Hogyan játsszuk a Háry Jánost?

2007. április 22.

Kodály daljátéka a Művészetek Palotájában, 2007. április 1. – BÓKA GÁBOR beszámolója

Tíz-húsz évvel ezelőtt még azon kellett keseregnünk, hogy Operaházunk magyar repertoárja mindössze Erkel két, Bartók egy és Kodály két színpadi művét vonultatja föl, olykor-olykor kiegészülve az éppen újonnan bemutatott kortárs darabbal. Boldog idők! Manapság ez az amúgy is szűk kör két műre apadt, és csak remélni lehet, hogy a Karnyóné közelgő bemutatója hosszabb távon javít majd az arányon. További döbbenetes anomália, hogy a jelen, 2006/2007-es operaévadban, tehát a Kodály-emlékév első felében egyetlen Kodály-mű sem szerepel az állítólag európai színvonalú és a magyar művészet fellegváraként funkcionáló, a nemzeti hagyományok ápolását mindig szem előtt tartó Magyar Állami Operaház repertoárján. Még a régi előadások műsoron tartására sem futotta, nemhogy a Háry János vagy a Székely fonó új szempontok szerinti, korszerű előadásainak megalkotására – és azt már említeni sem merjük, hogy az évforduló talán a szinte teljesen ismeretlen Cinka Panna feltámasztására is alkalom lehetett volna. (Csak mellesleg jegyzem meg: rettegve várjuk mindezek után a 2010-ben esedékes Erkel-emlékévet…)

A Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Művészetek Palotája tiszteletreméltó vállalkozásaként színre került azonban a Háry János; még ha csak egyetlen este is, de megszólalt ez a nagy mű – s ezúttal minden szónak jelentősége van. 

Megszólalt, mert az előadás színvonala – mindenekelőtt a dirigens, Fischer Ádám érdemeként – jóvoltából végre mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a Háry nem gyermekopera, hanem elsősorban nagy zene. S ha az előadás egészével kapcsolatban merülnek is fel kérdőjelek, a zenekari és énekkari teljesítménnyel kapcsolatban inkább csak felkiáltójelekről beszélhetünk. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a tavalyi Wagner-produkcióhoz hasonlóan most is a jó ügy iránti teljes odaadásról tett tanúbizonyságot, de ami ennél is több: lelkesedése nem csak muzsikálókedvben, de igényes játékban is megnyilvánult. A Rádió Énekkara az est nagy részében csak nemek szerint elkülönülve jutott szóhoz, így megcsodálhattuk, hogy mind a női-, mind a férfikari részek milyen szép, homogén, egységes hangon szóltak. A zárókórus, a daljáték egyetlen vegyeskari részlete pedig végképp katartikusra sikeredett – köszönet érte a karmester mellett Strausz Kálmán karigazgatónak. És természetesen a Rádió Gyermekkara is megérdemelten aratott nyíltszíni tapsot az Ábécédé-kórus előadásával – újabb köszönet, ezúttal Thész Gabriellának.

Az énekes szólisták kiválasztása már nem sikerült ilyen egyértelműen hibátlanul. A legkiegyensúlyozottabb, egyben legjobb művészi teljesítményt Németh Judittól hallottuk Örzse szerepében – úgy érzem, ő volt az egyetlen, aki a Fischer által megteremtett magaslatra tudott emelkedni vokális szólamának megformálásakor, egyesítve az igazi mélységet a népdalokban rejlő egyszerűséggel.

Perencz Béla alapvetően jó Háry, úgy vélem, csak pillanatnyi indiszpozíció akadályozhatta meg, hogy nagyon jó legyen – erre utalt a Toborzóban hallott memóriazavar is.
Massányi Viktor ízesen komédiázott Marci bácsiként a közismert bordalban, ugyanakkor kicsit mélynek tűnik számára a szólam – persze lehet, hogy csak megszokásainkkal nem tudunk leszámolni: Massányi magas bariton, mi pedig főleg basszusok, basszbaritonok előadásában szoktuk meg a dalt.
Cserna Ildikó is szoprán, nem pedig mezzo, amit Mária Lujza szólama megkívánna, szereplésével mégsem ez volt az igazi probléma; úgy tűnt, kicsit túldimenzionálta énekelnivalóját, valódi operai jeleneteket hallottunk tőle, rossz értelemben vett operás hangvétellel, szétfeszítve a műfaj kereteit.
Geötz Judit Császárnéja minden szempontból elmaradt az elvárható színvonaltól.
 

