„Ha száll a gép a légen át…”

2007. július 15.

Donizetti Lammermoori Luciája a Bakáts téren – 2007. július 13. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

fefe-allo

A Ferencvárosi Fesztivál plakátja

Ha figyelmen kívül hagyjuk a nagyvárosi éjszakából horizontálisan és vertikálisan támadó nemkívánatos zajeffektusokat – egy-egy felbúgó motor, a környék kiskocsmáinak hangulatakusztikája, repülőgép elzúgása a fejünk felett – , akkor egészen kellemes színházi élménnyel lett gazdagabb, aki ellátogatott a Bakáts térre. Az időjárás is kegyes volt ezúttal, pedig aggódtunk az előző, metsző hideg éjszaka okán. S ha még azzal a ténnyel is sikeresen megküzdött az ember, hogy a megvásárolt jegyéhez nem tartozik ülőhely, s végre az ültetők készséges segítsége után elfoglalt egy hasonló kategóriájú széket, akkor máris a Ravenswoodok ősi birtokán érezhette magát…

Az előadás erőssége a helyszín adottságait remekül kihasználó színpadi tér kialakítása. A kőszínházi előadások sok pénzt emésztenek fel arra, hogy gótikus íveket, komor díszletfalakat, romos hangulatot idéző kődarabokat készítsenek művileg; itt minden adott volt. A teret uraló, megvilágított templomépület köré elegendő volt a minimális díszletezés. A templomlépcső előtti részt gyepszőnyeggel borították le, s ezen egy asztalt, egy széket, bokrokat és sírkereszteket helyeztek el a rendező elképzelte szituációnak megfelelően. A templom fás környezetébe helyezkedve mindezek megfelelő összhangot teremtettek, s az előadás színterének egy alapvető, nyugtató zöld színű alaptónust adtak, hogy aztán e megnyugtató terepen nagy szenvedélyek csapjanak össze.
A jelmezek a Magyar Állami Operaház előadásának darabjai.

Ami a díszletelemek minimalizálása esetében dicséret, nem feltétlenül az a tartózkodó rendezői attitűd esetében. Kicsit olyan, mintha Selmeczi György a zenekari árokból rendezte volna az előadást: inkább a zenei megvalósításra összpontosított, az opera meg megrendezi önmagát. Enrico balról be, Lucia jobbról be… Egy-két öncélú ötlete támadt azért, például Lucia virágszórása és -szedegetése az első felvonásban (lehet, hogy az őrülési jelenetben meghatóbb lett volna) vagy az őrüléskor karddal a bátyjának rontó leány mozdulata, a forrás vizével való mosdás vagy Edgardo asztali átka. Ezek a színpadi akciók túl sok jelentéssel nem bírnak, igaz, nem is hamisítják meg a történetet. Esetleg hatásosak. Az asztal tetején hadakozó Edgardót szerintem egész könnyű lenne lekapcsolni, tablóképnek viszont jól mutat, ez kétségtelen, s egy fináléban ez fontos lehet.

Tehát egy többé-kevésbé hagyományos Lucia-előadást láttunk, ami a szövegkönyvből adódóan nagyjából mindig így megy le; a rendezőnek érdemes lett volna jobban odafigyelni a színészvezetésre: Fokanovból kicsit több elszántságot, szenvedélyt kicsikarni, a szerelmeseket kissé szerelmesebbé tenni. Nem érezhettük azt a nagy szerelmi lázat, ami miatt Lucia feltétlenül ragaszkodik Edgardójához. Az első felvonás kettősében például Kiss B. Atilla szerepformálásában inkább a dühös, harcos megjelenésű fiatalember dominált („Esküszóval megfogadtam holt apámnak sírja mellett…) – nyilván alakításának ez az erőssége, s ez kiválóan érvényesült a második fináléban – itt több rendezői instrukcióra lett volna szükség, hogy a két énekes összehangolódjék.

