Furcsa párok

2010. szeptember 29.

Az MR Szimfonikusok Wagner–Bartók-estje a Művészetek Palotájában – 2010. szeptember 26. BÓKA GÁBOR kritikája

MR Szimfonikusok

MR Szimfonikusok

Szűk egy éve, a duplá-zott Kékszakállú herceg vára kapcsán sokat cikkeztek arról, mivel is érdemes párosítani Bartók Béla egyfelvonásos operáját. Idehaza kézen fekvő választás az egyik Bartók-táncjáték, sőt a három Bartók közös előadásának is hagyománya keletkezett a háború utáni évtizedekben. Külföldön a balettek helyett szívesebben keresnek másik operát a Kékszakállú mel-lé: Schönberg Erwartungja gyakori párja legfőbb zenés színházi exportcikkünknek, de ennél extrémebb párosításokról is hallhattunk már, akár kis hazánkban is (Gianni Schicchi, Mario és a varázsló – és a sor folytatható). Nem újdonság a Lohengrin szobaképével való társítás sem: a Fesztiválzenekar úgy másfél évtizede már elsütötte (tán ötletgazdaként), sőt később a Salzburgi Ünnepi Játékokon is vendégszerepelt ezzel a műsorral. Stephen D’Agostino karmester tehát járt úton indult el, amikor ezt a párosítást tűzte az MR Szimfonikusok szezonnyitó koncertjének műsorára.

Stephen D’Agostino

Stephen D’Agostino

Járt, de termékeny úton. A Wagner-részlet ugyanis tényleg hallgatható a Kékszakállú előfutáraként: férfi és nő közötti adok-kapok, mely a kapcsolatot megterhelő titok – jellemzően a férfi titka – körül zajlik. A zenei párhuzamok száma persze csekélyebb: ha van a Kékszakállú partitúrája kapcsán kötelezően felemlítendő tény, az éppen a német hatás, jelesül a Wagner-befolyás alóli végső felszabadulás – a Bartók-stílus ekkorra már szintetizálta mindazt, amit Debussyből és a magyar népzenéből tanulhatott, s ha németes hatást is hallani vélünk a rejtélyes várban bolyongva, úgy az sokkal inkább a szecesszió életérzésének, mintsem Wagnernek hatása. Ám ez esetben éppen a kontraszt az, ami tanulsággal szolgálhat: ugyanazt másként. A fényből induló és sötétségbe zuhanó Wagner-jelenet, melyet magas énekhangok (szoprán, tenor) dominálnak, formailag részint vitatkozik, részint párhuzamokat mutat az egyfajta hídformának tekinthető, a sötétségből a fényen át a sötétségbe visszajutó, s mély énekhangok (mezzoszoprán, basszus) által dominált Kékszakállúval. Ha úgy tetszik: a Lohengrin első két felvonása mindazt az előzményt meséli el, amire a Kékszakállúban csak utalás történik („Elhagytam az apám, anyám…”), hogy aztán az utolsó képben Elza a nép színe előtt zárassék be a hetedik ajtó mögé. Csábító lenne a két operát egyszer ugyanazon rendező elképzelése szerint, mintegy párba állítva látni – a mostani koncert csak az esetleges auditív párhuzamok feltárásának élményével szolgálhatott volna.

