Fuvola

Mozart Varázsfuvolája a Vígszínházban – 2009. december 27. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

A varázslat ezúttal elmaradt. A hatalmas siker ellenére sokan csalódottan távoztak az Opera vígszínházi Varázsfuvolája után. Egy metrón elcsípett megjegyzés – a nép hangja – tanulságos lehet: „A végén, mikor előrejött az emelvény, na, az tényleg szép volt. Olyan volt, mintha valóban kisütött volna a nap. A többi egy nagy nudli.” Esetleg nudli-budli, hogy egyik ismert kritikusunk egyedi szóalkotását idézzem a média egyik tehetségkutató versenyéből. A vélemény azért elgondolkodtató, mert az Operaház családi programként aposztrofálja A varázsfuvolát, miközben a rendezés elsősorban a felnőtteknek szól. És azt is figyelembe kell venni, hogy sokak számára a kultúra legmagasabb foka, értékmérője a fent említett tévéshow és a celebek világa. S ha már egyszer kimozdul a család, valami szépet, szívet melengetőt szeretne látni, mint például a karácsonyi Diótörőt – csillogó ruhákkal, mesebeli herceggel, káprázatos palotával.  – „Anyád szervezte” – mondta kislányának a mellettem ülő férfi, aztán a második felvonásban jókat szundikált; a szervező anyuka visszamondott helyén pedig nagy valószínűséggel én ültem várva a varázslatra.

Sokan nem fogják elolvasni a műsorfüzet filozófiai és pszichológia elemzéseit Gadamer és tsai tollából, marad nekik tehát a színpadi látnivaló. S noha a Gadamer-szemelvény is úgy kezdődik, hogy „A varázsfuvola mesejáték”Marton László rendezése megvonja a mesét kicsiktől-nagyoktól egyaránt. Voltaképpen megvan színpadán minden, amiért a Diótörőt említettem: van herceg („annál is több: ember!”) – mindenféle külsőségeitől, toposzaitól megfosztottan; van kislány, aki a hercegről álmodik, Sarastro palotájába is eljutunk, de minden mesei jelleget nélkülözve. Talán csak a mesei végkifejlet maradt: a végén minden jóra fordul, mindenki megkapja megérdemelt jutalmát. S ha előadás után a gyermek otthon hiányolja az elmaradt mesét? „Nem mese az, gyermek!” – idézzük Arany János szavait az előadásra vonatkoztatva, és olvassunk fel kárpótlásul Andersentől egy szép karácsonyi történetet. Esetleg tegyünk be egy dvd-t Utassy Árpitól, a celeb mesemondócsillagtól.

Fodor Beatrix, Szolnoki Apollónia, Gál Erika, Nagy Ervin, Kőber Tamás (fotó: Éder Vera)
Fodor Beatrix, Szolnoki Apollónia, Gál Erika, Nagy Ervin, Kőber Tamás (fotó: Éder Vera)

A varázsfuvola, Mozart remekműve az egyetemes művészettörténeti kánon – ha van ilyen – megingathatatlan alappillére. Sokrétű, rejtelmes és elgondolkodtató, természetesen több mint mese, irodalmi szempontból a drámai költemények felé közelít, zenei szempontból összegzés, alkotói végrendelet, egy életmű kikristályosodásának drágaköve, a megvalósult harmónia és tökéletesség. Bármiféle értelmezése csak egy-egy szegmensét mutathatja meg, tehát modernizálás, bármilyen jó vagy rossz rendezői koncepció csak beszűkíti a teret, a gondolatokat óhatatlanul egy irányba tereli. Ha egyszerűen meghagyjuk a librettó és a cselekmény előírta miliőben a történetet, akkor mindenkinek megmarad a találgatás, a rejtvényfejtés lehetősége. Ha sárkány, erdő és palota van a színen, akkor mindenki – műveltségétől, intelligenciájától, életkorától és élettapasztalataitól szabadon ítélkezhet: mesejátékot, valóságos, hétköznapi emberekről szóló vagy filozófiai történetet látott. Marton László mostani koncepciója azonban megadja a vezérfonalat: egy fiatalember felnőtté válásának, a szerelmesek egymásért megküzdésének történetét adja, ami a felnőttek és talán a kamaszok számára érthető és fontos üzeneteket fogalmaz meg, viszont a nem kis számban helyet foglaló gyerekeket megfosztja a mese elsődleges élményétől. A dolog ennek ellenére működik, a gyerekek is végigülik hősiesen az estét, s talán még élvezik is. Jó lenne egyszer erről beszélgetni is velük.

