A Budapesti Fesztiválzenekar Wagner-koncertje – 2011. március 13. BÓKA GÁBOR kritikája
A sznob wagneriánus gyanakvással fogadja a nagy Richard életművének legnépszerűbb részleteiből mazsolázgató hangversenyeket. Való igaz, az eleve színpadra szánt darabok teljes, húzásmentes előadásban érvényesülhetnek igazán – a Wagner által megálmodott zenedrámai teljesség csak a zenei és színpadi megvalósítás egyaránt magas színvonala következtében jöhet létre. (Utóbbi mikéntje persze ízlés és megítélés kérdése.) Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a Wagner-muzsika önmagában is lenyűgöző, s a jó, netán kitűnő interpretáció hitelessé teheti az elvben kifogásolható, kimagozott, „highlights” jellegű koncert-összeállításokat is. A Budapesti Fesztiválzenekar múlt hétvégén három alkalommal is előadott Wagner-műsora ilyen kivételes alkalom volt; minden elméleti kifogásunkat félretéve lubickolhattunk a zene szépségében.
Nem véletlenül használtam az imént a szépség szót, mivel elsődleges élményként a zenekari hangzás érzéki gyönyörűségét raktározhatta el a hallgató. Az elmúlt években tanúi lehettünk idehaza karmesteri szempontból világszínvonalon megformált Wagner-produkcióknak (kimondhatunk két nevet is: Fischer Ádám és Kovács János jóvoltából), olyan zsongító hangzásélménnyel azonban, amelyet most a Fesztiválzenekar produkált, itthon csak saját korábbi Wagner-előadásaikból emlékszem (két koncertszerű Walkür I. felvonás, illetve ugyanezen opera zárójelenete 1999 és 2004 között). De mondhatnék más hasonlatot is: ősszel módomban állt hallani a Tannhäusert a Bécsi Állami Operaházban – a mostani hangverseny műsorán is szereplő Tannhäuser-nyitány hangzása semmiben sem maradt el a Filharmonikusok által elővezetettől. Különbségekre persze felfigyelhettünk: a Fesztiválzenekar mélybarna vonótónusa gyökeresen különbözik a bécsiek fényes-arany hangzásától, ez azonban nem minőségi differencia, csupán az eltérő egyéniségeket jelző karaktervonás. Hasonlókat mondhatunk a rézfúvósokról is: ősszel csodálattal hallgattam a bécsi rezek könnyedségét, már-már légiességét. A Fesztiválzenekar rézfúvósai árnyalatnyival súlyosabban szólnak, ez azonban egyáltalán nem jelent nehézkességet – ez a jellegzetesség épphogy kellő súlyt ad a nem monumentalizáló karmesteri megformálás nyomán létrejött interpretációknak. A zenekari muzsikálás felsőfokát képviselő előadást hallhattunk tehát, s már ez is lényeges tapasztalatokkal járt: felhívta a figyelmet arra, hová kellene fejlődnie többi zenekarunknak – még akár a legjobbaknak is.
A karmesteri megközelítést elemezve az elismerendők elismerése mellett már kérdések is megfogalmazódnak bennem. Fischer Iván olvasata a Wagner-zene előadásának alapvető nehézségére világított rá: hogyan lehet megteremteni a nagyforma és a tematikus sokféleség kényes egyensúlyát? Különösen a Tannhäuser-nyitány esetében vetődik fel élesen a kérdés, hogy az erősen mozaikszerű, a témák kavalkádját felvonultató és kontrasztba helyező, ugyanakkor a szonátaformát megtartó kvázi szimfonikus költemény két ellentétes húzóereje miképpen békíthető össze. A mostani tolmácsolásban egyértelműen az ellentétek kiélezése kerekedett felül: dinamikai szélsőségek közötti ingadozás, a megszokottnál nagyobb tempóváltások, a kerekterek határozott elkülönítése jellemezte Fischer Iván Tannhäuser-nyitányát. Még kontrasztgazdagabb volt A nürnbergi mesterdalnokok nyi-tányának interpretációja, s noha ez a Tannhäuserénél szorosabb pántokkal összefogott nagyforma olykori repedezéséhez vezetett, bizonyos pillanatokban felfedező erejű meglátásokkal szolgált – a melléktéma, Walther versenydalának első megjelenése például ebben a szokatlanul lágy és bensőséges megközelítésben magától értetődően kapcsolta a Mesterdalnokok ezen zenei rétegét a koncertet nyitó Siegfried-idill stílusához. Ezzel szemben túlzottan katonásnak találtam az induló-ihletésű nyitótéma megfogalmazását – ez a hangvétel inkább a Mesterdalnokokat kisajátító irányzatok világát, mintsem a mű gyökereit, a békés és művészetkedvelő polgárság kisszerű ceremóniáit idézte. A második részt kitöltő bő háromnegyed órás válogatás Az istenek alkonyából jóval kiegyensúlyozottabb benyomást keltett: Fischer Iván itt is kontrasztgazdagságra törekedett, a Ring-muzsika összetettebb szőttese azonban ettől nem feslett fel, éppen ellenkezőleg: árnyaltabbnak, kifinomultabbnak hatott, mint máskor. Különösen szívesen emlékszünk vissza az éterien tiszta hegedűkön megszólaló anyaság- vagy újjászületés-motívum lágyságára, mely érzékileg átélhetővé tette, hogy a világ története visszatér a kezdetekhez – ismét a bölcsőnél, minden élet kezdeténél járunk.
Petra Lang énekelte Az istenek alkonya zárójelenetét: az évekkel ezelőtt Sieglindeként megismert német mezzo most Brünnhildeként tért vissza Budapestre. Az a vokális perfekció, amivel előadta monológját, már-már megkérdőjelezte a művésznő hangfaji besorolását: ezen az estén a hang sokkal inkább tűnt sötét drámai szopránnak, mintsem mezzónak – a magasságok átütő erejűek, s noha a mélységek nem mindig szólnak telten, a hanganyag mégis a kimunkáltság és a természeti adottságok szokatlanul szerencsés ötvözetével hat. Petra Lang tolmácsolásának legvonzóbb tulajdonsága visszafogott énekkultúrája volt: a legnagyobb csúcspontokon sem hagyta, hogy a szenvedély zeneietlen megoldások felé csábítsa – maximálisan kontrollált, ám érzelmileg mindvégig intenzív éneklést hallottunk, az utóbbi évek egyik legszebb Wagner-énekprodukcióját – mely méltán koronázta meg az utóbbi évek egyik legszebb Wagner-koncertjét.
(Fotók: Budapesti Fesztiválzenekar)