Erkel-maraton a Tavaszi Fesztiválon

Erkel Ferenc: Brankovics György – a Kolozsvári Magyar Opera előadása, Thália Színház, 2010. április 1.
Erkel Ferenc: Bátori Mária és Sarolta – keresztmetszet, Thália Színház, 2010. április 4. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Brankovics halála
Brankovics halála

Az idei Tavaszi Fesztivál az Erkel-évre való tekintettel összesen öt produkcióban kínált hat Erkel-operát egészében vagy keresztmetszet formájában. Ebből a hatból kettő volt igazi színházi előadás: a Bánk bán és a Brankovics György. Az alkotók szándéka szerint a Hunyadi László is annak készült, ám Káel Csaba félszcenírozó-művész ezúttal sem haladta meg a Müpa-beli produkcióinak színvonalát, így a Hunyadi semmiképp sem tekinthető teljes értékű színrevitelnek. A Bánk bánról már több alkalommal beszámoltunk, így ez most kimarad, és fókuszálhatunk a Brankovics Györgyre mint igazi színházi élményre.

Számos előítélettel vágtunk neki az előadásnak – utólag be kell ismernem, részben megalapozottan, ám bőven értek meglepetések az este folyamán. Először is a Brankovics rendezőjének személye inkább arra volt garancia, hogy közepesen unalmas jelmezes koncertet fogunk látni. Selmeczi György korábbi rendezései nem arról győztek meg, hogy kivételes kvalitású rendező volna, hiszen láttunk már tőle közepesen gyenge André Chénier-t, annál is gyengébb Carment, unalmasan semmilyen Luciát, és ezek után letesz az asztalra egy friss, ropogós, és – bár nem tökéletes, hisz olyan nincs, de – végiggondolt és következetesen végigvitt koncepcióval rendelkező Brankovics Györgyöt. A rendezés a szó mindkét értelmében friss: jó három héttel korábban mutatták be Kolozsvárott, így a budapesti vendégjátékra szinte premier után érkezett a produkció, de ami ennél is lényegesebb: a rendező egy merész húzással elszakadt a középkortól, felismerve, hogy a „történelmi opera” valójában emberi dráma, ezért felesleges ragaszkodni egy olyan korhoz, amely senkinek nem jelent már semmit. Így történhetett meg, hogy amikor felment a függöny, őszinte csodálkozással észleltük: bizony ez a történet nem tizenötödik századi, hanem a huszadik század végéről való, méghozzá a délszláv háborúból. Merész, mondtam az imént, de nagyon logikus. A szöveg szerint „hitetlenek” és „pogányok” (vagyis keresztények és muszlimok) ölik egymást, és hol is láttunk nem olyan régen ilyesmit? Csak nem Koszovóban? És ha csak a vallási kérdést tekintjük, máris húsunkba vág az aktualizálás: nem valami időben távoli és elfeledett dolog, hogy emberek ölik egymást a hitük miatt, nagyon is véres valóság, és sajnos térben sem kell olyan messze menni, hogy ilyet láthassunk. De ez még csak a politikai háttere, kerete az operának, melyben Brankovics, a fejedelem, és még inkább: Brankovics, az ember küzdelme és tragédiája zajlik. Egyértelműen övé lesz a fő hangsúly a darabban, és hogy a többi szereplő kidolgozása kevésbé aprólékos-e, avagy az őket alakító művészeket találta el kevésbé a szerep, annak megállapításához egy előadás alighanem kevés, de most csak ennyit láthattunk.

Sándor Árpád
Sándor Árpád

Mindenesetre a címszerepet alakító Sándor Árpád nagy találkozása ez a szerb despota szerepével, és nagyon jó ilyet írni a korábban látott, semmilyen szempontból nem meggyőző Escamillo-alakítások után. Vokálisan most sem makulátlan, de ez már-már mellékes, hiszen a figura megformálásának egésze olyan szuggesztív és kidolgozott, hogy bátran mondhatjuk: vállán viszi az előadást.
Selmeczi Brankovicsa elsősorban esendő ember. Véletlenül olyan pozícióba kerül, ahol döntéseinek súlyát nemcsak közvetlen környezete, hanem egész Rácország (némi anakronizmussal: Szerbia) érzi, és elszenvedi ezen döntések következményeit. Azonban az opera nem a nagy egészre koncentrál, hanem a Brankovics-család egyéni tragédiáira, melyeknek egyik okozója és végül elszenvedője is a családfő, az apa. Nem kell messzire menni párhuzamért az operatörténetben: képzeljenek el egy Simon Boccanegrát, némi Nabuccóval és olykor Amonasróval fűszerezve, ám ezekből vonják ki a nagy uralkodó erényeit, tegyék helyére a kisember kételyeit, bizonytalanságát, rossz döntéseit. Rögtön előttünk áll az ember, aki szinte percenként mást gondol és mást cselekszik, hihetetlenül befolyásolható és hirtelen haragú. Mivel nem hétköznapi ember, hanem uralkodó egy háború kellős közepén, folyton döntésekre kényszerül – és el kell ismernünk, nem egy kivételes lángelme és nem is különösebben jó stratéga. Ám lelkesedései és fellángolásai sosem műviek, mindig komolyan gondolja, amit mond – esetleg csak abban a percben. Sosem akar esküt szegni, mindig rossz érzéssel teszi ezt, amikor végül megteszi – és nincs tudatában annak, hogy a körülötte „ólálkodó” udvari intrikusok csak saját céljaikra használják fel őt. Mégis szerethető figura Brankovics György. Nem jó vagy rossz, nem fekete vagy fehér, hanem esendő, emberi és főleg: hús-vér alak, akinek megformálása igazi színészi kihívás – és ha a színész-énekes él ezzel a lehetőséggel, akkor alakítása is szerethetővé válik. Ezen az estén tudtuk szeretni Brankovics Györgyöt.