Hajnóczy Júlia és Kőber Tamás (fotó: Éder Vera)
Hajnóczy Júlia és Kőber Tamás (fotó: Éder Vera)

A helyszín, ahonnan történetünk indul, nem a mesebeli erdei tisztás, hanem Tamino szobája tanulóasztallal, lámpával, ablakkal (díszlettervező: Michael Levine), középen hatalmas szőnyeg (mintázata megegyezik az előadás emblémájával, ill. plakáttervével), illetve egy franciaágy. Az előadás során ezek a díszletelemek mozognak: a szoba a feje tetejére áll, a világ kifordul sarkaiból stb. A háttérben a zsinórpadlásról leengedett fekete liánok erdeje, mögöttük színházi nézőtér ülései sejlenek. Ez később Sarastro palotájaként, még később a tűzpróba mitikus útvesztőjeként funkcionál.

A nyitóképben Tamino egy szál alsóban fekszik ágyában, s kamaszkori álmával viaskodik: kígyóról, támadásról szól vergődésében. Három hölgy – lenge lepedőkbe bugyoláltan – siet segítségére: a királynő udvarhölgyei. Az alélt fiút addig cirógatják, kényeztetik bájaikkal, míg a kígyó elleni hős csatát sikerül megvívniuk. Tamino arra eszmél, hogy „a kígyó ott fekszik holtan”. Hogy milyen kígyóról lehet szó, neveltetésemnél fogva még csak találgatni sem akarok. Mindenesetre merész felütése a darabnak, és a szöveg tökéletesen illik rá, vagy inkább a teremtett szituáció a szövegre. Tehát innen indul a kamaszfiú, útján társa is lesz Papageno személyében – a serdülő fiú ellentétes jellemvonásait ketten képviselik ketten, valójában ugyanazon személyiség kétféle megnyilvánulásai, sorsuk közös, még akkor is, ha külön utakon járnak. A fiúnak meg kell küzdenie a férfiszerep birtoklásáért, le kell számolnia gonosz és ideális apaképeivel (Sarastro és az Öreg pap), az anyai kötődés különböző szimbólumaival (sárkánykígyó, Éj királynője: „azt vedd el, akit én kijelölök számodra”), és meg kell találnia önmaga egyéniségét. Ugyanígy Paminának is el kell szakadnia apaképeitől, a szadisztikus Monostatostól és az ideális Sarastrótól. Ezt a nyomvonalat követi tehát Marton története, és a végére kiderül: hiába jelöli ki Paminát anyja Taminónak, hiába buzdítja gyilkosságra, Sarastro legyőzhetetlen, hiába próbálja meg Monostatos megkaparintani Paminát: csak azok lehetnek egymáséi, akik egymásnak teremtettek. De azok viszont egymáséi is lesznek, hiába bukik el a próbán Papageno, megtalálja végül Papagénáját. Pamina és Tamino is megküzd egymásért és önmagáért. És mindezen boldogságokhoz igazából olyan szexuális segédeszközökre sincs szükség, mint a varázsfuvola, a csengettyű vagy a lakat.

A magyar nyelvű előadást Fischer Ádám vezényelte. Az utóbbi napok Carlos-előadásai és a Varázsfuvola-főpróbák és – előadások láthatóan – és ami fontosabb – hallhatóan nem fárasztják. Nagy sikert aratott színvonalas munkája az első szereposztás második előadásán. Az énekkar huzamosabb ideje tartó remek teljesítménye nagy mértékben köszönhető Szabó Sipos Máté karigazgatónak. Külön kiemelendő, hogy mind az énekkar, mind a szólisták szövegmondása érthető volt, példaszerű!

