Hullámvasút

Kodály Zoltán: Háry János – ifjúsági előadások az Erkel Színházban, 2013. október 8., 9., 15., 16 este. KONDOR KATA írása

Örzse és Háry: Schöck Atala és Szegedi Csaba
Örzse és Háry: Schöck Atala és Szegedi Csaba

Zavarba ejtő szembesülni vele, hogy az Erkel Színház középiskolások számára hirdetett – ám a fiatalabb korosztály által is jócskán látogatott – Háry Jánosának négy különböző előadása (jobbára négy különböző szereposztással) mintha nem is ugyanazon produkció lenne: annyira különböztek egymástól művészi megvalósításban és színvonalban. Ha csak arról lenne szó, hogy a cserélődő szereplők, az énekesek és a karmesterek nyújtottak nagyon eltérő teljesítményt, még érthető lenne a dolog, ám az összes előadásban megegyező prózai szereplők is mintha teljesen más színpadi énjüket vették volna elő.

Az első alkalommal aggasztóan gyenge előadásban volt részem, mind a zenei, mind a színpadi megvalósítást tekintve. Bár Kocsár Balázs a diákok keltette hangzavar ellenére magabiztos kézzel kezd bele a darabba, később időről időre előfordulnak pontatlanságok. Az énekesek sem állnak a helyzet magaslatán: bár a címszerepet éneklő Nagy Zoltán a jelek szerint lelkesen és elhivatottan játszik a fiatal közönség számára, hangja bántóan vibratósan szól, és helyenként úgy tűnik, mintha erőltetné, hogy bezengje az Erkel Színházat. Emellett figurateremtő képessége is elmarad a kívánatostól: tisztességgel megjeleníti Háry alakját, ám ennél egy hajszálnyival sem tesz többet.

Örzse szerepére Bakos Kornélia tévedésnek bizonyul: vastag, asszonyos hangja alapján nehezen lehet fiatal lánynak gondolni. A legjobban még az „Ej, két tikom…” kezdetű dal illik hozzá, karakterben is, de a „Szegény vagyok…” már énekbeli korlátjaira is felhívja a figyelmet. Ellenben a Háryért versengő másik nő, Mária Lujza szerepében Várhelyi Éva a szokásos kisebb hibái, hangja élessége mellett jól működő, hatásos figurát hoz: alakításában hihetően jelenik meg a kissé kényeskedő, mindig selyemben-bársonyban járatott császárlány.

Mária Lujza, Háry és a Császárné: Várhelyi Éva, Nagy Zoltán és Farkasréti Mária
Mária Lujza, Háry és a Császárné: Várhelyi Éva, Nagy Zoltán és Farkasréti Mária

A Marci bácsit éneklő Németh Gábor az előadás pozitív oldalát erősíti: kellemes a figura, és a hang is szépen szól, habár nem mindig teljesen könnyedén. Farkasréti Mária a Császárné szerepében nem tesz túl jó benyomást: bizonytalan intonáció, nem szép magasságok, kellemetlen manírok jellemzik énekét. Az Ebelasztin bárót alakító Szerekován János énekteljesítményéről a zenei anyag sajátosságai folytán nem sokat lehet mondani, alakítása kissé túlzó, habár lehetséges, hogy csak a fiatalok körében akar népszerű lenni. Hábetler András Napóleonként szintén nem a hangjával hódít, hanem már sokadszorra bizonyítja a humoros karakterszerepekben való jártasságát: szellemes, ötletes, saját poénokkal is megtűzdelt szerepformálása élményt jelent.

Nem úgy a rendezés egésze. Korábban a Margitszigeten láttam már Vidnyánszky Attila rendezését, és kellemes élményeim maradtak, most azonban nem működik az előadás. A humor erőltetett és gyermeteg, a prózai szereplők mintha verset mondanának, és hamar unalomba fullad az egész. A későbbiekben sikerült felfedezni néhány erényt is, ám az első alkalommal csak az ijedtség maradt: tényleg meg kell néznem még háromszor ezt az előadást?