A feltételes mód használata már előre vetíti, hogy felfedező erejű interpretációval jelen hangverseny nem szolgált. Stephen D’Agostino vezénylése eminensen teljesítette a színvonalban elvárható minimumot: a hagyományoknak mindenben megfelelő értelmezést hallottunk, korrekt tempókkal, a zenétől nem idegen, de nem is különösebben jellegzetes karakterizálással, szolid hangszeres kivitelezéssel (bár egy-egy csúnya hangindítás és összjátékbeli pontatlanság be-becsúszott, különösen a hegedűszekció részéről). Számomra azonban hiányzott a művek önálló arculatának felmutatása: mindkét előadás – továbbra sem tudok jobb szót – korrekt volt, s éppen ezért kicsit egyforma is. Elmaradt a két szerző eltérő hangszerelésének gyökeréig való lehatolás, a hatások és ellenhatások érzékeltetése, az eltérő jellegzetességek hangsúlyozása. Mert ha azt írom: a két előadás kicsit egyforma volt, az nem azt jelenti, hogy a karmesternek sikerült felmutatni a két partitúra különbözőségeik ellenére is azonos gyökerét. Nem, ezek a produkciók bizonyos mértékű szürkeségükben voltak egyformák: megbízható teljesítmények egy vidéki repertoárszínházban, de egyik vezető szimfonikus zenekarunk reprezentatívnak szánt koncertjén ennél többet várnánk – főleg ha ugyanez az együttes más karmester vezetésével kiemelkedő Bartók- és Wagner-interpretációkra is képes volt az elmúlt években.

Szabóki Tünde (Fotó: Wágner Csapó József)

Szabóki Tünde (Fotó: Wágner Csapó József)

A szólistaegyüttes ezúttal kizárólag hazai erőkből verbuválódott, ráadásul csaknem mind újoncként léptek pódiumra szerepükben. Az előnytelen elhelyezés (a pódium hátulján állva énekeltek) nem könnyítette meg az énekhangok wagneri és bartóki hangfüggönyön való áthatolását, de a földszint hatodik soráig többé-kevésbé minden fontos hang eljutott. Ez Szabóki Tünde esetében feltétlen örömre adott okot: az a kimondottan világos színű, igazi „jugendlich-dramatisch” hang, mely szinte predesztinálja Elza szerepére, az átszellemült lány megformálását hallgatva is érzéki gyönyörűségnek bizonyult. Fontos megjegyezni, hogy miközben Szabóki magas fokon hozza Elza átszellemültségét, egy percig sem alakít önmagától meghatódott naivát: ellenkezőleg, megszólalásról megszólalásra építi fel a folyamatot, ahogy Elza a teljes odaadástól a kíváncsiságon át a követelésig eljut. Szabóki Tünde Elzája egyetlen jelenet koncertszerű megszólaltatása alapján is teljesen kész és érett szerepformálásnak tűnik – érthetetlen, hogy a döntéshozók (akárkik is legyenek épp e percben) mily kevéssé gondolkoznak e kiváló énekesben.

Fekete Attila

Fekete Attila

Annál inkább gondolkodnak Fekete Attilában, aki az utóbbi időben mintha a hazai operaélet egyszemélyes tenorjává lépett volna elő. Bármily stílusú operáról is legyen szó, annak főszerepét borítékolhatóan ő énekli – két héttel Boito Faustja után máris Lohengrinként debütál. Nem kis veszélyeket rejt magában az ilyesfajta vállalkozás, s Fekete ingadozó teljesítményeit hallgatva aggodalommal is vártam az eredményt. Az inga ezúttal pozitív irányba lengett ki: noha papírforma szerint az olasz opera tenorszerepe illik hozzá jobban, paradox módon mégis technikailag hibátlanabb éneklést hallottunk tőle Lohengrinként. Azok a technikai problémák, melyek a szokásosnál kisebb mértékben, de legutóbbi operaházi fellépéseit is jellemezték (a hang forte alatti hangerőtartományban kiüresedik, fényét veszti, s a magasságok csak erőltetve és fénytelenül szólalnak meg) most szinte teljesen hiányoztak. Ennek persze oka lehet az is, hogy Wagnerben megengedőbbek vagyunk a kevésbé árnyalt hangadással szemben (a mindvégig fortéban tartott énekléshez szinte elmaradhatatlan wagneri kellékként szokik hozzá az ember – s akkor persze meglepi Christian Franz pianissimo Tavaszi dala), de fontos megemlítenünk még két körülményt. Az egyik, hogy Fekete Attila világos, kicsit semleges hangszíne – és itt hangsúlyozottan csak hangszínről, s nem technikáról beszélek – jobban illik Lohengrin földöntúli lényéhez, mint bármelyik olasz szerepéhez. A másik, hogy Fekete emberileg is hitelesebben, megragadóbban tolmácsolta Lohengrint, mint nem egy fontos operaházi szerepét: a jelenet végén, a teljes összeomlás pillanatában a fájdalom olyan hangjait tudta megszólaltatni, melyeket mindeddig nem hallottam tőle. A kísérlet tehát összességében sikeresnek bizonyult – de ódzkodnék attól, hogy kijelentsem: előre a wagneri úton!

