Halottnak a csók

2010. május 26.

Wolfgang Amadeus Mozart: Titus kegyelme (új betanulásban) – Magyar Állami Operaház, 2010. május 4., 14. – BÓKA GÁBOR kritikája

Meláth Andrea és Szabóki Tünde (Fotó: Éder Vera)

Meláth Andrea és Szabóki Tünde (Fotó: Éder Vera)

Mozart halálának kétszázadik évfordulóján, tiszteletadás címén született egy előadás a Magyar Állami Operaházban, amely demonstratíve nem hisz Mozartban. A Titus kegyelme tizenkilenc évvel ezelőtt bemutatott, majd most négyévnyi szünet után újból műsorra tűzött előadása már 1991-ben is korszerűtlen, de ami ennél súlyosabb: színházszerűtlen volt – s ez természetesen még feltűnőbbé vált a májusi repríz alkalmával. A produkció újbóli műsorrendbe iktatását legkevésbé a mű iránti elkötelezett szeretet – tudható: a karmester, Fischer Ádám egyik kedves operájáról van szó – magyarázhatja: amit látunk és (részben) hallunk, bizony alkalmasabb a Titus hibáinak, mintsem erényeinek kidomborítására, a műből és általában az operajátszásból való kiábrándulás előidézésére. Aki látta az öt előadás valamelyikét, aligha azzal a benyomással távozott, hogy Mozart utolsó opera seriája jelentős és aktuális mű – s egyáltalán: az operajátszás mint olyan létjogosultságát is megkérdőjelezhette.

Nem arról van szó, hogy jelen sorok írója elkötelezetten szembeszállna a hagyományos, realista, konzervatív (nevezzük akárhogyan) operajátszással. Éppen ellenkezőleg: nagyon tudok örülni, ha valaki ilyen keretek között hiteles előadást képes létrehozni, ez ugyanis ritkaságnak számít manapság. Ha azonban a teljes ötlettelenséget és a művek megértésnek hiányát próbáljuk a „hagyományőrzés” címkéjével magyarázni, azt súlyos hitelrontásnak tartom egy egész művészi irányzattal szemben. Aki áhítattal emlegeti Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv munkásságát, vagy akár csak a Mikó–Békés-korszak iránt érez nosztalgiát, nem teheti le a garast Boschán Daisy Titusa mellett; ez a Titus másik világból való, egy sosemvolt színházeszmény jegyében fogant és halva született, ám formalinban tartósított előadás.

Színpadkép

Színpadkép (középen Timothy Bentch és Szüle Tamás)

Mert mit is látunk a színpadon? Látunk egy a barokk perspektivikus kulisszadíszleteket nagyvonalúan megidéző, meglehetősen fantáziátlan (és az évek során erőteljesen összegyűrődött, ennek következtében saját díszlet voltát a kelleténél is jobban leleplező) háttérképet Borsa Miklós jóvoltából. Látunk rendkívül egysíkú és fantáziátlan jelmezeket, melyekről a színlap többszöri áttanulmányozása ellenére sem akarom elhinni, hogy valóban a zseniális Márk Tivadar munkái lennének (a legnagyobb magyar jelmeztervező, úgy tűnik, már csak sok évtizedes rutinjából dolgozott az időskori felkérésre). Mindezen keretek között feltűnik időnként egy, a darabban nem létező szereplő, az ún. történetíró, aki Hegedűs Géza által írt alexandrinusokban elmeséli nekünk az operából kihúzott részletek cselekményét.

Várhelyi Éva és Timothy Bentch (Fotó: Éder Vera)

Várhelyi Éva és Timothy Bentch (Fotó: Éder Vera)

A frappánsnak éppen nem nevezhető ötlet filológiai alapja egy ellenőrizhetetlen tény, miszerint a jórészt mellőzött recitativókat nem Mozart, hanem tanítványa, Süssmayer írta. Dicsérendő eredetvédelmi buzgalom ez a színháztól, amely évtizedek óta egy Rékai Nándor és Nádasdy Kálmán által írt operát játszik Erkel Ferenc és Egressy Béni Bánk bánjaként. De túl a szerzőségen, a recitativók eltávolításának gesztusa azt is jelzi, hogy a rendező szerint a Titus kegyelme nem szól semmiről. Ez is képviselhető álláspont, de akkor vagy nem rendezem meg a művet, vagy ellenrendezem: kitalálok valami nagyon újszerűt, sarkaiból kiforgatom, feje tetejére állítom – ha az eredetiből nem tudok színházi előadást csinálni, csinálok az ellenkezőjéből. Boschán Daisy azonban nem akart előadást csinálni: rendezésében az énekesek csak állnak és énekelnek, rosszabb esetben a történetíró által elmondottakat pantomimezik a háttérben. Úgy tűnik, a Titus tényleg megemlékezésnek készült, tiszteletadásnak a nagy zeneszerző emléke előtt, mely alkalomból az Operaház előadta Mozart operai életművének egy, a társulat által korában nem játszott darabját. Alkalmi, félszcenírozott előadás – s annak elfogadható is lenne. Csak az a baj, hogy ezen alkalmilag elviselhető kompromisszum két évtizede kísérti a nézőket, nem is beszélve arról, hogy amit más körülmények között, hangversenyteremben elfogadunk, azt valódi operaszínpadon sokkal kisebb lelkesedéssel üdvözöljük.