Szilágyi János mint Cselebi aga
Szilágyi János mint Cselebi aga

Jó opera nem lehet meg intrikus nélkül: itt mindjárt egész falkát kapunk belőlük: ott vannak a szerb főurak, akik hol Hunyadi támogatása, hol a törökökkel kötendő béke mellett kardoskodnak. De az igazi intrikus, aki az összes szálat a kezében tartja, és egyszerre okoz magánéleti tragédiákat és eldöntheti népek sorsát is – Cselebi aga. Szilágyi János alakítja a szultán jobb kezét, aki még uralkodóját is átveri, amikor a nagy cél érdekében cselekszik. Azt mondtuk, hogy Brankovics nem jó stratéga, Cselebi aga viszont nagy játékos. A Brankoviccsal kötött békének egy célja van: a két ellenséges sereget így külön-külön könnyebben győzik majd le a török hadak. Murátot is manipulálja: amikor az megesketi, hogy a Brankovics-fiúkat élve juttatja vissza apjukhoz, az aga látja, hogy nem öletheti meg őket, ahogy eredetileg tervezte, azonban megvakíttatja őket, amivel szintén eléri, hogy Brankovics szerződést szegjen abban a hitben, hogy a szultán árulta el őt. És mivel Murát erről semmit nem tud, ugyanezt fogja hinni Brankovics árulásáról. A törékeny béke ismét háborúra változik, és a változás újabb családi konfliktust okoz.

Mara szerepében: Covacinschi Yolanda
Mara szerepében: Covacinschi Yolanda

Brankovicsnak ugyanis nemcsak fiai vannak, hanem egy lánya is. A leány az operai törvényszerűségek szerint azonnal beleszeret a szultán fiába, aki álruhában, követként jár Brankovics udvarában. A vonzalom kölcsönös, Murát bármit megtenne, hogy Mara az övé legyen – végül nem kell tennie semmit, mert a lány maga szökik el hozzá, így váltva ki két testvérét, akiket a béke zálogául vitt magával a szultán fia. Murát közben apja halála után trónra is lép, ekkor már Marával az oldalán. A testvérek megvakíttatása és az ennek nyomán újraéledő harcok pillanatok alatt aidai konfliktusba sodorják a Brankovics-lányt: egy részről ott a szultán, a férje, más részről ott van apja és ott vannak testvérei – a választás lehetetlen. Mara jelen rendezésben amolyan lázadó leány – elvégre egymaga szökik el a török táborba, hogy helyet cseréljen fivéreivel. Lázadásának jelei már első színre léptekor nyilvánvalóak – és itt kell megemlíteni a jelmeztervező, Starmüller Katalin nevét, aki nem egy esetben nagyon eltalálta a jelmezzel a figura karakterét, így Mara esetében is. A lány talpig feketében és bőrszerkóban, csizmával, erős sminkkel és tupírozott hajjal tűnik fel – sajnos könnyűzenei járatlanságom okán nem tudom irányzatba sorolni, leginkább rockernek vagy metálosnak tűnhet, mindenesetre a lázadó tizenévest azonnal felismerjük benne. Marát Covacinschi Yolanda alakítja alapvetően szép hangon, ám sokszor a zenekar által elfedve, amit részben okozhat a Thália akusztikája is.

De ha már jelmezek: telitalálat Cselebi aga, vagyis Szilágyi János jelmeze is. Ő élénkpiros színű szövetkabátot kapott törökös turbánnal, elegáns sállal és cigarettával – ez a figura már egy modern – ámde a hagyományokhoz is ragaszkodó – politikust idéz; igazi „nagy formátum”, amilyen egy vérbeli intrikus. A vokális produkció is ehhez igazodik: egy tömbből faragott, robusztus hang, különösebb árnyalás nélkül – de ebben a szerepben ez nem zavaró.

Covacinschi Yolanda és Daróczi Tamás
Covacinschi Yolanda és Daróczi Tamás

A két szembenálló uralkodó más-más átalakuláson megy keresztül a darab folyamán, de mindkét folyamat lényeges pillére az előadásnak. Murát trónörökösből szultán lesz – ez mintegy mellékesen szerepel a darabban, de a tény messze nem mellékes. Brankovics uralkodó és hadvezér egyszerre már a darab elején, míg Murát hadvezérként kezdi és az uralkodó felelősségét csak később örökli meg mellé.