Az olasz nyelvű előadás a hagyományosan húzott változat szerint zajlott, Lucia és a bátyja kettőse után Raimondo áriájával kiegészítve. Raimondo figurája, Luciával való kapcsolata egyébként nagyobb súlyt kapott a szokásosnál, például az őrülési jelenet végén sem csuklik össze Lucia ájultan, hanem nevelője felsegíti, és kikíséri a teremből. Indokolt technikailag is, hisz a vár harangja úgyis csak a zárójelenetben jelzi halálát, s így megoldott a színről való eltüntetése is.
A nézők előadás előtt magyar librettót kaptak segítség- és emlékképpen, ezt nagyjából a második felvonás elejéig lehetett követni, illetve a szünetekben előre- vagy utánolvasni.

A zenekar a szereplők előtt helyezkedett el, velük közel egy szintben, de ez a megoldás a nézőtér magassága és meredeksége következtében nem volt zavaró. Az „árokban” a MÁV Szimfonikusok zenéltek, az énekkari feladatokat pedig a Kolozsvári Magyar Opera művészei látták el. A szólistákkal és egymással való együttműködésük legszebb példája a második felvonás szextettje volt, ami jól érzékelhetően tetszett a közönségnek, s az est legsikeresebb számának tekinthető.

Az opera főszerepeit az Operaház vezető művészei énekelték. Fokanov Anatolij régi szerepét énekli kimagasló művészi színvonalon, mértéktartó színészi játékkal. Az est végére előugrik belőle a showman, igazi közönségkedvence – pechjére nem volt súgólyuk…

Kiss B. Atilla sem először találkozik Edgardo szerepével, vizsgaszerepe volt a főiskolán, mostanra kicsit távol került a belcanto világától. A szerep könnyedebb éneklést, kevésbé érces hangszínt igényelne; többször érezni úgy, hogy csak nagy küzdelmek árán születnek meg egyes hangjai. Ugyanakkor produkcióján látszik, hogy művészi eszköztára igen változatos, és ezt mozgósítja is a siker érdekében: játékának megfelelően a karakter hősies vonásai a legmeggyőzőbbek hangban is, de a zárójelenetben kellő líraisággal és melankóliával is tudja telíteni a hangot, sőt a sírás is kifejeződik benne Lucia elvesztésekor.

A címszerepben Kolonits Klára mutatkozott be. A szerep hagyományosan koloratúrszopránok bravúrszólamaként van számon tartva. De aztán – mint több operáról kiderül – rengeteg változata van, ahány bemutató, annyiféle partitúra, dekolorált változat stb. Kolonits Klára nem koloratúrszoprán, de jó készséggel meg tudja szólaltatni a szerepet, látszik, hogy dolgozik a koloratúrákon, nem jönnek maguktól, de rendre megvannak, s a szerepformálásra sem panaszkodhatunk: éli Lucia szerepét, s ez nagymértékben hozzájárult sikeréhez. A Traviata-debütálásakor is meglévő hibákon még dolgozni kell, elsősorban a csúcshangok finomítására gondolok: az őrülési jelenet cavatinájában és cabalettájában is sajnos ezek voltak a gyenge pontok, s bármennyire szépen is énekelt előtte, ez mindenképp csökkenti a sikert, hiszen: belcanto. A magasaknak is szépen, lágyan kell szólniuk. Ha ezen sikerül csiszolni – és miért ne sikerülne -, akkor Kolonits Klára számomra ideális Lucia lesz, mert eleget tesz másik elvárásomnak is: ne csak a koloratúrák szóljanak szépen egy Luciánál, hanem drámai ereje, kifejezőereje is legyen a hangnak.

Tetszett továbbá Szilágyi János Raimondo, illetve Pataki Adorján Arturo szerepének igényes hangi megformálásával.

S ha a zavaró tényezőkkel kezdtük, azzal is fejezzük be: a Bakáts téren mindig – most is – gond van a hangosítással. Az apróbb recsegésektől a nagyobb koppanásokon át a hosszabb ideig tartó kimaradásokig. Szerencsére az operaénekesek – mint Kiss B. Atilla bizonyította – hallhatóan tudnak énekelni a technikai segítség nélkül is, de azért a helyükben valakinek a fenekén biztosan elverném (a nem is annyira mikro) port.

Hasonló bejegyzések