Ery grófja

Rossini: Ory grófja – a Szegedi Nemzeti Színház előadása a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, Thália Színház, 2010. március 27. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

Az előadás kezdetén Szonda Éva, a szegedi társulat művésze köszöntötte a nézőket a Színházi Világnapon, és tolmácsolta Judi Dench (Szoba kilátással, Szerelmes Shakespeare, Iris, James Bond-sorozat) Oscar-díjas angol színésznő ünnepi üzenetét:

„A Színházi Világnap megteremi a lehetőséget, hogy a maga sokféleségében ünnepeljük a Színházat, amely nemcsak a szórakoztatás és az inspiráció forrása, hanem a világ minden táján képes a különböző kultúrájú emberek sokaságát egyesíteni. A színház még ennél is több: a nevelés és a tudás átadásának lehetősége.
Mindenhol van színház, és nem pusztán hagyományos színházi keretek között: játszani lehet egy kicsi, afrikai faluban, az örmény hegyek lábánál, a Csendes-óceán pici szigetén. A színháznak  pusztán térre és közönségre van szüksége. A színház  képes megnevettetni, megríkatni bennünket, de el is gondolkodtat és cselekvésre késztet. A színházi előadás csapatmunka gyümölcse. A közönség csak a színészeket látja,  a háttérben azonban rengeteg ember dolgozik, de őket nem látjuk. Pedig ugyanolyan fontosak, mint a színészek. Sokféle, speciális ismerettel rendelkeznek és hozzáértésükkel lehetővé teszik egy előadás megszületését, bemutatását. A sikerekből, diadalokból nekik is jár.
Március 27. a Színházi Világnap hivatalos dátuma. De minden napnak Színházi Világnapnak kellene lennie, mert a mi felelősségünk, hogy fenntartsuk a közönség szórakoztatását, nevelését és épülését szolgáló hagyományt, amely nélkül létezni sem tudnánk.”

Miklósa Erika és Horváth István
Miklósa Erika és Horváth István

A színház, a színjátszás ünneplésére Rossini operája alighanem telitalálat. A szoknyabolond Ory gróf a darabban szinte végig színjátékot játszik: az első felvonásban remetének öltözik, a másodikban apácának, hogy Adèle de Formoutiers grófné kegyeibe férkőzhessék, míg annak férje – a valamirevaló francia férfiakkal együtt a keresztes háborúban védi a Szentföldet a muzulmánok sorozatos támadásaitól. Aztán itt van Isolier, a gróf inasa, akitől az apácatrükk ötlete származik – nem mellesleg nadrágszerep, tehát férfit játszó nő (vagy hogy is van…, de ez csak a rendezés záró pillanatában derül ki). A nők ábrázolása sem épp szokványos: a messze földön harcoló férfiak távollétében kénytelenek önállósítani magukat, ők hordják a nadrágot: határozott, bátor, emancipált nők, miközben szexuális vágy emészti őket. E vágyat – és saját szomjukat – oltani érkezik kastélyukba Colette nővér és egy seregnyi apácának öltözött férfi, Ory gróf és társai. Álöltözetek, színjátszás, hatalmas kavalkád, s a rendező ezekhez még hozzátesz jó néhány apró ötletet, játéklehetőséget. Nagyon vicces például „Colette nővér” és Adél kettősének diplomáciai tárgyalásként való megrendezése: tárgyalóasztal, asztali zászlók és tolmács; Ragonde asszony még a hajlított, majd kitartott tenorhangot is szinkrontolmácsolja. De ugyanilyen remek a katonai sátrakból szabott apácaruha, Oryé még egyedítve terepszínű is – a jelmeztervező, Zöldy Z. Gergely ötletességét dicsérendő. És ha a „szent háború” oximoront próbáljuk értelmezni az apácaruhákon túl további fricskákat lelünk az előadásban: Adèle grófné az Orytól elkobzott tölténytáron morzsolja el rózsafüzér-imádságát, a Szentföld felé vezető Jeruzsálem utca falát szuronyos-rohamsisakos katonák domborműve díszíti. A színpadkép is ötletes, a hátországot is hadszíntérré teszi, csak itt nem a nagy, „szent” háború, hanem a nemek ösztönök fűtötte harca folyik. Az első felvonásban paradicsomi ligetet látunk, egy borostyánnal benőtt kolostorkerítést, mögötte szószékként kiemelkedő roggyant őrtorony, az előtérben buján virágzó liget, indák, liánok. A szerelem kertjébe lopakodó asszonyok – akik közt álruhás férfi is akad –  kórusával kezdődik az opera. Asszonyok női ruhában, s ahogy a szöveg is mondja, kiteszik, amijük van – azaz kabátkájuk alól felfedik keblüket sejtető kombinéjukat, s készülnek a remete tartotta castingra, hogy a gróf színe elé bocsáttassanak. Hogy honnan jöttek e hölgyek, a díszlet szintjén csak a második felvonásból derül ki pontosan. S a cselekmény ideje is akkor körvonalazódik, bár elektromos lámpák világítják meg a kolostor kerítését is. A rendező elemelte a darabot az eredeti cselekmény időpontjából valahová a XX. század első felébe. Az I. világháborúba. Esetleg a II.-ba? Adèle és a hölgyek búvó- (óvó-?) helye egy föld alatti bunker, egészen pontosan az előbb említett kerítés alatt húzódik. Itt rendezték be uraik távollétében a hölgyek trendi pinki lokáljukat – amolyan Vénusz-barlangot a vénuszdomb alatt, melyben végül elveszejtik a túlfűtött férfiakat. A kis menedék rózsaszín félhomályában minden van, mi szem-szájnak ingere: bárzongora, mikrofonos énekesnő, bárpult, céltábla, go-go rudak és pezsgőspoharak, minden egyéb, mi kell a túléléshez. Amint felszíni kiruccanásuk után ide visszahúzódnak, levetik női(es) ruhájukat, férfinadrágot vesznek, zakóba bújnak, megkezdik férfias játékaikat, cigarettára gyújtanak, és buján-erotikusan eregetik a füstöt a rózsaszínű életbe.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