Miklósa Erika és Kőber Tamás (fotó: Éder Vera)
Miklósa Erika és Kőber Tamás (fotó: Éder Vera)

Polgár László Sarastrója méltóságteljes, bölcs, akinek hangjában, tartásában nemesség, minden megszólalásában, mozdulatában valami az emberek világa feletti titok ismerete tükröződik. A Földön kívüli dimenziók másik közvetítője: az Éj királynője.

Miklósa Erika annak ellenére el tudja hitetni királynői dominanciáját, hogy a jelmeze teljesen hétköznapi, mint bármelyik szereplőé. Csupán a színe arany. Pazarul csillogó korona és palást helyett pazarul csillogó hang az övé, nagy ajándék az égiektől. Legjobb szerepében, világjáró szerepében láthattuk most, és nem is okozott csalódást. Bravúráriájában két ponton éreztem leheletfinom, alig észrevehető kis hibát.

Kőber Tamás új név a palettán, Tamino szerepét énekelte, lelkes rajongótábor előtt. A siker megérdemelt, noha produkciója nem kiegyenlített. A darab elején, első megszólalásaiban gyengének tűnt, később – tán a hölgyek jótékony hatása – lírai hangjának szépségeit is sikerült bemutatnia. A szerep színészi megvalósítása is jó volt, külön nehézség persze és önfegyelem, hogy a nyitójelenetben a három udvarhölgy hatására ne a tervezettnél előbb váljék férfivá.

Hajnóczy Júlia Paminaként szépen, érthetően énekelt, kislányos szerepformálása érett hangi kvalitásokkal párosult; a szerep ideális megformálója volt.

Megyesi Zoltán Monostatosa üde színfolt az előadásban, Rácz Rita ügyes Papagena, öregasszonyként vicces, fiatal lányként kacér és kedves.

Párja Nagy Ervin volt, ő a csapat prózaszínész vonalához tartozik. Ha elfogadjuk, hogy Mozart operájában is eredetileg a szövegíró Schikaneder alakította a figurát, és igazából a daljáték műfaja nem énekesekre épít csak, akik tudnak játszani, hanem színészekre, akik tudnak énekelni is, akkor Nagy Ervin szerepeltetése remek ötlet. Ha a zenei megvalósítást, korábbi nagy elődöket nézünk a szerepben (Bende, Gáti, Melis) vagy a párhuzamos szereposztások váltótársait, akkor némi hiányérzetünk támad. Nagy Ervin remek színész, jól hozza is a poénokat, s összességében hatalmas sikert arat a bolondos fiú szerepében. Ugyanakkor a szerep (vagy a megszokás?) követelte elvárásoktól óhatatlan lemarad: nem operai hang. Ettől függetlenül látszik igyekezete, elfogadható szinten el is énekli a szerepet. Mégis idegenül hat, nekem úgy tűnt, hogy nem a saját hangján, hanem valamiféle, az operaihoz hasonlítani akaró hangon énekelte a szólamot.

A három hölgy (Fodor Beatrix, Szolnoki Apollónia, Gál Erika) szólama a kezdeti bizonytalanság után jól összerázódott, és színészileg is mindent beleadtak, hogy küldetésüket teljesítsék.

A három gyermek olykor remekül szólt együtt, máskor meg szétestek, majd a gyakorlat meghozza a kívánt eredményt. Aranyosak: egy jó tanuló, egy csibész és egy trendi, ők kísérik Taminót vándorlásai során.

Öröm volt látni Bede Fazekas Csabát az öreg pap szerepében.

Hiányoltam a mesét. Most mégsem Andersent lapozom fel, hanem az előadás műsorfüzetét. Gadamer hátha segít a további értelmezésben. 

(Fotók: Éder Vera)