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Szerencsére nem „ugyanezt” kellett megnéznem, másnap az énekesek jelentősen javítottak az összhatáson. Haja Zsolt már ugyanebben a rendezésben énekelte Háryt, tehát nyilván előnyben is volt azokhoz képest, akik most álltak be, ám ezt sikerült is a javára fordítania: kimunkált alakítást nyújt, az ő felfogásában a címszereplő igazi mesebeli hős, aki képes a világot is kifordítani a négy sarkából. Emellett szépen is énekel, az egyetlen kifogás a prózai részeknél kissé kevéssé érthető szövegmondását érheti.

Gál Erika az előadás másik erőssége: igazi tüzes parasztlányt jelenít meg, szép és árnyalt hanggal. Ha néha bizonyos operás kifejezésmódok meg is jelennek a szólamformálásában, az esetek többségében képes visszaadni a népdalok egyszerű tisztaságát. Nem így Markovics Erika, akinek nem az énekét érheti elsősorban panasz, hanem hogy hiányzik belőle mindaz, amitől valakinek elhiszem – nem azt, hogy a császári család tagja, de hogy bármilyen előkelő körökkel egyáltalán kapcsolatban lehet. Ellenben Váradi Zita mind hangban, mind alakításban hibátlan Császárné: nemes, van tartása, de kellőképpen humoros is tud lenni, a hangja pedig könnyed és csillogó.

Örzse: Gál Erika
Örzse: Gál Erika

Marci bácsiként Busa Tamás nem nyújt jelentősen jobb teljesítményt, mint operai szerepeiben szokott: a figura hihető, az ének nem szép, a hang hamar kiürül. A mellékszerepekben ugyanazokat láthattuk, mint előző nap, így arra külön nem térnék ki, legfeljebb annyiban, hogy ezúttal talán egy leheletnyit kevésbé éreztem erőltetettnek a nyitójelenetet. A karmestert, Dénes Istvánt pedig roppant lelkesíti, hogy középiskolásoknak játszanak: mindenféle módon próbálja bevonni a közönséget az előadásba, még meg is énekelteti őket.

Szűk egy hét telt el a következő alkalomig, és mintha csoda történt volna: már a legelső jelenetben azt éreztem, hogy nem ugyanazt az előadást látom. A párbeszédek jobban pörögnek, a figurák hihetőbbek, nyoma sincs a korábbi kiürült szavalásnak. Ezúttal volt lehetőségem megfigyelni, milyen jók is tudnak lenni a prózai szerepeket alakító fiatal színészek, elsősorban a Krucifixot megformáló Szatory Dávid, aki szerethetően bohókás a Mária Lujzáért epekedő, gyáva generális szerepében. De minden korábbinál élőbb és humorosabb lesz Marci bácsi és Háry jelenete, amikor is a burkus silbak tolmácsolni próbál köztük. Ehhez persze az idős kocsist alakító Szvétek László is hozzájárult, akinek egyébként énekére sem lehet panasz.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

De ugyancsak jobb lett az előadásra a népdalgyűjtő Kodály szerepében megjelenő Mátyássy Bence, akit korábban mesterkéltnek éreztem, most viszont élményt nyújt mind a humoros jelenetekben (például a Toborzó ironikus ellenpontjában), mind a komolyabbakban (közös múltidézés az öreg Háryval). Bár a rendezés továbbra is hagy kivetni valót maga után: a jól sikerült pillanatok ellenére elsősorban nosztalgikus múltba révedésnek érzem az előadást, amely inkább finoman elfedi a felvetődő problémákat, mintsem hogy valódi kérdéseket tenne fel. Ugyanolyan álmodozó a megközelítésmód, mint a címszereplő.

A zenei megvalósítás is ezen az estén a legjobb, amiben a legnagyobb része természetesen Kovács Jánosnak van. A zenekari játék feszesebb, megmunkáltabb, és az énekesek is remekelnek. Szegedi Csaba és Schöck Atala párosa sokkal kifinomultabban jeleníti meg a szerelmeseket, mint váltótársaik. Előbbi igazi nyalka huszár, aki azonban képes mélységet adni a figurának, míg partnernője csodásan énekel: a népies karakter mellett igazi érzékeny lírát is meg tud szólaltatni, például a „Szegény vagyok…” kezdetű dalban. Művészi teljesítményüknek köszönhetően kettejük története is mélyebb, hitelesebb lesz.