S akkor még nem érintettünk olyan kérdéseket, mint hogy meggyőződésünk szerint a Titus kegyelme igenis szól valamiről, ami ráadásul nagyon is aktuális: egyebek között a minket körülvevő világban gombamód elszaporodó viselkedésmintákat (Vitellia mindenen és mindenkin átgázoló önzése) és az erre adott idealista, mindennapi életünkből teljesen hiányzó választ (a nagylelkű, önérdekeken felülemelkedő megbocsátást) tárgyalja. Egy mai rendező nem mehet el szó nélkül amellett, hogy Mozart, aki A varázsfuvolában a Jóság és a Napfény győzelmét hirdeti művészileg hitelesen (az utóbbi fél évszázad kritikus felhangjaitól most nagyvonalúan tekintünk el), az ezzel párhuzamosan komponált Titusban a sarastrói–taminói világ mindennapi életben való működésképtelenségét ábrázolja. (A Sarastróval való zenei párhuzam a II. felvonás No. 15-ös kórusában, különösen annak zárlatában feltűnő; Taminóval pedig már pusztán a hangfaj megválasztása is összeköti Titust – mindkét szerepet tenorra írta Mozart.) Ha úgy tetszik, a Titus A varázsfuvola kritikája magától a szerzőtől és a felvilágosodás eszmerendszerén belül – évtizedekkel azelőtt, hogy Weber Bűvös vadásza a romantika nevében száll vitába A varázsfuvolával.

Wierdl Eszter és Timothy Bentch (Fotó: Éder Vera)

Wierdl Eszter és Timothy Bentch (Fotó: Éder Vera)

S mindez csak töredéke a Titus kegyelme mint műalkotás, és ezen túl az aktuális előadás által felvetett problémáknak. Ha azonban nagyvonalúan eltekintünk mindettől, és arra koncentráljuk figyelmünket, amiért a produkciót feltámasztották halottaiból, vagyis a zenére – nos, problémák, ha kisebb számban is, de azért ezen a téren is adódnak. Két májusi (pontosabban: májusünnepi) előadásra vendégszólistákat szerződtetett az Operaház; közülük csupán egy, Ruxandra Donose nyújtott kiemelkedő teljesítményt Sextus szerepében. A nadrágszerepek specialistájaként számon tartott román művész a szenvedély olyan fokát sűrítette két áriájába, annyi tüzet, lendületet, életet vitt a statikusnak tartott operába, hogy szinte feledtetni tudta az amatőr színjátszók számára is lesajnálandó körülményeket. Világos színű mezzoszopránja könnyedén győzte a hangterjedelmében is szélsőséges szerep technikai buktatóit; első osztályú, emlékezetes szerepformálást ünnepelt a tomboló közönség.

Eva Mei inkább csak hírnevét hozta magával; teljesítménye, noha feltűnő hibái nem voltak, nélkülözte a formátumot, az egyediséget – magabiztos, de üres, profi, de nem emlékezetes Vitelliát prezentált az Operaház színpadán. Alakítását nézve-hallgatva az a benyomásom támadt: nem véletlen, hogy Mei éppen az Éj királynője maszkszerű, nem emberi alakjának megformálásával érte el legnagyobb nemzetközi sikereit, többek között húsz évvel ezelőtt Budapesten is.

Várhelyi Éva, Herbert Lippert és Szüle Tamás (Fotó: Éder Vera)

Várhelyi Éva, Herbert Lippert és Szüle Tamás (Fotó: Éder Vera)

Herbert Lippert, a nemzetközi szinten keresett Mozart-énekes, Harnoncourt kedvenc tenoristája éneklésével mindkét szereposztás vokális mélypontját képviselte. A hang csak középfekvésben szól elfogadhatóan (noha húsz évvel ezelőtti lemezfelvételeivel összehasonlítva színe már itt sem tűnik egészségesnek); mélysége gyakorlatilag nincs, magasságai pedig oly mértékben megkoptak, hogy inkább tűnnek prózai kiáltásnak, mintsem énekhangnak. Ám mindezek ellenére Lippert többet mutatott meg Titus figurájából, mint a vokálisan intakt Eva Mei Vitelliáéból; egy-egy megszólalása, elsősorban a kevés megmaradt recitativo formálásának nemessége, a dallamívek formálása mind-mind egy hajdan nem csupán elmélyült énekkultúrával, de értékes hanganyaggal is bíró énekes művészetéről adtak hírt mintegy régészeti leletként.

