Fülöp királyfi

Philippe Jaroussky dalestje a Zeneakadémián – 2009. március 28. BÓKA GÁBOR kritikája

Philippe Jaroussky (Fotó: Simon Fowler)
Philippe Jaroussky (Fotó: Simon Fowler)

Budapesti Tavaszi Fesztivál jóvoltából végre személyesen is megismerkedhettünk napjaink kontratenor-világsztárja, Philippe Jaroussky művészetével. Ezen a ponton illene sajnálkoznunk afelett, hogy XY énekest csak jóval fénykorán túl ismerhettük meg pódiumon – kötelező eleme ez a recenzióknak. Jelen esetben ilyesmiről szó sem lehet: Jaroussky pályája zenitjén jár (ha ugyan elért már oda) – a legjobb pillanatban érkezett hozzánk. Fanyaloghatnánk aztán a műsor miatt is. XIX. századi francia dalok – meglehetősen egysíkúnak tűnő program, főképp ha arra gondolunk, Jaroussky a barokk zene, elsősorban Vivaldi megunhatatlanul színes műveinek interpretátoraként lett közismert. Ám az est során fenntartásain fokozatosan oszlanak semmivé: Jaroussky akár a telefonkönyvet is énekelhetné, mi azt is áhítattal hallgatnánk.

Miben rejlik hát e cseppet sem érdemtelenül felkapott énekes titka? Az egyik tényező természetesen maga a hang. A kontratenorok általában megosztják a közönséget: sokan már magát a hangfajt sem hallgatják szívesen. Magam nem tartozom ebbe a táborba, megfelelő környezetben és művek esetén fontos pluszt jelenthet a megfelelően kiképzett falzetténeklés. Jaroussky hangszíne ráadásul e hangfajon belül is különlegesen szépnek mondható – számomra legalábbis gyönyörűség volt hallgatni minden egyes megszólalását. Persze a szép hang nem sokat ér megfelelő technikai felkészültség nélkül. E szempontból sem ígért sokat a műsor: a későromantikus francia daltermés éppen Jaroussky virtuóz koloratúrkészségének villogtatására nem ad alkalmat. Alkalmat adott viszont a gyönyörűen megformált legátók, a meglepően nagy hangterjedelem és az extrém mélységek és magasságok közti problémátlan átmenetek megfigyelésére – hogy aztán a ráadások során egy szám erejéig a valódi koloratúr-tűzijátékból is részesüljünk.

S most végre a már kellőképpen leszólt műsorról is ejtenünk kell néhány szót: ez ugyanis, meglehet, nem remekművekből állt, ám kétségtelen ízlésről és ügyes szerkesztői készségről tanúskodott. Hogy e dalok nem tekinthetők remekműveknek, az korántsem csak a megzenésítésükre vállalkozó komponisták hibája – a helyzet úgy áll, hogy az elhangzott versek nagy része eleve túl zenei ahhoz, hogy valódi zsenialitás nélkül át lehessen ültetni őket zenébe. Különösen áll ez Paul Verlaine verseire, melyekben – az elmúlt napokban behatóbban foglalkozva néhány költeményével újfent tapasztalhattam – a jelentés meglehetősen háttérbe szorul a hangzás, a vers-zene impresszionista varázsa mögött. Gondoljunk csak a közismert Őszi chanson első versszakára, melynek Tóth Árpád fordításában jószerivel egyetlen szava sem egyezik meg az eredeti szavak jelentésével – s a fordítás mégis tökéletesen visszaadja az eredeti hangulatát. Nos, Gabriel Dupont, Ernest Chausson, Camille Saint-Saëns, Jules Massenet, Gabriel Fauré, Cécile Chaminade, César Franck és Guillaume Lekeu tehetsége, minden mesterségbeli tudásuk és elsősorban dallaminvencióban megnyilvánuló ihletettségük ellenére sem bizonyult elegendőnek e probléma megoldására az elhangzott dalok tanúsága szerint – az est húsz számából tizenkilencet inkább éreztem hangulatilag nagyjából jól megragadott megzenésítésnek, mintsem kongeniális újraalkotásnak. Persze minél könnyedebb a vers, annál könnyebb eltalálni a megfelelő hangulatot: a minden blokkba jó érzéssel beválogatott spanyolos hangulatképek (Massenet, Chaminade és Hahn dalai) például vérbőbb invencióról tanúskodtak (mondhatni zeneszerzőtől függetlenül), mint néhány lírai hangulatkép. És végül az est zárásaként, megkoronázva az eddigieket, egy igazi gyöngyszemet is kaptunk: Verlaine Fenséges órájának Reynaldo Hanh-féle megzenésítése valóban remekmű – a beteljesültséget sugárzó dallamvonal és a kíséret impresszionista akkordfelbontásai lényegénél ragadják meg a költeményt. Ez a dal, s a korábban hallott barokk stílustanulmány (Chlorisnak) egyaránt felhívja a figyelmet e nálunk szinte ismeretlen, kalandos életű komponistára (aki többek között Marcel Proust szerelmese és egy ideig a párizsi Opera igazgatója is volt).

Philippe Jaroussky a Zeneakadémián (fotó: Felvégi Andrea)
Philippe Jaroussky a Zeneakadémián (fotó: Felvégi Andrea)

Nagyjából a Chlorisnak előadásakor, tehát az első félidő második blokkjában éreztem, hogy Jaroussky igazán felszabadulttá vált – vagy csupán a barokkos hangvétel jóvoltából múlt el minden fenntartásom a kontratenor vs. romantikus muzsika kombinációt illetően? Tény, hogy az énekes addig is felsőfokon teljesített (csakúgy, mint a mindvégig visszafogottan, de stílusosan kísérő Jérôme Ducors), innentől azonban teljesen bevont bűvkörébe. Mert túl természeti adottságokon, technikai felkészültségen és szerkesztői–előadói ízlésen, Jaroussky gazdag és izgalmas személyiség is a pódiumon. Gyermekien tiszta és felnőttesen rafinált egyszerre, előadásában a spontaneitás látszatát tudja kelteni akkor is, ha tudatosan eltervezett előadói eszközökkel él. És nem utolsósorban varázsa van: személyiségével hitelesíti az egész est műsorát – az imént vázolt eszmefuttatások e dalok értékéről csak előzetes és utólagos hideg fejjel való átgondolás eredményei, ott és akkor egy nagy művész személyes megnyilatkozásaiként tökéletesen a helyükön voltak.

A koncert után csak két kérést fogalmazhatok meg: még több dalestet és még több Jarousskyt!