Hová tűnt Santuzza piros konfekcióruhája?

2007. április 16.

– egy előadás kórtörténete nem sokkal kapuzárás előtt…
Parasztbecsület – Erkel Színház, 2007. április 13. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Fülöp Zsuzsanna (Fotó: Éder Vera)

Fülöp Zsuzsanna (Fotó: Éder Vera)

– Az emlékezetem kopott meg? Vagy tán ez az előadás? – töprengtem a péntek esti Parasztbecsület közben. Aztán a szünetben belelapozva a műsorfüzetbe, rá kellett jönnöm: ez már rég nem az a produkció, amit valaha a rendező beállíthatott. Sokat szelídült az idők során, rendezői instrukció nélkül maradt művészek egész sora rendezett ki- és belőle, ami épp egyéniségének, ízlésének megfelelt. A premieren még szegény Temesi Máriával bánt el a jelmeztervező tragikus kreációjával (aki nem emlékeznék: virágmintás ruha, piros blézer), ma már hol van ez egyáltalán? A mai Santuzzákhoz kegyesebb a sors: előnyösebb, sötét öltözetet hordhatnak, kendővel… Ez utóbbival játszott is eleget a tegnapi Santuzza nem tudván, mihez kezdjen vele…
Ugyan hol leljük ma már azt a motort, ami a műsorfüzet belső borítóján pöffeszkedik, s melyet anno Bándi János tolt be a színre? Hja, kérem! A mai Turiddu már nem a mesterséges lóerőkkel veszi fel a harcot a lovait hajszoló Alfióval. Arra persze már nem emlékszem, hogy az ostorcsapásnak volt-e valaha is hangja, az biztos, hogy tegnap nem csattant egyet sem. Mintha egy maffiózó alakja derengene, ostor nélkül…

Aztán: mitől rongyolódtak le az első színpadsíkban elhelyezett azúrkék üveglapok, ha már nem történik rajtuk semmi? A sík üvegtáblákon hajdan sikamlós dolgok történtek ám! Aki nem hiszi, pillantson csak bele a műsorfüzetbe: középső oldalpár…
A csábító hölgyek akkor is gyönyörűek voltak. Ezen a ponton nem változott az előadás tegnap sem. Santuzzának sincs pontos utasítás: az Intermezzo alatt a színen vagy a kulisszák mögött kell-e tartózkodnia… Csak a pesszimistán lefelé repkedő műmadárka képviseli az állandóságot, bár neki meg inkább a Bajazzókban lenne a helye, a rendezés által is hangsúlyozott mímelt világban.
Juhász Katalin némileg megkopott díszletei a cselekmény levezetéséhez alkalmasak, bár a verizmus világától igen távoliak: függönyre festett falukép, festett utca valódi sikátorlépcsővel, falra pingált ablakok, üres térben magányosan álló ajtók… Ez a való világ?
Az énekkar öltözete? Tervezés eredménye, vagy otthonról lehetett hozni? Ha az előbbi, akkor a jelmeztervező, ha az utóbbi, akkor az énekesek rossz ízlését tükrözi.
Szomorú a produkció amortizálódását látni, noha a kezdeti fogadtatás sikere sem volt egyértelmű. Önmagában is szembetűnő ez a jelenség, de akkor válik igazán eklatánssá, ha az est második felében színre kerülő Bajazzók 1995 óta töretlen diadalmenetét is figyelembe vesszük.

Mester Viktória és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

A jelenlegi Parasztbecsület-előadás története egészen 1991-ig nyúlik vissza. Galgóczy Judit akkor állította színpadra Miskolcon Mascagni operáját, s az Operaház ennek az adaptálására kérte fel a rendezőt 1995-ben. A produkció – bár Miskolcon erősen hatott a nézőkre – Pesten  két év után lekerült a műsorrendről. Hogy felemásan hatott a nézőkre, annak –  művésznő vélekedése szerint – egyik oka, hogy a halálhoz való viszonyt vizsgálta, s az anya szemszögéből láttatta az eseményeket, s többek között a vallás és a törvény közötti feszültséget állította a középpontba. A miskolci színrevitelt ugyanis megelőzte egy, a rendezőnő személyes életében bekövetkezett óriási sokk. 1997-ben újabb felkérést kapott az Operaháztól, hogy a meglévő Bajazzók mellé újra rendezze meg a Parasztbecsületet, s ez lett immár a harmadik rendezése Mascagni operájából.
„Három mondat vezetett, amit a két megcsalt ember, Santuzza és Alfio mond Lucia mamának. Ők ketten tudnak valamit, és senki nem akarja, hogy ez kiderüljön. Santuzza boldogan leélné az életét Turidduval, úgy is, hogy Lola továbbra is a szeretője marad, s még Alfio is elfogadná ezt a helyzetet. Mindketten kényszerpályára kerülnek, s megállíthatatlanul sodródnak a tragédia felé. Az én új Parasztbecsületemben egy olyan ősi hagyományokkal, szokásokkal teli olasz kisváros jelenik meg, amely a Marquez-novellákra emlékeztet, s ahol a törvény kezd önálló életet élni” – így a rendezőnő, ki-ki gondolja végig a látottak alapján, miként érezte megvalósulni a kiűzött rendezői célt.

