Gyorsjelentés Nürnbergből

Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – 2006. október 8. – BÓKA GÁBOR kritikája

Lezajlott az Opera új Mesterdalnokok-produkciójának második szériája is, így ígéretemhez híven érdemes pár szó erejéig visszatérni a tavasszal sok vitát kiváltó előadáshoz. Mivel díszlet, jelmez, rendezés értelemszerűen változatlan, figyelmünket most kizárólag a szereplők színpadi és zenei teljesítményére fordíthatjuk. Akár tavasszal, benyomásaink most is vegyesek.

Kezdjük az egyértelmű pozitívumokkal: Wierdl Eszter és Kovácsházi István Éva és Walther szerepében további előrelépést tett a májusi–júniusi, amúgy is magas szintű interpretációhoz képest. Wierdl Eszternek mindenekelőtt színpadi játéka vált mélyebbé, noha e tekintetben már tavasszal is kiragyogott a többiek közül. Mégis: észre kell venni, hogy mind több gesztus, jellegzetes reakció, mozdulat tűnik fel az alakításban, ami a Mesterdalnokok alaprétegét jelentő polgári kisvilág mellett Éva egyszerű, a többi wagneri hősnőhöz nagyságrendileg fel nem érő, de a maga korlátain belül csodálatosan kiteljesedő személyiségét nagyon pontosan jellemzi. Emellett Kovácsházi, ha nem is ennyire profi színpadi jelenléttel, de továbbra is hozza a figurát: élményszámba megy például megfigyelni, ahogy a harmadik felvonás elején álmából fokozatosan magához tér; nagyszerű, ahogy a második felvonás szöktetési jelenetében mindjobban belelovallja magát az elkeseredettségbe, ahogy felháborodása sértett dühbe csap át; és végül – kell-e mondanom? – mintaszerű a versenydal megszólaltatása, egyáltalán: Walther költő-énjének előtérbe helyezése és ábrázolása.

Kovácsházi István, Gurbán János és Sárkány Kázmér
Kovácsházi István, Gurbán János és Sárkány Kázmér (fotó: Éder Vera)

Sárkány Kázmér által megformált Beckmesser rendezői beállítása számomra továbbra is kérdéses, azt azonban mindenképpen fel kell jegyezni, hogy az énekes hallhatóan jobb formában van hangilag, mint tavasszal. Gál Erika Magdalenája kidolgozottabbá, érdekesebbé vált a premier óta, szereplése egyértelműen örömet okozott. Nem mondható el ugyanez Beöthy-Kiss Lászlóról, akinek továbbra sem sikerült meghódítania Dávid szerepét: mind a hang, mind a kifejezés kevés, az egész alakítás nagyon vérszegény, és ezáltal továbbra is unalomba fullad a darab első félórája.

Három új szereplőt is hallhattunk ebben a szereposztásban, október 8-án mindannyian harmadszor alakították szerepüket. Közülük Szvétek László beállása Pogner szerepébe egyértelmű nyereség. Noha a vak is látja, hogy fiatal a szerephez, mégis észre kell venni, hogy a figura körvonalai alapvetően megvannak, s mindez a hang és a személyiség fokozatos érésével igazán szép szerepformálást eredményezhet majd. Amit most kaptunk, az sem kevés, de inkább ígéret, mintsem beteljesülés. Sajnos a másik két esetben az ígéretnek még a nyomairól sem beszélhetünk. Tavasszal a szereposztási egyenetlenségek ábrázolására két végletként említettem a két Kothnert, Egri Sándort és Bretz Gábort. Az új Kothner, Tóth János hangilag sajnos egyértelműen az előbbihez áll közelebb, noha annál valamelyest elfogadhatóbb teljesítményt nyújt. Ennél nagyobb probléma azonban, hogy mivel a figura, mint a kismestereké ebben ez előadásban általában, alapvetően nincs kitalálva, Tóth ismét saját jól bevált színészi eszköztárára hagyatkozik, vagyis – mit kerülgessük – ripacskodik. Ez pedig nem csak Kothner figuráját viszi félre, de mivel nagyrészt ő reprezentálja a többi kismestert is, az egész mesterdalnok-céhet hülyék gyülekezeteként tünteti fel. Tóth János minden hangi hiányossága (vagy mondhatnánk: a hang hiánya) ellenére értékes művész, aki megfelelő rendezői kontroll alatt nagyszerű alakításokra képes (ld. Mario és a varázslóFaustKisvárosi Lady Macbeth), a színház vezetésének azonban tudnia kéne, hogy ilyen kontroll nélkül életveszély színpadra küldeni.

