Gyermekeknek II.

2009. október 2.

Benjamin Britten: A kis kéményseprő – bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2009. szeptember 20. (11 és 14 óra) –  BÓKA GÁBOR kritikája

kemenysepro-plakat2

Az előadás plakátja

Az ártatlanság dalai – ez a címe William Blake azon versciklusának, melyből Eric Crozier A kis kéményseprő alapgondolatát merítette. A dickensi elemekkel is átitatott szöveg méltán keltette fel az elnyomottak, kihasználtak iránt különösen érzékenynek mutatkozó Britten figyelmét; gyermekoperája nem csak kötelező pedagógiai penzum, hanem életművének integráns és logikus része.

Peter Grimes és a Csavar fordul egyet szerzőjétől várható volt, hogy előbb-utóbb gyermekek számára is megfogalmazza mindazt a bonyolult mondanivalót, amit a gyermekek felnőttek általi kihasználásáról már elmondott az idősebb korosztály számára. Nem árt, ha tudatosítjuk: A kis kéményseprő tartalma semmivel sem súlytalanabb, mint a közelségében keletkezett másik két operáé, csupán a feldolgozás módja tér el azokétól. Míg a Peter Grimes a gyermek halálra dolgoztatásának tragédiáját a pszichopata halász izgalmas lélekrajzával árnyalja, és a Csavar a gyermekterror szexuális indíttatású felhangjairól beszél, addig a Kéményseprő világa (célközönségéhez alkalmazkodóan) egyszerűbb: cselekménye egyetlen központi esemény és karakter körül forog, szereplői pedig feloszthatók jókra és rosszakra. Eltérő a végkifejlet is: míg az említett testvérdarabok tragikus befejezése a gyermekvilág reménytelenségét sugallja, az érintettek számára Britten azt tanítja: gyermekként hinni kell, hogy nincs lehetetlen, és szembe kell szállni a kegyetlenséggel, elnyomással. Megszívlelendő és fontos erkölcsi tanulság – akárcsak a nemrég látott Krása-opera, a Brundibár esetében is.

Ám ezzel még csak a Britten-darab cselekményének szintjén felmerülő erényeket lajstromoztuk; a zeneieket is számba véve csodálatunk csak nőhet. A komponista elkerül minden gügyögős, szándékosan gyerekes megoldást: egyszerű, többnyire négysoros dallamokhoz társít ritmikai és harmóniai szempontból komplex kíséretet – így az énekszólamok a gyerekek számára viszonylag könnyen énekelhetők, a zene összhatása viszont minden egyszerűsége ellenére sem kelt primitív benyomást. Az alapvetően vokális fogantatású partitúra hangszerelése is takarékos: vonósnégyes mellett négykezes zongorát és egy játékos által megszólaltatható ütőhangszereket alkalmaz a szerző – a kis létszám a kis befogadóképességű termekre, amatőr előadásokra, a darab utaztathatóságára is tekintettel van, ugyanakkor, mint kamaraoperái sora bizonyítja, Britten ennyivel is képes izgalmasabbnál izgalmasabb hangszín-kombinációk létrehozására. S ha már jelen írásunk apropója egy magyarországi produkció, mi több: A kis kéményseprő első operaházi bemutatója, talán nem érdektelen szóba hozni, hogy e muzsika mögött időről időre egy másik nagy huszadik századi zeneszerző inspiráló hatását vélheti felfedezni a figyelmes hallgató. Őszintén remélem, hogy a négysoros dallamok izgalmas harmonizálása és a kíséret változatos ritmizálása, valamint a zongora ütőhangszerekkel való kombinálása hallatán nem csak a nemzeti elfogultság révén jut eszembe Bartók Béla neve. Akárcsak az opera közepén álló, a cselekményt voltaképpen megakasztó, de az egész darabot magasabb régiókba emelő éjszaka-zenére figyelve, melyben még az utolsó nagy bartóki adagio, a III. zongoraverseny középső tételének madárkoncertje is visszhangra talál.

Jelenet az előadásból (fotó: Birta Endre)

Jelenet az előadásból (fotó: Birta Endre)

Mindezen szépségek persze csak akkor tárulnak fel a néző–hallgató előtt, ha az előadás sem siklik el felettük. Az operaházi produkció ebből a szempontból felemás, zenei színvonala ugyanis élvezhető, de nem kifogástalan. A két szereposztás mérlege egyértelműen a második javára billen: Köteles Géza lendületes, ihletett, magabiztos színházi érzékről tanúskodó vezénylése megfelelő alapot ad az előadásnak, s a karmester prózában is megtalálja a gyerekeknek pont megfelelő hangot – valódi showmanként veszi vállára az első részt lezáró pillanatokat. A felnőtt szereplők közül Balatoni Éva Miss Baggottja viszi a prímet a karikatúra és a valódi jellemábrázolás egyensúlyának kifogástalan megteremtésével. Markovics Erika tisztaságához jól illik az üldözött Sammyvel együtt érző Rowan alakja: áriáját is átszellemülten, stílusosan tolmácsolja. Szüle Tamás és Kiss Péter Fekete Bob és Clem szerepében egyaránt a tipikus gonosz bácsikat hozzák, eszközeik azonban a jó ízlés határain belül maradnak. Somogyi Zoltán és Szűcs Árpád alakítja Tomot, a kocsist és Alfredot, a kertészt: mindketten jól adják a lassú észjárású vidéki fickókat. A címszerepet Tanai Attila énekelte-játszotta az előadás során növekvő magabiztossággal, és az operában határozottan jobban érezve magát, mint az azt megelőző prózai félidőben. Britten érzékenyen rajzolja meg Juliet, a már tizennégy éves, a felnőttvilág kiábrándító voltára lassan ráébredő, és a gyerekek iránt olykor mosolyogtatóan, felnőttesen felelősséget érző lány alakját – Beregi Alexandra nem maradt adós a portré megrajzolásával. De a további gyerekszereplők – Murányi Levente, Kiss Richárd, Tóth Boglárka, Emesz Csipke, Szabó Regina – is kivétel nélkül értékes alakítással járultak hozzá az előadás zajos sikeréhez.

