„Hol késhet Edgar…” – Magyarországi bemutatók hete I.

2008. március 24.

Puccini: Edgar – Magyar Állami Operaház, 2008. március 18. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Mester Viktória (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória (Fotó: Éder Vera)

Puccini Edgar című operájának magyarországi bemutatójára 2008. március 18-án került sor az Operaházban. A zeneszerző születésének 150. évfordulóját ünneplő események sorában a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Magyar Állami Operaház közös munkájának eredményeképp került színre – mintegy 120 éves késéssel – Puccini korai alkotása. A szervezők eredetileg koncertet terveztek, később a félig szcenírozott előadás mellett döntöttek. A produkciót Éry-Kovács András rendezte; Zeke Edit játékterének világításáról Horváth Péter gondoskodott. A jelmezeket Nemes-Takách Kata tervezte.

Mi is az a félszcenírozás? – töprengtem sokat a manapság divatos műfaji megjelölésen: elsőre tán nyilvánvaló a szó jelentése, de ha tovább elmélkedik az ember, nem is olyan egyszerű  probléma megoldása.

Kezdetben vala a zseniális fél Ring meg a Parsifal a Müpában, s ez megteremtette e különös műfaj térhódítását, ugyanakkor devalválódását is. Hol húzódik a határvonal a hagyományos koncert és az előadás között? Mindinkább meggyőződésem, hogy célszerűbb tán határsávot említeni, hiszen az öltönyösen szaladgáló szólistáktól a Müpa-beli jelzett díszlet- és jelmezvilágú Végzet hatalmán és a már-már egyszerűsített, jelmezes előadáson keresztül a legutóbbi fesztiválos West Side Storyig vagy az operaházi Edgárig megannyi variációt láthattunk már. A háttérvetítés szinte kötelező tartozéka a félszcenírozott előadásoknak, illetve szcenírozott koncerteknek. És akkor az már félszcenír?

A hetvenes években került színre az Operában A lombardok-produkció kora reneszánsz freskók háttérvetítésével, szépen megkomponált tablókban, színpadi tömegjelenetekben. Az hatott. Ott egyszer – és utoljára. A trubadúr ennek már csak utánérzése lett sivár színpadi világával. Láttunk nem egy produkciót, amikor a háttérvetítés a kínosan lecövekelt énekesekről, a rendezés hiányáról vagy melléfogásairól volt hivatott elterelni a nagyérdemű figyelmét. S mi a helyzet a jelenlegi előadásokkal a MÁO-ban? Az előadások egy része pompás kiállítású, grandiózus díszletek között, pompás jelmezekben játszódik, s mégis inkább tűnik szcenírozott koncertnek, mint jó színészvezetéssel átgondolt igazi drámának. Sokszor csak a zene lendíti át az esetlen-ügyetlen jeleneteken a befogadói tudatot. Mi tehát ez a rejtélyes félszcenírozás? Nehéz adekvát választ adni. Több mint koncert, kevesebb mint előadás: tehát egyik igényt sem tölti be maradéktalanul.

Ha már színházban, az Operában – s nem koncertteremben – vagyunk, én bizony hajlom a színpadi akciók megteremtésének igénye felé. Ha az Edgárt koncertszerűen adják, én bizony most nem mentem volna el, megmondom őszintén. Nem is igazán jó időpontban adták nekem, három kollégámtól és egy főnöktől kellett szívességet kérnem, hogy magyarországi ősbemutató, meg egy alkalom és soha többé… Szóval megoldottam, elengedtek, persze, hogy a zene mellett eljátszott cselekményt is szerettem volna látni. Edgár tehát megérkezett, késett 120 évet, mint egy nagy sztár (vö.: Schumacher villámlátogatása – autókról még később) gyorsan tova is tűnt: „… s hogy itt járt, mi tudjuk csupán nyögő lombok alatt…” 

Mester Viktória és Fekete Attila  (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Ha az előző fejtegetést összegezzük, akkor tulajdonképpen teljes előadást láttunk jelmezes szereplőkkel, a színpadi minimalizmus jegyében fogant keretek között. Az énekkar ugyan kottával a kézben énekelt, de ez a III. felvonás temetési jelenetében akár színpadi megoldásnak is elfogadható. Hogy ez a mostani színrevitel mennyire felel meg a mű hangulatának, Puccini szellemiségének vagy akár a librettónak, az több mint vitatható.