„Erős feminista felhang érezhető a műben, ám ez nem is csoda. A francia történelem során a nők mindig hallatták a hangjukat. Gondoljunk csak az „asszonyok menetére” a francia forradalom idején, az Ory grófja bemutatója után két évvel kitörő forradalom női mozgalmaira és feminista irodalmára, vagy akár arra az I. világháború utáni időszakra, amikor a francia szenátus ismét megtagadta a nőktől a szavazati jogot. 1922-ben a francia nők fellázadtak elnyomott helyzetük ellen, és megszületett a „garçonne-jelenség”. Rövid, fiús frizurát hordtak, dohányoztak, szórakozni jártak, autót vezettek és szabad szexuális életet éltek. A semmirekellő férfiak és emancipált nők története szinte bármely kor díszletében elképzelhető… „ – írja az előadás ismertetője. A rendező, Anger Ferenc ezt a vonalat emeli ki, s már az előzőekben írottakból is kitűnik: aprólékosan kidolgozza, minden részletre gondol, s igazán élő, humoros és működő előadást hoz létre. Ahogyan a„szent háború” kifejezés ellentmondásából kibontja a mind a militáris, mind a szakrális jegyeket és párhuzamba állítja őket, az lenyűgöző. Világi férfiak a Szentföldön, szent háborúban, egyházinak öltözött férfiak a nemek földi harcában, a katonai kellékek átlényegítése szakrális eszközökké (ld. előbb apácaruha és rózsafüzér), már-már Vörösmarty gondolatainak modern újragondolását sejtetik:

„Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény – véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.”

De Anger apácáinál nem az erény, nem a törvény tisztessége születik meg a „rongyokból”, hanem újabb csalás, megtévesztő színjáték kellékeivé válnak. A rendezés és Szendrényi Éva bunker-díszlete megenged olyan asszociációkat, miszerint az „apácák” menedékkeresését nemcsak a nőkhöz való bejutás vágya, hanem a vihar, s ezúttal nem égi-, hanem földi háború tombolása motiválná. Vígoperában merész, de elfogadható, átgondolt és voltaképpen a darabnak is megfelelő látásmód ez. A XX. századi miliő megteremtésében a rendező és a díszlettervező együttműködésére még egy remek példa zárásként: a nyitójelenetben megkezdődik a hölgyek felvételiztetése a grófi légyottra, s ekkor hirtelen Ory segítője liánokkal benőtt kordont húz ki egy pillanat alatt, s tereli mögé a felajzott asszonyságokat. Egyszóval rengeteg ötlet, humoros geg kerül színre, ami a darabból és a rendezői alapötletből fakad, s ami a néző szórakozását szolgálja.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A címszerepben az ígéretes Horváth István látható-hallható. Alkati adottságait felhasználva – s egyszerre azoknak fittyet hányva – komédiázik, szórakoztat, néhol már túl soknak érzi az ember a mimikát, az őrültködést, de aztán rájön, hogy vígopera ez, minden egy kicsit túlzás benne, hisz hogy a csudába’ ne ismerné fel a grófné Oryt, aki Colette nővért alakítja, legkésőbb akkor, mikor már kapatos is kissé. Így van ez jól, vérbő komédiázás, a nézőtérről feltörő kacagás! Kell egyéb? Pedig van. Egy alapvetően szép tónusú tenorhang, elképesztő magasságokkal. Ezek nem mindegyike szólal meg makulátlanul, olykor szinte észrevehetetlen mellékzöngét hallani, de az évek során várhatóan a technika csiszolódni fog, s Horváth István szép karrier útjára léphet.

Miklósa Erika, Horváth István, Érsek Dóra (a háttérben Szonda Éva)
Miklósa Erika, Horváth István, Érsek Dóra
(a háttérben Szonda Éva)

Alighanem Miklósa Erika Adèle grófnéja a Tavaszi Fesztivál előadásának húzóneve, reklámja. Produkciója meg is felel az elvárásoknak, remekül komédiázik, a „garconne”-vonalat is eleganciával, remek játékkal űzi, koloratúrái rendben, és a szépen kiénekelt csúcshangok is megvannak. Lehet persze fogást találni a matérián, a mély fekvésben például olykor csak a hang torzításával tud befejezni egy-egy frázist, vagy nagyobb együttesekben fedésbe kerül olykor a hangja, de ezek az alakítás egészét, az éneklés különleges és egyéni színezetét nem veszélyeztetik. Láthatóan maximális igyekezettel és nagy élvezettel vesz részt a játékban, és jókedve a közönségre is átsugárzik. Aki persze hangját lebegőnek, mekegőnek és tremolósnak szokta hallani, az nyilván most is annak fogja. Én meg voltam elégedve produkciójával, remekül szórakoztam, és csak sajnálni tudom azokat, akik bosszankodni járnak Miklósa Erika előadásaira, és mindig csalódottan távoznak onnan. A tapsrend – a címszereplő ellenére – a sztárvendéget emeli ki, helyezi utolsó helyre, de az első kör után Miklósa egy mosollyal és karnyújtással jelzi partnerének, hogy együtt hajoljanak meg, s fogadják a közönség tapsait.

Isolier nadrágszerepében Érsek Dóra erőteljes hangon, nagy intenzitással énekel és játszik. Szólamát tisztességgel abszolválja, néhol a magas hangokat kontrollálni kellene még. Játéka a második felvonás paplanos jelenetében csúcsosodik ki. Nőként játssza a férfit, aki a férfinak öltözött nőt kívánja magáévá tenni… És az előadás slusszpoénjaként, mikor a férfiakat eltüntették az asszonyok, leveti sapkáját, és leomlik hatalmas hajzuhataga… Most akkor hogy is van ez?

Szonda Éva és Miklósa Erika
Szonda Éva és Miklósa Erika

Ugyancsak erős egyéniséget, határozott, kemény asszonyt játszik Szonda Éva, a szegedi társulat egyik oszlopa. Kezdeti gyengélkedése után először játékban, majd hangban is magára talált. Nem mondom, hogy a voce makulátlanul csillog, de a színpadi gyakorlat, az egyéniség ereje fölényes magabiztosságot nyújt a művésznőnek, és összességében remek figurát hoz, az ő csúcsjelenete talán a tolmácsolási jelenet. Színpadi jelenléte intenzív, mindig oda kell rá figyelni.

Ory nevelőjeként Altorjay Tamást láthattuk, a szólam biztos birtokosa, játéka a szerep elvárásainak megfelelő mértékű és élvezetes.
Nagy közönségsikert aratott Cseh Antal Ory segítője, Raimbaud szerepében. Egyrészt erőteljes, szép hangon énekelte végig szólamát, színpadi mozgása, játéka is végig a szerepet szolgálta, másrészt a második felvonásbeli slágerszám, a bor megszerzésének körülményességéről előadott áriája hatalmas tapsot aratott, s hogy a közönség ezt már el sem tudta neki feledni, az a végső tapsrendnél is egyértelműen kiderült.

Cseh Antal
Cseh Antal (középen)

A magyar nyelvű előadás valamennyi közreműködőjét dicséret illeti a kiváló szövegmondásért, a szöveg érthetőségéért. A Szegedi Nemzeti Színház Énekkarát (karigazgató: Kovács Kornélia) szintén meg kell dicsérni a nagyszabású finálékért, a remek összhangért. A Szegedi Szimfonikus Zenekar élén Pál Tamás állt, a vonósok kezdeti bizonytalanságai után a csapat bemelegedett, s az előadás során végig magas színvonalon zenéltek, akár a nagy finálék összhangjáról, akár líraibb áriák kíséretéről vagy olyan különleges hangzásokról legyen szó, mint például a viharjelenet. Az érett Rossini friss, szórakoztató és lendületes muzsikáját avatottan tolmácsolták, megalapozva egy könnyed színházi este magas zenei színvonalát. Történt mindez a Színházi Világnapon. Köszönet a szép élményért! 

(Fotók: Szegedi Nemzeti Színház)