További kérdéseket vet föl a megfelelő színpadi megvalósítás kérdése. Ez színházi körülmények között sem egyszerű probléma: Kodály halála óta a kritika nyíltan vallja, hogy a Háry szövege színvonalában messze elmarad zenéje mögött, egy az egyben való eljátszása ma már korszerűtlen és komolyan vehetetlen – ugyanakkor különböző, itt nem részletezendő okokból a mai napig nem történt érdemi kísérlet a darab korszerű, adekvát színpadi formájának kialakítására. Magam mellesleg abban sem vagyok biztos, hogy tényleg sutba kéne dobni a szöveget – noha én sem gondolom, hogy Paulini Béla és Harsányi Zsolt remekművet alkotott, de egyrészt Kodály ebben a formájában fogadta el, másrészt A varázsfuvola vagy a Fidelio prózai dialógusai sem képviselnek éppen világirodalmi színvonalat, mégis megteremtik a zeneszámok kibontakozásához szükséges színpadi szituációkat. 

Koncertelőadás keretében persze érthető és méltányolható eljárás a hosszú dialógusok narrátorszöveggé való tömörítése, főleg, ha olyan színvonalon történik meg, mint ahogy Várady Szabolcs tette, és ha olyan jó narrátort sikerül megnyerni az ügynek, mint Hegedűs D. Géza. Azt azonban nemigen értettem, miért nem maradt meg a zene és a szöveg eredetileg folyamatos váltakozása. Ezúttal ugyanis egy-egy kaland elején a narrátor egyhuzamban elmondta az összes várható cselekményt, majd megszakítás nélkül követték egymást a zeneszámok. Ily módon azok végképp elszakadtak eredeti drámai jelentésüktől, és „csak” szép, jelentős, nagy zeneként funkcionáltak – azonban nem született meg a zenedráma. Nem értettem továbbá, miért került a harmadik kalandot nyitó nagyszabású férfikar a második kép végére, ráadásul úgy, hogy az előző kép fináléja is elhangzott – az említett részlet hangsúlyozottan nem finálé, sokkal inkább felütése, kezdete valaminek, zárlatként meglehetősen furcsán hatott. És még egy megjegyzés: noha tisztában vagyok vele, hogy főleg egy koncertelőadáson kompromisszumokat kell kötni, de kicsit soknak találtam a húzást – a darab zenei anyagának nagyjából a fele hangzott el, két énekszámmal is rendelkező szereplő – Ebelasztin és Napóleon – dalai teljesen kimaradtak, kimaradt számos hangszeres hangulatkép is, és persze ismét nem hangzott el a nyitány (halljuk-e még valaha?). Ha elfogadjuk is a tényt, meg kell jegyeznünk: a szórólapokon illett volna feltüntetni, hogy nem teljes előadásról, csak bő válogatásról van szó. 

Az amúgy teljesen koncertszerűen zajló előadáshoz balett is társult: Foltin Jolán néptánc ihletésű koreográfiái olykor csak illusztráltak, máskor azonban jelentősen elmélyítették, gazdagították az elhangzottakat – minden szempontból méltóak voltak a mű szelleméhez. 

A Háry koncertszerű előadása minden problematikussága ellenére is tett volt. Fischer Ádám és a Rádió zenei együttesei sikerrel demonstrálták: Kodály számottevő színpadi komponista, akinek életművét nem lehet figyelmen kívül hagyni – Kodály-évtől függetlenül sem. Ha lenne Magyarországon operakultúra, most többen is válaszlépéseken törnék a fejüket. De ébredjünk fel, és örüljünk, hogy egyszer még hallhattuk a Háryt – teljes nagyságában.

Hasonló bejegyzések