Még súlyosabb probléma Gurbán János Sachs-alakítása. Bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy szereposztási tévedésekért nem elsősorban az énekes, hanem a vezetőség a felelős, s így nem méltányos a kudarcért a bőrét vásárra vivő művészen elverni a port, mégis ki kell mondanom: az általam látott előadáson Gurbán tökéletesen alkalmatlannak bizonyult Sachs szerepére. Nekiállhatnék nagyítóval, vagy talán inkább mikroszkóppal pozitívumokat keresni mindabban, amit láttam, de nem volna méltányos, legtöbbször ugyanis egyszerűen képtelen voltam odafigyelni arra, ami Sachs jelenlétekor a színpadon történt. Mindennek elég egyszerű oka az, hogy noha olyan közel ültem a színpadhoz, amennyire csak lehet, és így elég megbízható információkat szerezhettem a szereplők énekléséről, Gurbán Jánosból bizony egy hang nem sok, annyit sem hallottam. Kell-e mondanom ezek után, hogy ezáltal a darab tetemes része unalomba fulladt? Hogy nemhogy halvány, de nem létező középpont esetén a darab menthetetlenül halálra van ítélve, és ilyen körülmények között nincs értelme műsorra tűzni? S mindez megint azért különösen kínos, mert a maga nagyságrendjének megfelelő szerepekben (a Bajazzók Toniója vagy az öreg molnárlegény a Jenůfában) Gurbán rendszerint pontos és igényes, a Bajazzók esetében kifejezetten élményszerű alakítást nyújt. Értetlenül állok tehát e szereposztási baki előtt – de amint észleltem, a közönség nagy része is így volt ezzel, a szokatlanul rövid és lagymatag taps az előadás végén számomra legalábbis ezt jelezte.

Jelenet az első felvonásból (fotó: Éder Vera)
Jelenet az első felvonásból (fotó: Éder Vera)

Volt azonban valaki, aki a hűvös fogadtatás ellenére is nagy tapsot és bravózást csalt ki a publikumból: Medveczky Ádám. Sietek hozzátenni: teljesen megérdemelten – beállása a produkcióba egyértelmű nyereség. A premier és az azt követő előadások legnagyobb problémája a karmesterkérdés volt, Jurij Szimonov vezénylésének egyértelmű kudarca. Most éppenséggel Medveczky vezénylése jelentette az este legnagyobb élményét. Már a nyitányban fel kellett figyelni rá, hogy harsányság helyett valódi ünnepélyességet hallunk, hogy a hangerő fékezetlen tobzódása helyett patikamérlegen adagolt forték és fortissimók hallhatóak – a nyitány elején érezhetően visszafogottabban, mint a végén, de az igazi csúcspontot csupán az utolsó fináléban érve el. Feltűnő volt, hogy a rézfúvósok mennyivel szebben szóltak most, mint tavasszal; hogy a vonóskar, amely annak idején sokszor alig-alig volt hallható, most milyen plasztikusan képes megjeleníteni a Mesterdalnokok partitúrájára oly jellemző polifóniát; s hogy milyen poétikus játékra képesek a fafúvók. Végre nem csak elméletileg tudhattuk, de Medveczky jóvoltából hallhattuk is, hogy Sachs cipészdalának zenekari kísérete minden egyes strófában megváltozik. És csodálatos volt a leheletfinom, amúgy a kottában is előírt, de korábban figyelembe nem vett lassítás a Festwiese-jelenet versenydalának elején, ahol Walther kibővíti, mintegy a helyszínen rögtönözve bonyolultabbá teszi addig már többször hallott költeményét – igen, erről van szó, az ilyen apróságoktól lesz igazán jó egy előadás!

Ez a Mesterdalnokok-dirigálás világszínvonalú teljesítmény – nem tudok rá nagyobb dicséretet mondani, minthogy az olykor lehangoló énekesi teljesítmények ellenére is maradandó élménnyé tette az előadást. Ugyanakkor egyben figyelmeztető jel is: a produkcióban sokkal több lehetőség volna, ha két felemás szereposztás helyett egyetlen igazán jóba próbálnák egyesíteni a legjobb erőket, a konstansan megoldatlan szerepekre pedig új művészeket keresnének (házon belül vagy kívül). Most legalább egy évig nem látjuk újra a Mesterdalnokokat – addig érdemes lenne elgondolkodni ezeken a problémákon.

Fotók: Éder Vera