Ebelasztin báró, Háry és Mária Lujza: Dékán Jenő, Szegedi Csaba és Meláth Andrea
Ebelasztin báró, Háry és Mária Lujza: Dékán Jenő, Szegedi Csaba és Meláth Andrea

A Mária Lujzát alakító Meláth Andrea ezúttal is bizonyítja komikai készségeit és öniróniáját. Farkasréti Mária Császárnéként szintén jobb, mint egy héttel korábban: hangja biztosabb, tisztább. Dékán Jenő Ebelasztin báró szerepében kellően őrült figurát hoz, és magabiztosan uralja a színpadot. Nem így Bátki Fazekas Zoltán, aki – különösen váltótársával összehasonlítva – eléggé sótlan és egysíkú Napóleont alakít, nagyrészt elvész a szerep komikus oldala.

Elérkezik a negyedik előadás, amely sajnos visszaesést hoz. Érthetetlen módon azok a művészek, akik előző nap élő és hiteles produkciót hoztak létre, most visszaváltoznak szavalókórussá, és a prózai részek kellemetlenül vontatottak lesznek. Nem meglepő módon az énekesek szövegmondása se javít a helyzeten, legfeljebb az előző napnál is méltatott Dékán Jenő prózája mondható elfogadhatónak. A zenei megvalósítás jobb, Köteles Géza karmester pálcája alatt mind a zenekar, mind a kórus összefogottan, átütő erővel muzsikál (egyedül az arányok tekintetében lehetett néha panaszt tenni).

Mária Lujza, Háry és Örzse: Megyesi Schwartz Lúcia, Csah Antal és Dobi-Kiss Veronika
Mária Lujza, Háry és Örzse: Megyesi Schwartz Lúcia, Csah Antal és Dobi-Kiss Veronika

Az énekesek nagy része meglepően megegyező hibákat produkál: olyan érzésem van, mintha nem is tudnák, hogyan kell ezt a zenét megszólaltatni, túl „operásan”, modorosan és természetellenesen énekelnek. A címszerepben Cseh Antal emellett még nagyon kevéssé érthetően is mondja a szöveget, míg az Örzsét éneklő Dobi-Kiss Veronikának a mély hangjaira lehetett panaszt tenni, amelyeket egészen furcsa technikával képez. Gábor Géza Marci bácsiként egészében és részleteiben is kevéssé hiteles, olyan kis mozzanatok tekintetében sem, mint amilyen például egy egyszerű üvegből való ivás.

Mária Lujza szerepében Megyesi Schwartz Lúcia jól énekel, de a figurája kevéssé érdekes, még ha próbál is valamilyen összjátékot kialakítani az érte epekedő Krucifixszal és Ebelasztin báróval. Fodor Beatrix Császárnéja ellenben remekül eltalált alakítás, igazi kacér nagyasszony, ennek minden komikus vetületével, és természetesen kitűnő énekesnőnk a szólamformálás tekintetében sem hagy kivetnivalót maga után.

A Császárné és Krucifix: Fodor Beatrix és Szatory Dávid
A Császárné és Krucifix: Fodor Beatrix és Szatory Dávid

Bár tárgyilagosan szemlélve mindegyik előadás rejtett magában értékeket, összességében jobban örültem volna, ha csak az egy-két legjobban sikerültet láttam volna. Ha el is fogadom, hogy az előadásról előadásra változó énekes szereplők közül a jobbak inspirálják a minden előadáson fellépő prózai színészeket, nagyon problematikusnak érzem, hogy ekkora különbségek lehetnek egyes előadások között. Bár a Háryt most októberben „csak” a diákoknak játszották, ebben a színvonal-ingadozásban az operaelőadásokon időről időre nyomot hagyó igénytelenséget lehet felfedezni, amely valószínűleg jelen pillanatban a Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb problémája.