Gyermekeknek I.

Hans Krása: Brundibár – Budapesti Mahler Ünnep, 2009. szeptember 9. BÓKA GÁBOR kritikája

Kíváncsi vagyok, hány nézőnek jutott volna eszébe, hogy megrendüljön a látottaktól-hallottaktól, ha semmit sem tud a Brundibár című gyermekopera keletkezési körülményeiről. Merthogy a közönség nagy része megrendülni ment a Budapesti Mahler Ünnep újabb operabemutatójára: a két évvel ezelőtti katartikus élmény, Viktor Ulmann Atlantisz császára című darabjának magyarországi bemutatója valóban torokszorító élmény volt, nemcsak a keletkezési körülmények (az opera a terezíni koncentrációs táborban íródott), de azoknak darabbeli vetületei miatt is. Az Atlantisz császára témája valóban élet és halál, a kis együttesre komponált kamarajáték a legvégső kérdéseket boncolgatja. Ezzel szemben a Brundibár másféle élményt kínál, s hogy az este végén mégis megrendülve távoztunk, nem biztos, hogy magának a darabnak köszönhető.

Brundibár
Brundibár

Nem mintha azzal bármi baj lenne, sőt: a Brundibár biztos ízléssel, kellő humorral, egyszerű, de igényes zenei nyelven megírt gyermekdarab, s ez cseppet sem elhanyagolható, ha arra gondolunk, milyen kevés is a valójában gyermekeknek szánt értékes dalmű. Márpedig ez a zene, ha nem is éri el Britten Kis kéményseprőjének ihletettségét és míves kidolgozottságát, vagy éppen Ránki (legutóbb gyerekdarabként tálalt, noha eredetileg felnőtteknek szóló) Pomádéjának zenei és hangszerelési ötletparádéját, nem kevés ínyencséget tartogat számunkra. A történet tökéletesen megfelel a célközönségnek: a jó és a rossz örök harcát és a jók győzelmét meséli el kedvesen bájos formában, olykor csehesen ironikus felhangokkal. (Itt jegyezzük meg: az irónia tökéletesen érezhető Rajk Judit műfordításán is, nyilván ennek köszönhető számos operából, operettből ismerős szófordulat bájos elcsavarása. Ugyanakkor a szöveg hatását erősen rongálja a sokszor botladozó prozódia.) A zene élvezetes, tele fülbemászó dallamokkal. Az előadó-apparátus, ahogy azt az Ullmann-darab esetében is regisztrálhattuk, persze a terezíni körülményekhez alkalmazkodóan takarékos, de Krása még így is erényt tud kovácsolni a szükségből – a macska megszólalásait kísérő „nyávogó” hegedűmotívum például telitalálat.

Brundibár
Brundibár

Krása operája emellett csak és kizárólag gyermekszereplők számára íródott, vagyis a felnőttek nem viszik el a ziccerszerepeket: az általam ismert gyermekdarabok között így a Brundibár az egyetlen, amiben valóban csak és kizárólag a gyermekeké a főszerep. Ennek előnyei mellett persze buktatói is lehetnek: az előadás minősége erősen függ attól, hogy találnak-e megfelelő képzettséggel, de ami ennél több: kisugárzással rendelkező gyermekszereplőket, akik a cseppet sem könnyű feladatot jelentő, igényes szerepeket (gyermekeket, felnőtteket és állatokat) valóban személyiségük súlyával tudják hitelessé tenni. Nos, jelen esetben a Budapesti Énekes Iskola, a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa és az MR Gyermekkórusa tagjaiból összeállt a megfelelő csapat, amiben korrekt és emlékezetes alakítások sora okozott örömet a nézőteret megtöltő nagyrészt felnőtt közönségnek (a délutáni előadáson a hírek szerint még a gyermekek voltak többségben). A címszereplő, Őszi Balázs szerethetően formálja meg a gonosz, önző kintornást: miközben lelkesen szurkolunk ellene, nem tudjuk nem szeretni. A Macska szerepét éneklő Czahesz Zsófi nagyszerűen egyesítette magában a Macska kislányos és már-már dizőzös vonásait. Kutyaként Husz Krisztián visszafogottsága tűnik fel: ő a kevés, ám jellemző erejű rendezői gesztus tökéletes megvalósításával teremt figurát. Anyinka és Pepicsek, a két főszereplő egyszerűbb figurák, mint a vásártéren megismert többi szereplő: Katona Dóra és Oláh Marcell nem is játszották túl őket, éppen annyit adtak hozzá magukból, amennyi szükséges volt. Kelemen Viktor bájosan esetlen Rendőre már megjelenésével is belopta magát a szívembe; de a többi szereplőnek (Kincses Krisztina és Rozmán Ábel Verebeinek, Darázsi Péter és Lipovetz Péter Tejesembereinek, Kertész Márton Fagylaltárusának és Schuch Dániel Pékjének) is jutott egy-egy emlékezetes pillanat.

Brundibár
Brundibár

Novák Eszter rendezése megfelelő közeget teremtett a darab számára. Legfőbb erénye, hogy a darabból indult ki, s nem próbált belemagyarázni olyasmit, ami abban nincs benne, de amit a keletkezés tragikus körülményei miatt szívesen beleérzünk. A játéktér (díszlet és jelmez: Zeke Edit) szinte üres színpad, melynek hátterében ül az énekkar, ahonnan egyesével lépnek elő a főszereplők. Néhány szék, egy emeletes ágy és pár hordozható eszköz pillanatok alatt nyüzsgő vásártérré tudja változtatni a majdnem üres színpadot. A jelmezek jellemző erejűek, ugyanakkor nem akarnak kis felnőtteket varázsolni a gyermekekből. A rendezés sem törekszik arra, hogy olyasmire kényszerítse a szereplőket, ami idegen az életkoruktól, s ezzel összefüggésben arra sem, hogy a felnőtteket és állatokat a maguk reális valójában kívánja utánozni. Különösen tetszik az állatfigurák színpadon mindig problematikus megjelenítése: a Kutya például egyszerű barna bundában és szőrmesapkában van, s olykor jellegzetes mozdulattal megvakarja a fülét – mindössze ennyi jelzi, hogy ő most kutya, de kell-e ennél több, hogy a néző kapcsoljon, miről is van szó?

A színpadi játékban olykor tevékenyen részt vevő (például reggeli tornát vezénylő) Fischer Iván ihletett játékra inspirálta a Budapesti Fesztiválzenekar művészeit. Ám a darab vezénylése mellett egyebet is tett: bevezetőjében kontextusba helyezte Krása dalművét. Ami az előadásból (nagyon helyesen) kimaradt, lévén a darabban sincs benne, az a bevezető rövidfilmben feldolgozásra került: a nézők itt értesülhettek Terezín ellentmondásos világáról, az ott zajló kulturális életről és az egykori alkotók és előadók felfoghatatlan, tragikus sorsáról. Jelen volt egy terezíni túlélő, hajdan a Brundibár kórista-szereplője, az Izraelben élő, magyar származású Simon Szegeli, az egykori Székely Lacika is. Jelenléte és rövid, érzelgősségtől mentes emlékezése az élvezetes operaelőadást magasztos kulturális tetté avatta.

Fotók: Művészetek Palotája