Fülöp Zsuzsanna és Mukk József (fotó: Birta Endre)

Fülöp Zsuzsanna és Mukk József (fotó: Birta Endre)

A gyerekekre az első csapatban sem lehetett panasz. Csörgeő Kata váltótársához hasonlóan érzékeny Julietet formált, Banya Zoltán pedig talán még karakteresebb, elesettebb, szeretnivalóbb Sammy, mint kollégája. Tassonyi Balázs, Lakatos Márk, Fekete Henrietta, Csubrikova Krisztina és Dénes Edina is mind-mind jól teljesítettek. A mérleg serpenyőjét a felnőttek billentik a másik oldalra. Egri Sándor becsülettel helytáll Fekete Bobként, játékkedve motorja az előadásnak, Mukk József azonban halvány Clem, és az első rész magamutogató tenoristáját sem tudja valódi gyúanyaggal megtölteni. Sánta Jolán sem kellően karakteres Miss Baggott: nem elég félelmetes, nem elég kellemetlen, nem elég taszító (bár el kell ismerni, a Kislány a zongoránál-paródia az első részben igen jól sikerült). Alakítása sajnos igazolja a gyerekek által a darabban épp neki kifejtett színházi alaptételt, miszerint a legnagyobb kihívás az egyéniségünktől távol álló szerep megformálása… Fülöp Zsuzsanna (egy barátom találó képzavarával) a meggyilkolt Nedda minden szenvedélyét belesűrítette Rowan visszafogott alakjába: vagyis a túladagolt érzelemmennyiség ellenkezőjébe csapott át, és hiteltelenné vált. Némi önkorlátozással azonban még jó Rowan lehet Fülöp Zsuzsannából, hiszen a figura körvonalai már most is megvannak. Bakó Antal és Roska Dániel bizonyultak az első szereposztás legjobb felnőttjeinek Tom és Alfred szerepében: mindkét bamba pacák értékes kabinetalakítás. Bartal László egyéniségétől a jelek szerint távol áll a verbális szereplés, az első felvonás végi jelenetében végig érezni lehetett az izgalmat és a merevséget. Remélem, nem ezt vetítem rá zenei megformálására, de bizonyos fokig vezénylését is kevésbé ihletettnek éreztem, mint Köteles Gézáét.

Jelenet az első felvonásból

Jelenet az első felvonásból

Bata Rita rendező szerencsés kézzel nyúlt a Britten-darabhoz. Nem mindenki fogadta örömmel, hogy ezúttal nem csak a Kéményseprő-opera, de annak első része, a Csináljunk operát! című prózai bevezetés is előadásra került, természetesen megfelelő módon aktualizálva. Noha az opera valóban életképes önmagában is, pedagógiai okokból csak helyeselhető a műfaj kérdéseit és egy színházi előadás létrejöttét bemutató félóra beiktatása, még ha az elhangzó szöveg sokszor meglehetősen szájbarágós és tanító ízű is. Nem bántó a balettosok rapje sem: az első rész zenei betétei jó ízléssel különülnek el a második rész Britten-zenéjétől, és mind Kerek István szerzeménye, mind a Göndör szerepében fellépő Rónai András és Babácsi Benjámin megütik a kortárs zene emez irányzatának kívánatos színvonalát – ha ugyan meg nem haladják. Ami az operai félidő lebonyolítását illeti: csak üdvözölhettük, hogy ezúttal elmaradt az eredeti környezet „korhű” és „stílushű” utánzása. Ismét csak pedagógiai okokból helyeselhető, ha a gyerekek megtanulnak elvonatkoztatni az elvárásoktól (azaz pontosítsunk: megőrzik az elvonatkoztatás általuk teljes természetességgel gyakorolt készségét) – és a kétrészes darab szempontjából is logikus, hogy a második rész ne kvázi „eredeti” helyszínt mutasson, hanem olyat, amit a gyerekek rendezhettek be előadásuk céljára. Ily módon a tornaterem (díszlet: Ágh Márton) magától értetődően alakul át szobabelsővé, egy nagyméretű szivacs kéménylyukká, apró fekete és fehér szivacsdarabok korommá és szappanos vízzé – s még hosszan sorolhatnánk. A rendező nem tagadja meg koreográfus voltát sem: a táncnak, olykor a pantomimnak végig kitüntetett szerepe van az előadásban. Csak két különösen sikerült momentumot emelnék ki: az éjszaka-kórus alatt Sammy előbújik a szekrényből, és végigsimogatja alvó pajtásait – a vele szemben tanúsított humánumot, melyet szavakkal megköszönni nem tud, a talán legszebb emberi gesztussal viszonozza. És torokszorító az is, amikor Sammyt felküldik a kéménybe – a színpad sötétbe borul, s az öt ütemnyi hegedűszóló közben csak a kisfiú lassan eltűnő, segítségért nyúló kezét látjuk.

A hangulatos rendezés, a (főként a második szereposztásban) színvonalas zenei megszólaltatás és nem utolsó sorban Britten zenéje méltán aratott nagy sikert a fiatal közönség körében. Ha tíz évvel ezelőtt került volna az Operaház repertoárjára a mű, mára talán lenne értő közönsége az éppen akkortájt értetlenül fogadott Peter Grimesnak.

Birta Endre fotógalériája

Hasonló bejegyzések