu holtteste árnyékolja be, hanem a miniszterek kisszerű, protokolláris cselekvései – Turandot és Kalaf szerelmét most nem annyira az egymásra találás küzdelme során adott és kapott sebek teszik kevésbé felhőtlenné, mintsem az érzelmeik iránt értetlen és érzéketlen külvilág elvárásai.

Nem tudom, Kovalik Balázs melyik értelmezése a mélyebb, gazdagabb – azt viszont határozottan állítom, hogy második Turandot-rendezése előrelépés a darab interpretációtörténetében. Az utolsó huszonöt percért önmagában véve megérte volna megrendezni ezt a Turandot-előadást – mondanám, ha a zenei megvalósítás összességében nem lett volna inkább közepes, mintsem jó. És nem biztos, hogy ilyen felemás színvonalú előadásokért érdemes unásig játszott műveket előadni a Müpában – ahelyett, hogy valódi ritkaságokat mutatnának be az ezekre áhítozó operabarátoknak. Mint például a Puccini-sorozatot decemberben lezáró Nyugat lánya esetében.

(Fotók: Művészetek Palotája, Pető Zsuzsa)

Hasonló bejegyzések