Fülöp Zsuzsanna és Gurbán János (Fotó: Éder Vera)

Fülöp Zsuzsanna és Gurbán János (Fotó: Éder Vera)

Az előadás végnapjaira majdnem teljes új betanulással kedveskedett a színház a nézőknek és az énekeseknek. Kesselyák Gergely összeszedetten és dinamikusan játszó erőteljes zenekarával bizony keményen megküzdöttek a szólisták! Santuzza nehéz szólamát Fülöp Zsuzsannára bízták két este erejéig. Hangerővel nincs problémája, ám éneklése a magas tartományban nemegyszer sikolyszerű, leginkább a Húsvéti kórus szólójában volt ez bántó. Láthatóan és hallhatóan erőlködött a hangok intakt megszólaltatásával. Ha hosszabb előadássorozatra lehetne számítani, most azt írnám: éneke remélhetően differenciáltabb, árnyaltabb lesz a későbbiekben, és akkor nagyszerű Santuzzákat fog megjeleníteni. Megjeleníteni – írtam, mert a darab második felében nagyon meggyőzött játékával. A varázsütés tán akkor volt, amikor a szerelmében porig alázott leány átkarolta Turiddu térdét, és könyörgött a csapodár fiúnak. Az ilyen csodákért érdemes elmenni, és századszor is megnézni egy előadást – és persze papír zsebkendőt bekészíteni a zsebbe…

Nagyszerű partner volt ebben a játékban Fekete Attila. Az egész Santa-Turiddu kettős mozdulatsora pontosan a zenekar által adott ütemekre történt, fantasztikus összmunkát láttunk. Fekete a Sicilianában még némileg erőlködve énekelt, küszködését a színfalak tompították, de a színpadra lépve már önmagára talált, és egyértelműen a darab legsikeresebb szereplőjévé vált. A bordalt hetyke diadalmassággal, a búcsút drámai erővel adta elő, s a hatáshoz hozzájárult, hogy fizikai megjelenése, életkora nagyon is megfelel a szerep által előírt követelményekhez. Ez némi veszélyt is magában rejt: némileg nárcisztikus megnyilvánulásai csak a homályos szemmel csodálókat téveszthetik meg, a vokális teljesítmény csiszolására is szükség van még…

Fülöp Zsuzsanna és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Fülöp Zsuzsanna és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória telt mezzója értékes összetevője az előadásnak, megjelenése és viselkedése tökéletesen érthetővé teszi Turiddu elcsábulását. Büszkén provokatív, ugyanakkor ellenszenves.
Sánta Jolán temperamentumosabb, fiatalosabb – mondhatni: újszerű – Luciát hoz a megszokottnál, nem is írnám a neve mellé, hogy „mamma”. Hangilag a tőle megszokott, biztos szinten teljesít.
A régi csapatból Gurbán János maradt ma estére egyedül, ő volt az est biztos pontja. Annál is inkább, mert a szünet után ő ugrott be a Bajazzók Toniójának szerepébe, amely az egyik legkiforrottabb alakítása, így a két opera baritonszerepeivel nagy feladatot oldott meg sikeresen egy este keretében.
Az énekkar megérdemelten aratott nagy sikert a Húsvéti kórussal, csupán az átszellemültséget hiányolom előadásukból.

Mi hát a mérleg? Milyen előadás mai állapotában a Parasztbecsület? Nem tudok biztos választ adni, ahhoz még párszor látnom kellene, más szereposztásokkal is. Mindenesetre, nem sokkal az Erkel Színház bezárása előtt lehetőségem nyílt az előadást még egyszer látni, az utolsó alkalmak egyikén, mielőtt leveszik a repertoárról, s végképp eltűnik a süllyesztőben. És a becsület is úgy kívánja, hogy szerencsésnek nevezzem magam, s örülök, hogy mindent egybevéve sikeres előadásnak tapsolhattam. Jövő ilyenkor már csak egy Operaházunk lesz, egy húsvéti darabbal: Wagner Parsifalja marad az operai liturgia egyetlen stabil szertartása.

Fotók: Éder Vera