Figaro itt, Figaro ott II.

Gioacchino Rossini: A sevillai borbély – Magyar Állami Operaház, 2009. február 13., 14., 19., 26. BÓKA GÁBOR kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

Furcsa dolog az idő és a történelem, s ez alól az egyes operák interpretációtörténete sem kivétel. Az Operaházban nem először fordul elő, hogy egy régi, sikeres rendezést újra műsorra tűznek – akár úgy is, hogy azt megelőzően már más tálalásban, felújításként is játszották a darabot. Az utóbbi évek legtöbb vitát kiváltó döntése volt Mikó András 1969-es Don Carlosának 2001-es rehabilitációja; de – noha jóval kisebb visszhangot váltott ki – emlékezhetünk Kerényi Imre Bánk bánjának visszacsempészésére is a balul sikerült 2002-es felújítás villámgyors eltüntetése után, vagy éppen Mikó András 1981-es Kékszakállújának többszörös feltámadására. Az említett példákban közös, hogy a rendező keze nyoma egyik esetben sem hagyott nyomott a sokadik színrevitelen – ez a Mikó-rendezések esetében eleve lehetetlen lett volna, ám Kerényi Bánk bánjában is hiába keressük ma már azt a költőiséget, ami 1993-ban még sajátja volt. A sevillai borbéllyal más a helyzet: Békés András, az 1986-ban készült, s most újra bemutatott produkció rendezője aktívan részt vett a produkció előkészítésében, s ez le is mérhető az eredményen. Ez olyan pozitívum, ami minőségileg más szintre helyezi a Sevillai feltámasztását – voltaképpen a Békés-rendezés új betanulását –, mint az említett példák bármelyikét. Ugyanakkor az is nyilvánvaló: nem lehet nem tudomást venni arról, hogy amit látunk, nem ma készült – fel kell tennünk a kérdést: mennyiben szólhat a mának egy huszonhárom éves műalkotás a talán leginkább a pillanatnak szóló művészeti ágban?

Az utóbbi időben megszokott módon alapos műsorfüzet sajátos fénytörésbe helyezi a problémát: még sosem tapasztaltam, hogy egy színházi előadás kísérőanyaga kritikát is tartalmazzon az aktuális produkcióról. A gesztus, ami az interpretáció mostani értelmezéséhez hozzárendeli egykorú elemzését is, a színháztörténeti múlthoz sorolja az előadást: nem csak azért, mert a kritika szerzőjének, Fodor Gézának életműve is immáron lezárt egység, hanem mert a műsorfüzet összeállítói egyben kanonizálják is elemzését – irányadó értelmezést jelölnek ki még azelőtt, hogy a néző megtekinthette volna az operát. Az ilyesfajta eljárás nem annyira az élő színház közegét, mintsem inkább a sokak által kárhoztatott operamúzeum intézményét látszik felidézni. Ám a félreértések elkerülése végett: magam cseppet sem kárhoztatom az eljárást – sőt. Hiszem, hogy a színházban igen is lehetséges a stílusok továbbélése és egymás mellett élése. Nem hiszem, hogy ma csak a formabontás lehet üdvözítő – a döntő tényező az, hogy a színpadi történések képesek-e hatást kiváltani a nézőkből, képesek-e élő előadássá válni. Ha az előadás élő, ám legyen konzervatív, legyen régies, legyen múzeumi – legalább biztosítja az operajátszás sokszínűségét! Márpedig A sevillai borbély új betanulása nagyon is élő produkció, s feltámasztása akkor is üdvözlendő, ha ma már némi patina lepi be a hajdan éppen újszerűségével kitűnő színrevitelt.

Mester Viktória, Pelle Erzsébet, Gurbán János, Haja Zsolt, Megyesi Zoltán, Egri Sándor, Kováts Kolos (Fotó: Éder Vera)
Mester Viktória, Pelle Erzsébet, Gurbán János, Haja Zsolt, Megyesi Zoltán, Egri Sándor, Kováts Kolos (Fotó: Éder Vera)

Mármost az irányadó bírálat közlése azzal a kellemetlen helyzettel is szembesíti a kritikust, hogy nehezen tud ahhoz képest újat mondani. Amit a színrevitel világnézeti és színházelméleti alapjáról, valamint technikai – szcenikai és rendezési – megvalósításáról tudni lehet és kell, az olvasható a műsorfüzetben – mit lehet még ehhez hozzátenni? Egyrészt azt, miként illeszkednek a régi keretbe az új beállók, az Operaház javarészt fiatal énekesei, másrészt végiggondolhatjuk azt is, mi az, ami a megközelítésben ma is aktuális és nem túlhaladott, s mi az, ami fölött kissé már eljárt az idő. Utóbbi kérdés azonban tágabb problémára: a hazai és a nemzetközi operaszínpadok viszonyára irányítja a figyelmünket.

Haja Zsolt és Mester Viktória (Fotó: Éder Vera)
Haja Zsolt és Mester Viktória (Fotó: Éder Vera)

Itt és most Békés András Sevillai borbélya ugyanis még mindig újszerű. Ha alaposan elolvassuk Fodor Géza elemzését, azzal a lehetetlen helyzettel vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy az általa megfogalmazott dicséret a díszletek (Székely László) és a jelmezek (Wieber Marianne) szokatlanul nívós szakmai normáiról akár ma is íródhatott volna. A díszlet- és jelmeztervezésnek az a probléma-központúsága és lényeglátása, ami ezt az előadást jellemzi, az elmúlt évtizedekben sem vált általánossá az Operaházban és egyáltalán a hazai operajátszásban.
Hasonlókat mondhatunk a rendezésről is: a színpadi helyzetek ilyen alaposságú elemzését, pontról pontra való színpadi megfejtését ritkán láthattuk viszont az elmúlt két évtizedben. Ha mármost megemlítjük, hogy a kétségtelenül létező pozitív kivételek jelentős része az Operaház jelenlegi művészeti igazgatójának rendezéseihez kötődik, úgy talán még jobban érthető, miért gesztusértékű e Sevillai-produkció rehabilitálása és abban is Kovalik Balázs aktív közreműködése.

Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el: A sevillai borbély mint opera (tehát nem a szóban forgó előadás, hanem maga a mű) nálunk gyökeresen más közegben szerepel a színházak műsorán, mint a világ nagy operaházaiban. Nyugaton reneszánszát éli a belcanto-stílus, s ezen belül a Rossini-operák is egyre-másra kerülnek elő a feledés homályából – hazánkban a Sevillai viszont még mindig „A Rossini-opera”. Nyugaton belcanto-, sőt Rossini-specialista énekesek árasztják el a nagy operaszínpadokat. Jelzésértékű, hogy manapság sokkal kisebb gondot okoz egy Rossini-opera adekvát szereposztásának kialakítása, mint egy Verdi– vagy Puccini-operáé; miként jelzésértékű az is, hogy a Rossini-specialisták emblematikus alakja nem énekesnő, mint korábban, hanem egy tenor: Juan Diego Flórez. A Flórez és társai kedvéért újrafelfedezett operák és visszaállított évszázados húzások sora pedig a közönség számára is érzékletessé teszi, ami a zenetörténészek számára korábban is tudható volt: a Rossini-operákban a tenor semmiképpen sem másodrangú szereplő. A sevillai borbélyt hagyományosan úgy tartjuk számon, hogy cselekménye Figaro körül forog, mindent ő csinál, mindent ő irányít. Ha azonban megismerkedünk a darab húzások nélküli formájával, azzal kell szembesülnünk, hogy Rosina és Almaviva szerepe terjedelmében és zenei súlyában is jószerivel felülmúlja Figaróét; a darab sztárja eredetileg nem Figaro. Mint arra a Békés Andrással és Kovalik Balázzsal a műsorfüzetben közölt interjú figyelmeztet: Figaro voltaképpen csak beszél, de nem csinál semmit – s valóban, a borbély kezéből legkésőbb ott csúsznak ki a szálak, amikor Rosina közli vele: ő már megírta levelét. Miként a végkifejletet sem az ő, hanem Almaviva lélekjelenléte biztosítja – e nélkül Don Basilio vajmi kevéssé állna kötélnek a szerződés szignálását illetően.

Hogy az interpretációtörténet később Figaro-központúra alakította a darabot, annak nyilván nem csak világnézeti, de gyakorlati okai is voltak: a belcanto-énektechnika újjászületéséig hiányoztak az igazi Almavivák. Ma viszont, amikor az előadó-művészetből sorra tűnnek el a nagy egyéniségek, egyre kevesebb az olyan énekes, aki valóban motorja tud lenni az előadásnak. Ez a folyamat összetalálkozva a belcanto-sztárok térhódításával egyenesen vezet oda, hogy a Sevillai aktuális előadásaiban nem Figaro a főszereplő. Fél évszázada lehetett tudni, hogy a világszínpadokon aktuálisan kicsoda A Figaro; ma azt lehet tudni, hogy ki Az Almaviva gróf. Egy igazán aktuális előadás akár visszaállíthatná a darab – meglehet, valójában nem is csak óvatosságból megfogalmazott – eredeti címét: Almaviva ossia L’inutil precauzione. 

Kováts Kolos, Mester Viktória, Megyesi Zoltán, Pelle Erzsébet (Fotó: Éder Vera)
Kováts Kolos, Mester Viktória, Megyesi Zoltán, Pelle Erzsébet (Fotó: Éder Vera)

Az Operaház előadása több szempontból sem reagálhat a fent vázolt folyamatokra. 1986-ban még tartotta magát a Figaro-központú előadási tradíció – annak ellenére írom ezt, hogy Békés András rendezése éppen Bartolo szerepének újszerű megközelítésével vált sokak szemében emlékezetessé, megvalósítva a Lamberto Gardelli által már 1960-ban kezdeményezett olvasatot: az opera a „szegény Bartolo tragédiája”. De feltűnő Rosina szokásosnál harciasabb beállítása is, ami pedig Stendhal jószerivel a darabbal egyidős elemzésének hatását tükrözi. Almaviva azonban nem kap hangsúlyosabb szerepet a hagyományosnál, és végképp nem akkorát, amekkorát manapság máshol kap – kihúzott áriáját sem állították vissza természetesen. Ennek oka egyszerű: ahogy bő két évtizede, úgy most sem rohangálnak hazánkban a képzett Rossini-tenorok (megelőlegezhetjük: a mostani új betanulásban is csak egy igazán üdvözítő megoldást sikerült találni a szerepre). Következésképpen nemcsak azért nem lehet Almaviva a mostani előadás központi figurája, mert az egy régi látásmódot konzervál, hanem azért sem, mert a hazai énekespiac még mindig Verdi- és Puccini-központú. Hogy ennek oka mennyiben kereshető a véletlenben (énekeseink velük született adottságaiban) vagy az oktatás irányultságában, annak eldöntését a szakemberekre bízom. Mindenesetre a szereposztásokat ennek fényében is kell értékelni – és figyelembe véve az elmondottakat, kimondhatjuk: a premier szerencsés csillagzat alatt született, mert több szerepben is hozott jó, olykor emlékezetes alakításokat.

Sárkány Kázmér, Yang Li, Vadász Dániel, Szegedi Csaba (Fotó: Éder Vera)
Sárkány Kázmér, Yang Li, Vadász Dániel, Szegedi Csaba (Fotó: Éder Vera)

A bemutató egyik legnagyobb fegyverténye, hogy két nagyszerű Figarót is prezentált. Az elsőként bemutatkozó Szegedi Csaba (amúgy gyönyörű) hangja már most mintha kicsit súlyos lenne a szerephez, és valószínű, hogy a későbbiek folyamán nem az effajta könnyed-lírai szerepkör lesz az énekes igazi területe. Ám hic et nunc vokális megformálása több mint kielégítő, színpadi játéka oldott, természetes – a ziccerszerepet kiugró személyes sikerrel oldja meg. Ha mégis hangot adhatunk némi hiányérzetnek, az nem annyira elsajátítható tudással, mintsem meg nem lévő adottságokkal kapcsolatos: Szegedi Csaba nem igazán cselszövő, nem igazán intrikus – Figarója inkább szerethető, a jó ügy mellett fiatalos lazasággal kiálló mackó, mintsem a cselekményt bonyolító tótumfaktum. Egy ilyen alkatú Figaro talán még jobban megtalálhatná helyét egy hangsúlyozottan Almavivára kihegyezett előadásban.
Haja Zsolt ellenben a régi vágású Figarók hagyományának méltó folytatójaként lépett föl a második premieren, s mint ilyen, jobban illeszkedett a rendezés meghatározta keretekbe. Tartalmas, kollégájánál nem kevésbé szépszínű hangja könnyedén koloratúrázza végig a szólamot, személyisége elementáris – ő valóban motorja a cselekménynek, puszta megjelenésével is magára vonja a figyelmet. Haja arcán ott a kópéság, a dörzsöltség, ami Figaro lényének elidegeníthetetlen része, s ehhez jól illik lezser járása, mozgáskultúrája – nemigen tudnék ma szerencsésebb választást A sevillai borbély címszerepére, mint őt.

Két kiváló Rosinája is van az új betanulásnak. Yang Li fellépésének értéke elsősorban a magától értetődő könnyedséggel abszolvált énekszólam megformálásában rejlik: hazánkban egy ilyen koloratúrkészséggel megáldott mezzoszoprán jelenléte olyan érték, amire előadásokat lehet építeni. Hogy a színpadi jelenlét egy fokkal halványabb, hogy a Yang Li által megteremtett Rosinában több a naiva, mint a (Figaro szavaival) bestia, az olyan hiány, amit bőven kiegyensúlyoz a bravúros éneklés.
Mester Viktória Rosinája ellenben olyan, mint egy illusztráció Stendhal szerepértelmezéséhez: ő valóban bestia, egyetlen vonása sincs, ami naiva-asszociációt ébreszthetne a nézőben. A cavatina tollhegyezős-késelős játéka ebben az alakításban nyer igazi értelmet – mindez persze kevéssé meglepő az énekesnő több méltatlan produkcióban is kongeniális Carmen-alakítása után. Az énekszólam megformálása ugyan nem olyan bravúros, mint kolléganőjéé (a magasságok a 14-i előadáson olykor bizonytalanra sikerültek, s a koloratúrák is alig észrevehetően, de nehézkesebbek), ám az is világos, hogy Mester Viktória pályája sem ebben a szerepkörben fog kiteljesedni hosszú távon – addig is örüljünk, hogy gazdag egyénisége felragyogtatja a szerepet.

Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)
Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Almaviva gróf szerepében mindkét premieren Megyesi Zoltánt hallottuk – s nagy örömmel hallgattuk. Hosszú idő után végre itt egy hazai tenorista, aki nem csak hozzávetőlegesen formálja meg egy Rossini-opera tenorszólamát, hanem a kottához ragaszkodva, az abban foglaltakat a lehetőségekhez képest maximálisan betartva, stílushűen igyekszik elénekelni Almavivát – s igyekezetét nagyrészt siker koronázza. Ha ehhez hozzávesszük, hogy maga a hanganyag is kifejezetten szép színű, valamint hogy a kicsit (meglehet, szándékosan) elfogódott színpadi személyiség nagyszerűen illik a Figaro-központú előadásba, akkor világos, hogy Megyesi Zoltán szereplését is az előadás pozitívumai között kell feljegyeznünk.
Vadász Dánielt ugyanezen szerepben egyelőre inkább szükségmegoldásként tudom értékelni. Karcsú, hajlékony hanganyaga őt is alkalmassá tenné a Rossini-szerepek megformálására, az ehhez elengedhetetlen technika azonban egyelőre hiányzik az énekes fegyvertárából. A koloratúrfutamok rendre összemosódnak, olykor ki-kilyukadnak, a magas hangok bizonytalanok – sajnálatos szeplők ezek egy alapvetően szimpatikus alakításban, s tartok tőle, hogy csak további kemény tanulással, technikai képzéssel lennének elkerülhetők.

Basilióként Rácz István megint inkább ígéret, mint beteljesülés. Hanganyaga, sötét, szépszínű basszusa nagyszerű Basilióvá avathatná, ám éneklése nem kifogástalan: sokszor nem intonál tisztán, néhány exponált mélységgel pedig nem tud megbirkózni. A rendezés által meghatározott karaktert megvalósítja, de nemigen ad hozzá egyéni színt – alakítása inkább korrekt, mint emlékezetes. Persze nincs könnyű dolga, ha Kováts Kolossal kell felvennie a versenyt – ő az eredeti, 1986-os szereposztás utolsó mohikánja; ez a Don Basilio nagyrészt rá lett kitalálva. Szerepformálását az elmúlt huszonhárom évben sokan és sokszor elemezték – magam most azt emelném ki: példamutató, hogy Kováts Kolos nem fásul bele a milliószor megformált karakterbe, hogy minden alkalommal új színt és ízt ad hozzá – akár a pár héttel ezelőtt látott miskolci előadáshoz képest is. S ha a második premieren a vokális megformálás, különösen a Rágalom-áriában, nem is volt olyan kirobbanó, mint Miskolcon, az alakítás egésze nem hagyott kétséget a felől, hogy egy nagy művész jutalomjátékát láttuk–hallottuk.

Érsek Dóra, Sárkány Kázmér, Yang Li, Rácz István, Vadász Dániel, Szegedi Csaba (Fotó: Éder Vera)
Érsek Dóra, Sárkány Kázmér, Yang Li, Rácz István,
Vadász Dániel, Szegedi Csaba (Fotó: Éder Vera)

Bartolóként Sárkány Kázmér jól eltalálta az egyensúlyt a rendezés alapvetően komor, néha azonban szürreális humorba hajló Bartolo-felfogása és a maga bő humorral megáldott, olykor némi hatásvadászattól sem mentes játékstílusa között. A szereposztás ezúttal pontos: Bartolo nem totyori vénember, hanem valóban férfi – s ezáltal a darab valóban megtörténik, a férfiak vetélkedésének valóban van tétje. Ám az előadásból az is világos, hogy Bartolo mégis esélytelen: az énekes jellegzetes settenkedő járása, mely mintegy névjegyévé vált, s mely oly sok más előadásban zavaróan olcsó fogásnak tűnik, itt hatásos, mert végig következetes és leleplező megfejtése Bartolo sunyiságának és egyben teszetoszaságának. Lett légyen javakorabeli férfi vagy sem, egy ilyen ember nem lehet méltó partnere egy Rosinának. A szerep hangi megformálása az énekes szokásos korlátai között jónak mondható, az egyetlen igazán kellemetlen pont az ária hadaró szakaszának megoldatlansága.

Egri Sándor Bartolója – tavaly hallott élvezetes Don Magnificója után – kis csalódás. Akkor úgy tűnt, az énekes végre megtalálta azt a szerepkört, ahol adottságai – karakterisztikus hangszíne, jó szövegmondása és hadarókészsége – ideálisan kiteljesedhetnek; ehhez képest Bartolo a premieren inkább hatott feladatmegoldásnak, mint felszabadult szereplésnek. Csak remélhetem, hogy a további előadások során az alakítás tovább érik, az énekes egyre magabiztosabb lesz a szerepben – mert továbbra sincs kétségem: ez az a terület, ahol Egri Sándor igazán önmaga lehet.

Két nagyon eltérő Bertát állított ki az Operaház. Érsek Dóra frusztrált fiatal lány, Pelle Erzsébet megkeseredett vénkisasszony. A szerepet vokálisan Érsek Dóra oldja meg jobban, Pelle Erzsébet személyiségének súlya azonban olyan érték, ami feledteti az amúgy nagyon kisszámú zenei szépséghibát.
Fiorellóként Geiger Lajos és Ambrus Ákos egyaránt megfelelően állt helyt, az őrtiszt szerepében pedig értékes kabinetalakítást nyújt Vághelyi Gábor és Gurbán János.

A Magyar Állami Operaház Énekkarának (karigazgató: Szabó Sipos Máté) tagjai lelkesen vesznek részt a színpadi felfordulásban, sokszor azonban fáziskésésben vannak a zenekarhoz képest.

Vadász Dániel, Szegedi Csaba, Rácz István, Érsek Dóra, Yang Li (Fotó: Éder Vera)
Vadász Dániel, Szegedi Csaba, Rácz István, Érsek Dóra,
Yang Li (Fotó: Éder Vera)

Oberfrank Pétertől káprázatos Élektrája óta hajlamos csodát várni az ember. Nos, csodát ezúttal nem kaptunk: a Magyar Állami Operaház Zenekara nem nyújt kifogástalan teljesítményt, az első három előadáson a kívánatosnál több volt a fúvósgikszer és az elkent vonósfutam – úgy tűnt, a zenekari produkció csak a 26-i, negyedik előadásra állt igazán össze (az összképet ekkor viszont színpadi zavarok rongálták). A kivitelezés szeplői mellett azonban most is érvényesültek Oberfrank megszokott karmesteri erényei: a világos formaértelmezés, a művek karakterének pontos ismerete és megjelenítése, az intellektualitás és érzelemgazdagság kellő arányának biztos ízlésre valló eltalálása. Utóbbi kevésbé rejtélyesen azt jelenti: bátorkodom vitatkozni azon véleménnyel, ami hiányolja e vezénylésből az olaszos temperamentumot. Rossini zenéjének éppen hogy a temperamentum hiánya, egyfajta kiszámított hűvösség adja savát-borsát, gyúanyaga pedig a zenei formában megkomponálva rejlik. Ha tehát a karmesteri-zenekari produkcióval kapcsolatban hiányérzetünk támad, úgy az nem Oberfrank Péter kevéssé temperamentumos egyéniségének számlájára írható (ilyesmit állítani az Élektra-vezénylés után tájékozatlanságra vall), sokkal inkább a technikai kivitelezés nem kifogástalan voltának következménye.

A sevillai borbély új betanulása nem tökéletes, de igen élvezetes előadás: azzá teszi a rendezés artisztikus szépséget mély emberábrázolással vegyítő, patinás, de ma is aktuális játékmódja, és az énekesgárda döntő többségének tehetsége, felkészültsége. A látottakat-hallottakat egyértelműen az évad eddig lezajlott premierjeinek pozitív oldalához sorolhatjuk.

(Fotók: Éder Vera)