Puccini zsengéjének ősbemutatója 1889. április 21-én volt a milánói Scalában. A mérsékelt sikerért elsősorban Ferdinando Fontana szövegkönyve tehető felelőssé, ami Alfred de Musset drámájának igencsak kiforgatott változata. Puccini A lidércek sikere után megtapasztalhatta, hogy megfelelő librettó hiányában a zeneköltő zsenije nem elegendő a mű sikeréhez. Többször is átdolgozta művét, de érthető módon nem éri el a többi Puccini-opera színvonalát, s ezáltal népszerűségét sem. Igazán kár érte, hiszen csodálatos áriák vannak az operában; egy gyenge expozíció után egy szélesen áradó baritonáriával indul be a darab, s valamennyi szereplő kap egy-egy hálás számot. Ha sikeresebb az opera, akkor tán slágerszámokról is beszélhetnénk, bár a tenorária lassan-lassan annak is tekinthető, hiszen sztártenorok szívesen veszik fel repertoárjukba, lemezeikre Edgar áriáját. És ott van a sokszínűen hangszerelt gyászinduló is a III. felvonásból, aminek értékeit az is mutatja, hogy Toscanini, Puccini barátja és műveinek első dirigense vezényelte a zeneszerző temetésekor. Ugyanakkor pont ez a részlet világít rá a mű cselekményének és zenei szövetének ellentmondásosságára: Puccini szomorú zenét komponált a III. felvonáshoz, noha az csak egy üres koporsó felett rendezett groteszk játék, a szoprán őszinte siratószólójával, illetve a férfiak és Tigrana halotti vádbeszédeivel. Persze ez sem idegen Puccinitől, hiszen a Butterfly zenéje is végig szomorú lett, annyira sajnálta a hősnőt a komponista, itt pedig a finálé megelőlegezése voltaképpen a melankolikus alaphangulat: a gyászinduló és a szopránária voltaképp a beteljesülhetetlen szerelemet s a darab végén meghaló Fideliát siratja el. Nem tagadható viszont el a dramaturgiai esetlenség: a felvonás jelentős része maga a szertartás, s utána olyan gyorsan peregnek az események néhány perc alatt, hogy az ember csak győzze kapkodni a fejét.

És a finálé persze nagyon hatásos, ha sikerül magunk mögött tudni a korábbi gyenge dramaturgiát; Puccini itt is hasonlóképp jár el, mint számos későbbi művében: az opera egy fontos vezérdallamának – itt a gyászindulónak –  taktusai térnek vissza fortéban.

Kálmándi Mihály, Herczenik Anna, Szvétek László, Mester Viktória és Fekete Attila  (Fotó: Éder Vera)

Kálmándi Mihály, Herczenik Anna, Szvétek László, Mester Viktória és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Az opera cselekménye:
Musset drámájának helyszínét Fontana Tirolból Flandriába helyezte, a cselekmény idejét jóval korábbra. Az Operaház előadása pedig meghatározhatatlan helyszínre és a XX. századba, kb. a hatvanas évekbe.

A cselekmény…

… s  amit látunk az előadásban

I.

Egy kis faluban él Fidelia és mostohatestvére, a félig mór származású, vad és erőszakos Tigrana. Mindketten Edgart szeretik, Tigrana még Fidelia bátyját, Frankot is visszautasítja. Edgar igazából Fideliához vonzódik, s Tigrana szenvedélyes szerelme a terhére van. Tigrana a falusiakat magára haragítja frivol énekével, Edgar a védelmére kel, s a szorult helyzetből csak a fiú házának felgyújtása után együtt menekülhetnek.

Azúrkék vászon előtt oszloptöredék. Székek. A színpad előterében Edgar magába roskadva. Kisvártatva pink és lila árnyalatú kosztümben, azonos színű retiküllel, hatvanas évekbeli konttyal megjelenik Fidelia. Alighanem a Törpéből maradt a kollekció. Majd jön Tigrana, aztán Frank is szenvedélyeskedik Tigranával. Frank áriája. Ez az első figyelemre méltó mozzanat: köszönet a gyönyörűen éneklő Kálmándi Mihálynak. Ezután Tigrana szarkasztikuskodik, dalol a templomba menőknek, s ezek megharagszanak rá. Székfoglaló játék. Háttérvetítés: vöröslő lángolás az előbb azúrkék vásznon. A vesztesek menekülnek. Finálé.

II.

Egy fényűzően berendezett palotában él Tigrana és Edgar. A fiú végleg ráunt a lány erőszakos viselkedésére, megcsömörlött a csavargóélettől, s Fidelia után vágyakozik. Tigrana minden tiltakozása ellenére Edgar beáll katonának, parancsnoka Frank lesz, aki megbocsátott a fiúnak, sőt köszöni, hogy kigyógyította őt a Tigrana iránti szerelemből. Tigrana bosszút esküszik.

A luxuskörnyezetet az azúrkék háttérvászon és a (tengerparti?) luxusszálló napozóágyai fejezik ki. Jönnek a luxuscicák: sárga bikiniben, cuki napszemüvegben – ami csupán a színpadi reflektoroktól védhet, hiszen a kórus szépen énekel: „Splendida notte, notte gioconda…” Azaz éjjel van. A legnyersebb fordításban is. A hölgyek tehát sötétben napoznak. Esetleg Néva-party fehér éjszakáról van szó, akkor viszont a fürdőruci tűnik kissé kevésnek a hűvösben. Marad tehát a bronzárium… Edgar borosüveggel közeleg a háttérben, züllik. Majd előad egy szép áriát – sláger: „Orgia, chimera dall’ occhio vitreo…” Kis veszekedés az asszonnyal, majd békülés Frankkal.

III.

Edgar életét vesztette a csatában, s mint elesett hőst, a haza oltalmazóját készülnek eltemetni. A koporsót kísérők közt van Frank is és a szerzetesnek öltözött Edgar. A „szerzetes” züllött életű gonosztevőnek nevezi a halottat, s Tigranát is megvesztegetik, hogy esküdjék meg: Edgar hazaáruló volt. Mikor ez megtörténik, Edgar felfedi kilétét, és boldogan öleli át a hűséges Fideliát. Boldogságukat Tigrana hiúsítja meg: bosszúból orvul leszúrja Fideliát.

A nagy temetési nap… Megtudjuk végre, hogy a beszédes nevű Tigriske és a Hűségeske miért hajtanak vadul erre a léha és csapongó pasira. A háttérben luxusverda… Ott exponálja magát a pasztellszürkére világított háttér előtt. Mint egy tévés vetélkedő dobogóján… Csak előbb a játékot kell megnyerni, a végén az egyik hölgy beszállhat majd a cabrióba. A nyereményhez tartozik a pasi is, aki sofőrként is domboríthat. A vetélkedőt Edgar vezeti álruhában (maffiózó sztájl, ballonkabát, kalap; mellette társa: Frank), a két női versenyző már a döntőbe jutott, csak az a kérdés, a hűség vagy a gátlástalan kacérság győzi majd meg a Nagy Ő-t. Végül a hűséges Fidelia szállhat be az autóba, de a másik játékos nagyon megvadult: Tigrana lelövi vetélytársát. Nem szeret méltósággal veszíteni. Az Operaház pedig lassan fegyverkereskedelemmel vádoltatik meg: divattá vált, hogy minden rendező pisztolyt ad hősei kezébe. Említhetnénk a közelmúltból Oresztészt vagy  Monteronét. További javaslataink: Tosca, Macbeth és Lady, Don José, Sparafucile, Bánk, Liú és Butterfly…

 

Több időt kellett volna hagyni a felkészülésre, és több előadást kellett volna tartani az Edgarból. Így sok befektetett munka foszlik semmivé: a nem könnyű szólamokat és a hatalmas kórusszámokat egy alkalomra tanulta be a társulat. Puccini zenéjét szívesen hallgatnám többször is, s a rendezői koncepció is kiforrhatta volna magát – persze ehhez nem a raktáron lévő készletekből kellett volna színpadi kellékeket válogatni. 

Fekete Attila és az éjszaka napozók (Fotó: Éder Vera)

Fekete Attila és az éjszaka napozók (Fotó: Éder Vera)

Éry-Kovács András az alábbi gondolatokat fogalmazta meg az előadás szórólapján: „A kacér, hazug és erkölcstelen persona gyilkolja le a hűség, a jóság és a tiszta erkölcs példaképét, miközben a csapongó és gátlástalan férfi áleszközökkel szerez magának szerelmi bizonyságot. Az Edgar az egyetlen Puccini-opera, amelyben két nő azonos súllyal szerepel, ám karakterükben teljesen eltérőek… Fidelia boldog, ha szerethet, Tigrana szenved, mert nem szerethet. Edgar élveteg, léha és lusta szerető. Antihős, hanyatló, elidegenedő és szenvelgő. De karakteresen szenvedélyes, mint a fiatal Puccini. Ettől az izzó szenvedélytől lesz lendületes a játék és szertelenül rakoncátlan a zene.” 

A rendezés következetlenségei, a modernkedés és a gyenge dramaturgia ellenére mégis megvolt a katarzis kedden este. Köszönhető ez elsősorban az előadást jól kezében tartó karmesternek, Kovács Jánosnak és a magas színvonalon teljesítő zenekarnak. Az énekkarral kiegészülve a III. felvonásban igen szép pillanatokban részesítette a közönséget. Mint említettük korábban, ennek a felvonásnak az énekkar a hőse, grandiózus tablójuk inkább idéz valamiféle liturgikus szertartást, mint opera cselekményrészletét. Kis túlzással ez a részlet egy estén leginkább a Messa di Gloriával kerülhetne koncertpódiumra. Esetleg az áriákat is el lehetne énekelni, s akkor a kissé ciki cselekmény mellőzhető is. Érdekes este lehetne.

Herczenik Anna - a háttérben az autóval (Fotó: Éder Vera)

Herczenik Anna – a háttérben az autóval (Fotó: Éder Vera)

A szólisták közül Mester Viktória énekelt és játszott a legjobban, színpadi produkciója átgondolt és a közönség számára élvezetes volt.
Kálmándi Mihály statikus szerepformálás mellett magas színvonalú, kiegyenlített vokális teljesítményt nyújtott.
Herczenik Anna éneklése is tetszett, ilyen jó formában ritkán hallottam őt, most jól győzte a kórussal közös részeket is, és nem maradt adós finomabb részletekkel sem. Legfontosabb jeleneteiben megrendítő tudott lenni (III. felvonás).
A címszerepet Fekete Attila formálta meg. Színpadi jelenléte ideálisan megfelelt a szerep követelményeinek, hangilag a differenciálatlanság volt zavaró, noha látszott az igyekezet produkcióján. Sajnáltam az első felvonásbeli hangi gikszerért.
Szvétek László igényesen formálta meg rövid szólamát. Azt hiszem, mind az öt főszereplő fontosnak érezte az előadást, s a magyarországi premierhez méltó alázattal és a megtiszteltetés tudatában törekedtek művészetük legjobbját nyújtani. Hiszen ettől kezdve minden lexikonban ez a dátum fog szerepelni a magyarországi bemutató időpontjaként. Alatta közvetlenül pedig a létrehozók és közreműködők neve. A közönség meg egy ideig nem felejti a produkciót – s ez nem feltétlenül dicséret, s nem is egyértelmű dorgálás.

Asszonyok, lányok!
Edgar itt járt. Beszállt a cabrióba, s tovasuhant (vö.: Schumacher – hiába várt autogramra szegény kisfiú!). Most újra szabad. Jelentkezzenek hát bátran a vetélkedőre! A Nagy Ő – reméljük – nem várat sokat magára, beparkol a MÁO színpadára, s egy kicsit jobb formában ismét eljön közénk. És tán rózsákat is fog osztani. S ezúttal talán a szirmokat sem kell rászórni az üres koporsóra…

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések