Felemelkedés? Bukás?

Kurt Weill: Mahagonny városának felemelkedése és bukása – felújítás a Thália Színházban, 2009. február 21., 22. BÓKA GÁBOR kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

Zavarba ejtő opera a Mahagonny. Egy direkt politikai indíttatásból született darab esetében a szokásosnál is élesebben vetődik fel a kérdés: mitől válik aktuálissá ugyanaz a darab a bemutató után csaknem nyolcvan évvel? Ugyanakkor az is világos, hogy a Mahagonny egészében – tehát nem csak Weill nagyszerű zenéje, de Brecht a didaxison túl magas színvonalú szövege által is – több mint tanmese, mint példabeszéd a kapitalizmusról. S az előadókat éppen az állítja nehéz feladat elé, hogy e két vonást – aktualitást és magasrendű eszmeiséget – egyszerre kellene érvényre juttatniuk. Az Operaház új produkciójában ez felemásan sikerült.

Szikora János (aki az előadás látványtervét is jegyzi) kezdetben teljesen reális síkon játszatja a cselekményt, mondhatni az „eredeti” helyszínen: egy sivatagi kocsmában, mely akár A Nyugat lánya első felvonásának helyszínéül is szolgálhatna. A díszlet végig azonos marad, ám az első jelenet végeztével működésbe lépnek a brechti elidegenítő effektusok: a leeresztett függöny előtt éneklés, a táblákon bemutatott magyarázó feliratok és a song-világításban előadott betétdalok. Nem emlékszem, hogy láttam volna Brecht-előadást, amely ennyire szó szerint megvalósította volna a szerző által pontosan rögzített színpadi utasításokat; hogy ne menjünk messzire, az Operaház 1967-es Mahagonny-produkciója is sokkal jobban eltért az előírásoktól (táblák helyett narrátort alkalmazott – egyáltalán nem mellesleg Major Tamás személyében – , s Makai Péter díszletei szinte a csupasz színpadot mutatták). Ám ez nem negatívum: sőt, tanulságos, hogy Brecht elképzelése mennyire működőképes ma is – technikai értelemben. A cselekmény zökkenőmentesen bonyolódik, a realista stílusból időről időre történő kilépések nem okoznak stílustörést. (Olyannyira, hogy Szikora olykor még a betétszámokat is realista módon szituációba helyezi: az Alabama-dal mintegy előéneklésként hangzik fel a második jelenetben, Jim „Kiittuk már a koktélábécét” kezdetű songja előtt pedig ő maga kapcsolja fel a színpad jobb oldalán látható kis pódium világítását, mintegy színpadra állítva saját magát.) Ám a technikai zökkenőmentesség nem jelent okvetlenül megoldottságot is. Brecht színházi elképzelése a színpadi realizmus egyeduralmának idején forradalminak számított, ma azonban egy az egyben megvalósítva nemhogy nem forradalminak, de inkább konzervatívnak tűnik – nem beszélve arról, ha még közelítjük is a realizmushoz. Szikora János Brecht-rendezése a színi megformálás tekintetében legfeljebb az ősbemutató idején számíthatott volna modernnek, 2009-ben azonban nem csak az elmúlt évadok progresszív operaházi előadásainak nyomán, de a leírásokból és fényképekből következtethetően Mikó András 1967-es Mahagonnyjához képest is visszalépésnek tűnik. Ám mivel sehol, így a színház esetében sem hiszek a fejlődéselvűségben, ezt nem tartom feltétlen negatívumnak – tényként kell elfogadnunk az előadás stílusát, és ezen belül kell megvizsgálnunk a műértelmezés mélységét.

Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)
Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)

Az előadás legszembetűnőbb momentuma Jim Mahoney és Krisztus sorsának párhuzamba állítása. Várható volt, hogy a Fidelio bizonyos tekintetben divatot teremt majd – íme, itt van ennek első hajtása. Hozzáteszem: az ötlet, ahogy a Fidelio esetében sem volt az, most sem légből kapott. A Mahagonnyban számtalan cselekménymozzanat utal a Biblia mindkét részének eseménysorára, kezdve a sivatagi bolyongástól a választott nép felemelkedésén át egészen Isten megtagadásáig és a választott nép hanyatlásáig. Nyilván nem véletlen, hogy a sivatagban új hazát alapító három bűnöző egyikének neve Mózes, mint ahogy nem lehet nem észrevenni a direkt bibliai utalást abban a gesztusban, ahogy a kivégzésére váró Jim egy pohár vizet kér utolsó kívánságként. Ha úgy tetszik, a Mahagonny a zsidó-keresztény kultúrkör alaptörténetének profanizálása, átültetése az aktuális világhelyzetre, s egyben az útmutatás jogosságának megkérdőjelezése is. Brecht, tudjuk, hitt a szocializmusban és annak világjobbító voltában; ez a tény azonban – ezt nem árt manapság hangsúlyozni – egyáltalán nem zárja ki, hogy mondanivalóját a Biblia alapos ismeretében, annak alapján fogalmazza meg. Ahogy Weilltől sem idegen a szakrális témák feldolgozása: munkásságának későbbi szakaszában, immár Franz Werfel közreműködésével, monumentális színpadi művet alkotott a zsidó nép történetéről (Der Weg der Verheissung, 1934-1936). Ilyen háttér előtt is kell nézni a Mahagonnyt – Szikora János ezt tette. Más kérdés, hogy a problematikus művet végül nem sikerült koherens olvasattal színpadra állítania. Éppen ellenkezőleg: amit látunk, az tovább mélyíti a mű problémáját.

Herczenik Anna és Cser Krisztián (Fotó: Éder Vera)
Herczenik Anna és Cser Krisztián (Fotó: Éder Vera)

Brecht művének ugyanis nagyon fontos vonása, hogy csak bírál, de nem mutat utat. Ez majd a drámaíró pályájának későbbi szakaszában, a tandrámákban lesz jellemző; a Mahagonny és a vele párhuzamosan keletkezett Koldusopera elsődleges célja azonban a leleplezés, és nem valamiféle világrend megalapozása. A felújítás kapcsán sokszor elhangzott: érdekes, hogy a Koldusopera, ami csak mintegy a Mahagonny melléktermékeként született, és jóval kisebb igényű darab, mennyivel nagyobb presztízzsel bír előadók és nézők szemében egyaránt. Azt hiszem, ez nem véletlen: a Mahagonny súlyosabb, komplexebb mű, a Koldusopera azonban egyszerűségében megoldottabb. Utóbbi, a szerzői szándéknak megfelelően, valóban nem vállalkozik az útmutatásra: leleplezi a kapitalizmust, ám a leleplezés élét bizonyos mértékig tompítja az egész darab idézőjelessége, na és a pompás Weill-zene, ami Brecht által is vállaltan kulináris élményt nyújt, azaz élvezeti cikként került a darabba – mintegy az érzékek által megragadva kívánják előkészíteni a nézőt a későbbi, súlyosabb mondanivalókra. Ám a Mahagonny jellege példázatszerű: a sokkal hangsúlyosabban epikus cselekmény és a félreismerhetetlen bibliai allúziók az első perctől tudatosítják a nézőben-hallgatóban: amit itt látunk, az emberiség nagy történetének parafrázisa; amit itt látunk, rólunk szól. Ám ha rólunk szól, akkor nehéz mit kezdeni az egész darab üzenetével, pontosabban az üzenet hiányával. Ha a darab szerint baj, hogy az emberiség Isten nélküli világban él – az istentelen nép felemelkedésének és bukásának példázata erre látszik utalni – , és ha bűn Isten megtagadása és meggyilkolása, akkor legalábbis nehezen értelmezhető a végkifejlet: „Egy halotton nem segíthet senki. / Senkin soha nem segíthet senki.” Ha a darab elfogadja Isten létét, és az emberiség rossz döntésének tudja be, hogy megtagadja őt, akkor miért sulykol hangsúlyozottan ateista tanulságot? Ha viszont a mű alapállása ateista, akkor pontosan miben ragadható meg Isten megtagadásának bűn volta?

Rálik Szilvia (Fotó: Éder Vera)
Rálik Szilvia (Fotó: Éder Vera)

Persze elképzelhető egy Isten nélküli világban is a humanitás: a probléma csak az, hogy ezt a darabban egyetlen szereplő sem képviseli. (Brecht későbbi életműve aztán bőségesen ad majd anyagot az Isten nélküli humánus magatartás példázására.) Ha pedig senki sem képviseli, akkor a rendező megkísérel úgy tenni, mintha valaki mégis képviselné. Erre a főszereplő, Jim Mahoney látszik legalkalmasabbnak, elvégre ő hal meg a darab végén, ő válik áldozattá. Csakhogy Jim élete egyáltalán nem krisztusi életút, de még csak nem is szókratészi (a halála előtt gesztus, a pohár víz gyors felhajtása és a keserű fintor a nagy filozófus halálára rímel): ellenkezőleg, éppen hogy az értelmetlen életet szimbolizálja, amit értelmetlen halál kerekít le. Ahogy Jenny sem azonosítható, teszem azt, a Bűn és bűnhődés Szonyájával (a prostituálttá kényszerített szent lány), úgy Jimről sem mondhatjuk, hogy szenvedéstörténete értékvesztéssel járna, lévén semmiféle értéket nem képvisel. Mivel azonban a rendezés egy értéktelített figurával azonosítja, a darabban amúgy is meglévő probléma exponáltabbá, kiélezettebbé válik. Nagyon nem világos, ki képvisel értéket, és főleg az, hogy milyet. Ha egy darab az értékek hiányáról szól, azt célszerűbb a hiány érzékenyebb ábrázolásával bemutatni, mintsem egy utólag kreált érték elveszejtésével.

Ám mindezek ellenére nem árt hangsúlyozni: Szikora János rendezése alapvetően korrekt, fogyasztható előadás, a lebonyolítást szakmai kifogás nemigen érheti. Problematikussága sokkal élesebben mutatkozik meg másodszori megtekintésre: egyrészt azért, mert a rendezés gyorsan kiismerhető, másrészt azért, mert a második szereposztás összességében halványabb az elsőnél.

Persze nem minden tekintetben: a két Jim, Wendler Attila és Nyári Zoltán egyaránt erőssége a produkciónak. Wendler Attilát hangja mindig is inkább az efféle karakterszerepek megformálására predesztinálta: most azonban nem csak hangilag talált magára, de a mozgalmas darab és az izgalmas karakter elmélyült színészi játékra is inspirálta, aminek csúcspontja Jim éjszakai monológjának szinte skizofréniába hajló megformálása. Nyári Zoltán problémátlanabb alakot jelenít meg: ő fiatalos lendülettel énekel-táncol végig a darabon (mindkettőt a tőle megszokott magas színvonalon teszi), s tragédiája nem annyira az értelmetlen életbe beleőrülő gondolkodó lényé, mintsem inkább az élet értelmét kereső, és ebbe rossz döntések következtében csakhamar belepusztuló fiatalemberé.

Hámori Szabolcs, Massányi Viktor, Daróczi Tamás, Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)
Hámori Szabolcs, Massányi Viktor, Daróczi Tamás, Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Sajnos éppen ellenkezőleg áll a helyzet a két Jennyvel: egyik alakítás sem igazán meggyőző. Herczenik Anna bájos, kislányos egyéniségétől nagyon távol áll Jenny karaktere, és noha mindet bevet, és tisztességesen megcsinálja, amit kell, teljesítménye inkább hat feladatmegoldásnak, mint valódi szerepformálásnak. Éneklésében emellett megtalálhatók a szokásos hibák: a kellemetlenül éles magas hangok és a nem mindig kielégítő szövegmondás.

Rálik Szilvia vokálisan sokkal meggyőzőbb, szövegét is jobban érteni, és a figura is közelebb áll színpadi egyéniségéhez. Ám ahogy kolléganője, úgy ő sem tudja megoldani a szerep lényegét: a song-stílust egyik énekesnő sem érzi, a dalokat kottahűen eléneklik, de nem interpretálják, nem támogatják meg személyiségük súlyával. Így pedig Jenny darabbeli szerepe válik menthetetlenül súlytalanná.

Rálik Szilvia és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)
Rálik Szilvia és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Wiedemann Bernadett nagyszerű özvegy Begbickné szerepében: a szólamot a tőle megszokott könnyed természetességgel énekli, s prózája is kielégítő. Ezen felül imponáló, hogy a nagy Verdi-hősnőkön edzett művész milyen meggyőzően tud közönséges lenni, illetve mennyire jól találja el az arányát annak, hogy egy alapvetően közönséges nő miképpen akar elegánsnak látszani.
Kovács Annamária nem követ gyökeresen más irányt a szerep megformálásában, s gazdag egyéniségét ismerve ő is kiválóan alkalmas Begbicknének. Alakítása mégis egy árnyalatnyival halványabb volt a premieren. Úgy vélem, ennek elsősorban technikai okai vannak: a szólam felső hangjai mintha az énekesnő hangterjedelmének határait feszegetnék, s a fokozott koncentráció bizonyára értékes energiákat von el a színészi megformálástól.

Hétszentség Mózesként Tóth János a tőle megszokott színészi képességeit kamatoztatja a drabális, a gonoszság iránt közömbös karakter megformálásakor. Hangi hiányosságai ebben a darabban kevésbé zavaróak, mint más szerepkörben, alakítása értékes pontja az előadásnak.
Szvétek László hanganyaga, éneklése imponálóbb, az általa megteremtett karakter pedig kevésbé ördögi, mint Tóthé: inkább kisszerűségében félelmetes.

Wiedemann Bernadett és Herczenik Anna (Fotó: Éder Vera)
Wiedemann Bernadett és Herczenik Anna (Fotó: Éder Vera)

Jack O’Brien alakítói közül Derecskei Zsolt jobban megtalálja a szerephez és a darabhoz illő ironikus-karakterisztikus hangvételt, mint a hőstenor szerepeken edződött Daróczi Tamás. Billy szerepében Busa Tamás kellően jelentéktelen és jellemtelen, Massányi Viktor inkább enyhén idiótának, a helyzet valódi súlyát felfogni képtelen szemlélődőnek állítja be a karaktert.

Alaszkafarkas Joe Cser Krisztián megformálásában nyüzüge, az unalomból cselekvéssel kitörni akaró fiatalember, imponáló hanganyaggal. Hámori Szabolcs Joe-jában jóval kevesebb az életkedv, ő együgyű, könnyen irányítható figurát teremt, jóval kevésbé meggyőző énekléssel megtámogatva.
Fattyként Beöthy-Kiss László és Kiss Péter, Toby Higgins szerepében Mukk József és Kóbor Tamás nyújtott korrekt alakítást.

Magyar Állami Operaház Énekkarára (karigazgató: Szabó Sipos Máté) megint jelentős mennyiségű játszanivaló hárul, amelynek becsülettel eleget is tesz. Az énekelnivalót is jó színvonalon oldják meg, nem hallgathatjuk el azonban, hogy a szövegük gyakran érthetetlen – márpedig a kórus kommentárjai gyakran elengedhetetlenek a cselekmény és az „üzenet” dekódolásához. Mindebben azonban nem csak az énekkar, de Görgey Gábor prozódiailag messze nem kifogástalan fordítása is ludas.

Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)
Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)

Kesselyák Gergelyt rég hallottam ilyen jó formában vezényelni. Előadásait az utóbbi időben felfokozott hangerő, a zenekari szólamok kidolgozatlansága és általános pontatlanság szokta jellemezni; most éppen ellenkezőleg, a zenekar pontosan, nagyon alacsony hibaszázalékkal játszik, az egész vezénylésnek van eleje, közepe, vége, van drámai íve. Továbbra is probléma ugyan az olykori túlzott hangerő, ám a Thália lehetetlen akusztikai viszonyai közepette nem tudom megítélni, ez mennyire írható a helyszín, és mennyiben a karmester számlájára. Összességében a Magyar Állami Operaház Zenekara és Kesselyák Gergely, ha nem is kiemelkedő, de megbízható teljesítményt nyújt, szolid alapot az előadáshoz.

Élvezhető, jó előadás tehát a Mahagonny, de korántsem problémátlan. Nem bukás – éppen ellenkezőleg: végre igazi, lelkes sikert aratott egy Thália Színház-i operaelőadás két premierje. Ám az is bizonyos: noha sikert aratott, de nem mutat előre, a felemelkedés irányába – inkább azt mutatja meg, milyen átlagos teljesítményre képesek jelenleg az Operaház erői akadályozó körülmények nélkül, de különleges inspiráció híján.

(Fotók: Éder Vera)