Rálik Szilvia (Fotó: Fülöp Károly)

Rálik Szilvia (Fotó: Fülöp Károly)

Rálik Szilvia Juditja már tökéletesen érett, kimunkált szerepformálás – az énekesnő a darab 2006-os operaházi felújítása óta alakítja szerepét, melyet vokálisan most is perfekten szólaltatott meg. A kimunkáltság azonban problematikus megközelítést takar: részint eredendően drámai egyéniségének, részint kicsit éles, a lírai kitárulkozásra kevéssé alkalmas hangszínének következtében Rálik hajlamos egyoldalúan vehemensen megszólaltatni az általa megformált karaktereket. Éneklésében rendre él a verizmus esztétikájának jegyében született vokális eszközökkel, suttogásokkal és sikolyokkal – ám Bartók ballada-operájától mi sem áll távolabb az effajta direkt megközelítésnél, melyek így nem annyira drámaiságot, szenvedélyt hitelesítenek, mintsem a darab hangulatától idegen hisztérikus felhangot kölcsönöznek Judit karakterének. Ám ismétlem: noha alapvetően idegen tőlem Rálik Judit-alakításának iránya, annak megvalósítása magas színvonalú, s az elmúlt évek munkájának gyümölcseként nem csupán ízelítő vagy érdekes kísérlet, hanem kész produkció.

Cser Krisztián

Cser Krisztián

Ugyanez egyelőre nem mondható el Cser Krisztián Kékszakállújáról. A fiatal énekest impozáns vokális adottságai (elsősorban mind biztosabb és sötétebb mély hangjai) és elmélyült művészi személyisége kétségkívül alkalmassá teszik a szerepre (melyet az idei Miskolci Operafesztiválon alakított először), szerepformálása azonban egyelőre kialakulatlan, az első megközelítés szintjén mozog. Ez nem csoda: noha a Kékszakállú herceg vára par excellance fiatal emberek drámája, s a fiatal Bartók tragikus látásmódját tükrözi, ennek hiteles megformálásához paradox módon mégis bizonyos fokú érettségre van szükség, ami Cser Krisztiánból egyelőre hiányzik. Az opera számos részletében hallhattunk tőle szép megoldásokat – megragadó például Kékszakállú többszöri ellágyulásának („Áldott a te kezed, Judit”) hangulatilag hiteles megragadása, s figyelemreméltó, hogy a határozott, olykor egyenesen kemény hangvételt igénylő részleteket is többször meggyőzően formálja. Az ötödik ajtó hatalmas csúcsát azonban egyelőre nem tudja bevenni: itt nem csak a magas fekvésben fellépő technikai problémák (elsősorban intonációs bizonytalanságok) figyelmeztetnek a fejlődés további szükségességére, de az is, hogy a zenében megjelenített tér nagyságát és fenségességét sem sikerül még érzékeltetni. Az ígéretes, de nem hibátlan kezdés mindenesetre kíváncsivá tesz a folytatásra.

A közönség sajnos nem tüntette ki érdeklődésével az eseményt: szolid félház látogatott el vasárnap este a Művészetek Palotájába. A lelkesedés sem volt kiemelkedő – ezt azonban már jobban megértem: mert minden részletszépsége ellenére ez a koncert mégis inkább érdekességként, mintsem felvillanyozó emlékként fog megmaradni emlékezetünkben.

Hasonló bejegyzések