A hazai csapat főszereplő-hármasa szinte minden ponton felülmúlta a vendégeket; ahol nem – Meláth Andrea Sextusa esetében –, ott is egyenrangú megformálásról beszélhetünk. Meláth kiemelkedő énekkultúrájáról, hangszínkezeléséről, technikai felkészültségéről, melyeket mind az érzelmi involváltság szolgálatába állít, sok dicséretet zengtünk az elmúlt időszakban; ezért most bátorkodom jelezni, hogy ez az amúgy kiváló Sextus a tavalyi csillagos ötös Xerxész és az idén hallott, hasonló osztályzattal értékelhető Judit és Octavian után inkább csak ötös alá besorolást érdemel. A május 14-i előadáson észlelt apróbb bizonytalanságokat persze csak a maximalizmus véteti észre a kritikussal.

Csúcsformában énekelt viszont Szabóki Tünde; minden fekvésben kiegyenlített, gyönyörű drámai szopránját, mely azonban a lírai kiteljesedés sokszor kihasznált lehetőségét is magában hordozza, önmagában is élvezet hallgatni, hát még, ha a szerep széles érzelmi skálájának ilyen gazdag megjelenítését is kapjuk mellé. Hihetetlen, de igaz: a Fidelio Leonórája után Szabóki Tündének ez mindössze második operaházi szerepe – nagyon türelmetlenül várjuk a harmadikat, a negyediket és az ötödiket…

Timothy Bentch Titusa felüdülés volt Lipperté után. Noha az ő hangja is fátyolosabb lett, mióta utoljára hallottam, s a koloratúrákat sem oldja már meg olyan könnyedén, mint korábban (ez különösen a második felvonás áriájában volt feltűnő), a hang mégis szól, egyetlen pillanatban sem okoz kellemetlenséget a hallgatónak – annál több élvezetet a stílustudás biztonságával, és Titus lényének derűs megközelítésével.

A mindkét szereposztásban fellépő művészek közül kiemelkedett Wierdl Eszter Serviliája; nemcsak az éneklés biztonsága, stílusossága jóvoltából, de lényének tisztasága miatt is, mely teljesen egyívású a szereppel.

Várhelyi Éva korrektül énekelte Anniust, az ideálisnál kicsit több vibrátóval, de bőven tűréshatáron belül – s úgy tűnik, ő is nadrágszerepekben nyújtja legjobb teljesítményeit.

Szüle Tamás Publiusként csak szekundált a többieknek; noha nagy lehetőségeket nem tartogat a szerep, ennél azért több van benne.

Bálint András személyében hosszú idő után újra színész szavalta az összekötő szöveget, s ez elfogadható megoldásnak bizonyult az elfogadhatatlan átirat interpretációjára.

Szüle Tamás és Timothy Bentch (Fotó: Éder Vera)

Szüle Tamás és Timothy Bentch (Fotó: Éder Vera)

Fischer Ádám vezénylése – hasonlóan néhány szereplő teljesítményéhez – már-már feledtetni tudta a körülményeket. A megformáláson mindvégig érezni lehetett, hogy a karmester mennyire szereti a művet, s hogy mennyire nem a statikus szépelgés, hanem az izzó drámaiság felől közelíti meg: a Magyar Állami Operaház Zenekara lendülettel, szenvedélyesen játszott, s hogy a szenvedély nem az interpretációra kívülről ráerőltetett sallang, bizonyítja, hogy ezt a hatást olykor a megszokottnál lassabb tempóvétel mellett sikerült elérni. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy erényei mellett Fischer Ádám amúgy nagyon magas színvonalú produkciója most mellőzte azt a százszázalékos inspiráltságot, azt a magas rendű szellemiséget, amit decemberi Varázsfuvola-vezénylésekor sikerült megteremtenie. Ez a Titus mint karmesteri produkció összességében egy hajszálnyival elmaradt a négy évvel ezelőtti, elementáris koncertszerű előadástól – noha a darab hazai előadás-történetének még így is ünnepnapjai közé tartozik.

Ha az Operaház a decemberben induló Mozart-opera seria sorozat főpróbájának szánta a Titus-reprízt, úgy bizakodva tekintünk a jövőbe: a társulat rendelkezik az Ascanio Albában, a Mitridate, a Lucio Silla stb. megszólaltatásához kellőképpen elhivatott énekesekkel és karmesterrel. Ha azonban a színre állítás is jövőbe mutatónak bizonyul, akkor inkább húzzuk le a rolót, és adjuk fel, mielőtt egyáltalán elkezdenénk az egészet.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések