FÉLújítás – Don Pasquale az Operaházban

FÜLÖP KÁROLY beszámolója a MÁO legfrissebb felújításáról

GregorJAz Operaház előcsarnokában gyászszalagos kép fogad, felirata: GREGOR JÓZSEF. Alatta egy szál fehér rózsa, mellette egy karosszékre vetett jelmeze. Aki ismerte művészetét, az tudja a veszteség rangját, annak elegendő e rögtönzött emlékhely egy főhajtásra. Aki nem ismerte, ebből nem is kap információt, nem is beszélve a külföldiekről, akik szórólapokért tolongtak, a portréra pillantást sem vetve. Valószínűleg sohasem tudják meg, hogy pont abban az előadásban, amire aznap este gyülekeztek, a Don Pasquale címszerepében nyújtotta élete egyik legemlékezetesebb alakítását az Operaház korszakalkotó művésze. Halála estéjén, 2006. október 27-én is ez az előadás ment az Operában. Különös hangulatú este lehetett, a műsorfüzet archív fotóin Gregor József komédiázik… Ezt nem kívánhattad, Don Pasquale!

A mostani előadás-sorozatból kettőt néztem meg. Nem titok: a szeptember 23-ára szóló jegyemet Gregor József miatt vettem meg; amikor megrendeltem a neten, még az ő neve szerepelt a szereplők közt. Pár nappal később változott meg a kiírás, de nem gondoltuk még, hogy ekkora a baj; akkor beletörődtünk a változtatásba, most pedig a megváltoztathatatlanba kellene. Nehéz lesz!

Donizetti remekművét ősszel két szereposztásban újította fel az Operaház. Mindkét csapat premierje szeptember 23-án volt. E sorok írója a délelőtti, illetve az október 29-ei előadást látta. Nádasdy Kálmán rendezését ezúttal ifj. Palcsó Sándor állította színpadra. Ahhoz jóval idősebbnek kellene lennem, hogy rekonstruáljam, mi volt az eredeti koncepció, mi maradt meg belőle, mit tettek hozzá korábbi színpadra állítók (például Boschán Daisy 1997-ben), mi Palcsó Sándor leleménye, és mi mindent köszönhetünk csupán az előadók színészi játékának, ötleteinek.
Nagyon nagy ötletparádét nem láthatunk, Ernesto utazótáskája, egy üres locsolókanna – Norina áriáját valahogy mozgalmassá kell tenni, ugyebár –, egy fátyolként használt asztalterítő és egy súlyzó, mellyel a Don bizonyítani tudja, hogy ő bizony jól van konzerválva.

Káldi Kiss András, Kertesi Ingrid, Kenesey Gábor, Megyesi Zoltán (fotó: Éder Vera)
Káldi Kiss András, Kertesi Ingrid, Kenesey Gábor, Megyesi Zoltán (fotó: Éder Vera)

A humort a szövegkönyvből, a szituációkból illetve a művészek interakcióiból kapjuk meg. Szerencsére ezek működnek: a szöveg is jól érthető, és látszik, hogy a művészek szívesen komédiáznak, játszanak együtt. A produkció az Opera aranykorának antik levegőjét is megőrizte, ugyanakkor értékeiből is sokat felmutat. Elsősorban itt a színpadképre és Márk Tivadar jelmezeire gondolok: Fülöp Zoltán hangulatos és szemet gyönyörködtető díszletei utolsó tanúi egy rég letűnt kornak, amelyből már csak – az operalátogatók emlékein túl – a Bohémélet védett díszletei, A bahcsiszeráji szökőkút vagy a Diótörő mesés színpadképei maradtak meg. Jó lenne legalább ezeket megőrizni, persze új élettel is megtölteni. Nem könnyű helyzet: a Bohémélet legutóbbi Pantea-átdolgozása sem tűnt időtállónak.

A zenei megvalósítás Szennai Kálmán és Pál Tamás kezében összpontosult. Utóbbit sajnos nem láttam-hallottam, mert a 29-ei előadáson beugrással szintén Szennai Kálmán vezényelt. A zenekart mindkét előadáson összeszedettnek hallottam, kevéssé énekesbarátnak: sok helyen hangosabb volt a szükségesnél, így az énekeseket elnyomta, még azokat is, akik győzik általában hangerővel. A 2. felvonás melankolikus bevezető dallama szépen szólt; véleményem szerint szeptember 23-án volt megrázóbb. Dicséret illeti Szabó Sipos Máté karigazgató és az Énekkar munkáját, remekül szólalt meg a 3. felvonásban a háznép tréfás kórusa, a szeptemberi előadáson talán egy leheletnyivel összeszedettebben.

Norina szerepét három énekesnő is énekelte az őszi sorozatban: Kertesi IngridMitilineou Cleo és Keszei Bori. Mitilineou Cleót nem láttam e szerepben, korábbi munkái alapján remek komikusnak gondolom, szerintem a szerep érte kiált. Igyekszem meggyőződni majd erről.
Kertesi Ingrid profi énekes és színész, a szólam teljes birtokában van, így „ránézésre” elegendő a színjátékra figyelnie. Éneklése könnyed, játéka hiteles. Nem véletlen, hogy a legnagyobb sikert is ő aratta, már első áriájánál érezte a közönség, hogy valami minőség szólalt meg.

Keszei Bori a pálya elején van; bájos jelenség, de azoknak az énekesi fortélyoknak még nincs birtokában, amivel Kertesi-Norina rendelkezik. Noha szépen énekel, hangról hangra meg is van a szerep, arcán erősen látszik a technika, jól látható, hogy mely hangokért kell megküzdenie. És a zenekarral szemben is sokszor alulmarad. Élvezetes viszont a játéka, ahol nem az énekesi feladatra kell koncentrálnia, ott vérbeli komédiássá válik, kacér, huncut és mélyen érző, ha kell.

Mitilineou Cleo és Molnár Levente (fotó: Éder Vera)
Mitilineou Cleo és Molnár Levente (fotó: Éder Vera)

A három Norinát két Ernesto ostromolja. Klein Ottokár és Szappanos Tibor. Mindkettejüknél erőteljes nazalitás hallható, reméljük, énektanárral leküzdhető lesz a probléma előbb-utóbb. Egyelőre Kleint éreztem jobbnak a szerepben, Szappanos hangszínével még barátkozom. Nehezebb helyzet, hogy fiatal kora ellenére előadásmódja már most modoros.

Malatesta Káldi Kiss András, illetve Molnár Levente volt. Molnárról a János vitéz kapcsán írtam elragadtatásomról, itt is csak ismételni tudom. Erőteljes szép hang tulajdonosa, és láthatóan jól érzi magát ebben a komikus szerepben. Káldi Kiss András játéka visszafogottabb, bár a Pasqualét karikírozó mozdulata jobban tetszett, mint Molnáré. Tán épp azért, mert ő nehezebben ösztönözhető színészi játékra. A szólamot szokott színvonalán formálta meg.

A címszerepben Kenesey Gábor és Sólyom-Nagy Sándor mutatkozott be. Kenesey látható igyekezettel formálja meg az idős gavallér figuráját, s ez tiszteletet érdemel. Hangja olykor matt, itt-ott bereked, de évtizedek óta megbízható tagja az Operaháznak. Hangi képességei nem különlegesek, de amivel rendelkezik, azt mozgósítja a siker érdekében. Játékával kompenzálva hiteles Don Pasqualét alakított. És nem utolsósorban: megmentette az őszi előadásokat, ezért csak köszönet illeti.

Sólyom-Nagy Sándor, Molnár Levente, Mitilineou Cleo (fotó: Éder Vera)
Sólyom-Nagy Sándor, Molnár Levente, Mitilineou Cleo (fotó: Éder Vera)

Sólyom-Nagy Sándor személyében a figura méltó gazdára talált. A ma felnövekvő nemzedéknek ő lesz tán az az emblematikus Don Pasquale, aki a korábbiaknak Melis György vagy Gregor József volt. Előadásában a figurának nemcsak komikus oldala, hanem a szerep filozófiai mélysége, lelki-emberi lényege is megjelenik hasonlóképp, mint ahogy Gregor említette a napokban leadott portréműsorában: a pofon-jelenetet nem elbohóckodja, hanem ott ül magába roskadva, összetörten egy megalázott ember. Bevallom, most erre is figyeltem egy picit… A szólam mély részei nem szólalnak meg maradéktalanul, a zenekar itt-ott fedte Sólyom-Nagy Sándort is, de ezek nem kérdőjelezhetik meg a művész zsenialitását és szerencsés találkozását a szereppel. És remek partnerre talált Molnár Levente személyében a híres Hadaró-kettőshöz – a közönség nem is fukarkodott a tapsokkal, így ismétlésre is sor került, noha ez egyáltalán nem törvényszerű.

Jó hangulatú előadás volt. Az ég könnycseppjei is elapadtak közben. Leszaladtam a lépcsőn, az előcsarnokban még elköszöntem Gregor Józseftől, és elindultam a szeles, hűvös éjszakába.