Daróczi Tamás és Sándor Árpád
Daróczi Tamás és Sándor Árpád

Ha csak látvány szintjén figyeljük a változást, akkor is nyilvánvaló: a Maráéhoz hasonló, kicsit mátrixos szereléstől (talpig fekete, hosszú bőrkabát) eljutunk az elegáns-öltönyös politikus-uralkodóig. Persze amíg Brankovics fejedelem és apa, addig Murát férfi és hadvezér, az ő karakterét a Marával közös szerelmi jelenetek árnyalják. És miként Brankovics, ő sem fekete-fehér figura, nem egy áttetszően tiszta, radamesi jellem és korántsem egyértelmű, hogy Mara iránti érzései olyan elsöprőek volnának – inkább arra gyanakszunk, hogy a birtoklási vágy erős benne. Ezt látszik alátámasztani a tény, hogy Mara nem is tudja lebeszélni, visszatartani, amikor hadba indul az árulónak hitt apósa és sógorai ellen. És ha azt mondjuk, Murát a másik oszlopa az előadásnak – legalábbis annak kellene lennie, akkor sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy a szerepet alakító Daróczi Tamás sem vokálisan, sem figurálisan nem igazán tölti ki annak kereteit, így ez a pólus halványabb lesz. Annál is inkább, mert a másik oldalon Brankovics minden percben ezer fokon izzik, és olyan erős színpadi jelenléttel bír, hogy mások – kis túlzással – alig tudják észrevetetni magukat a színpadon. A kisebb szerepekben többnyire amúgy is kínos vagy kínosabb produkciókat hallunk, így nem is bánjuk olyan nagyon, hogy a címszereplő kissé „túlteng” az előadásban – és ezt most nem pejoratívan értem.

Sándor Árpád
Sándor Árpád

Ha Murát öltözködésében szelídül, uralkodóvá válik, akkor Brankovicsnál azt kell észrevennünk, hogy nála ilyen egyirányú változás nincs: terepszínű, katonai egyenruhában kezdi és végzi be a darabot – és az életét is, ám ő közben pillanatról pillanatra változik. Nem jellemfejlődés ez, nem halad igazán sehová, csak cikázik, mindig mindent ugyanolyan hőfokon művel: az egyik pillanatban dühében kitagadja gyermekét, de a következő percben büszkén és boldogan öleli magához, mintha nem történt volna semmi. Ma divatos szóval azt mondanánk: hangulatember – és ez nem tűnik uralkodói erénynek. Nem is lesz józanabb vagy bölcsebb a végére, mint ahogy kezdte, de ez a sorsa: amikor elindul azon az úton, amelyen minden operahős végigmegy, amikor bosszúért kiált – nos, akkor nem lehet más vége, mint a halál. És Brankovics György meghal.

Szilágyi János
Szilágyi János

Jelmezekről esett már szó; a katonai tábor hangulatát idézik a díszletek (Venczel Attila munkája) is, nemcsak a terepszínű ruhák. Alapvetően két helyszínt látunk: egy lerobbant, utólag meghatározhatatlan rendeltetésű fal előtt kezdődik a történet, amely részben kőből, részben hullámpalából készült, sehová nem nyíló, bedeszkázott ajtóval meglehetősen komor látványt nyújt – ez csak egy jelzés, egy hangulat, különösebb funkciója nincs, de eléri a kívánt hatást. Amikor a fal eltűnik, a katonai tábort látjuk. Nem különbözik a szerb és a török tábor: középen arénaszerű tér, hátul közlekedő és egy magasított karéj félkörben – ezek kiszolgálják a szereplőket és teret adnak a tömeg mozgatására. És persze árasztják ugyanazt a komor hangulatot, amit a fal az elején: hiszen végig háborús szituációban vagyunk. Azt gondolom, nem is véletlen, hogy a templom-jelenet kimaradt az előadásból – és általában sem véletlenszerűek a húzások, amelyek hátterében természetesen a karmester-rendezőt, Selmeczi Györgyöt sejtjük. A jó három és fél órásnak mondott darab (a kritikai kiadás még várat magára, így el kell hinnünk) most másfél órásra rövidült, ennek eredményeképp egy feszes, tömör, dramaturgiailag is egységes történetet kaptunk összetett és jól játszható jellemekkel – magyarán szólva egy jó operát láthattunk. Érdekes összevetni a mostani előadás zenei anyagát a lemezen hozzáférhető, korábbi és szintén kolozsvári produkció anyagával: időtartamában az sem sokkal hosszabb, ám számos jelenet hiányzik a mostaniból, amely ott szerepelt, illetve fordítva. Például az említett templomképben (orgonával, korálszerűen – és vajon kiben ne idézné fel ez az alig pár évvel korábban bemuta-tott Mesterdalnokok hasonló nyitóképét?) Mara és dajkája között lényegében lejátszódik A trubadúrból ismert jelenet Leonóra és Inez között, amikor is a lány feltárja titkos szerelmét az ismeretlen férfi – ott trubadúr, itt követ – iránt. A jelenet szép, ám a cselekményhez nem ad hozzá jelentőset, így a most elhangzó verzióban beérjük Mara áriájával, melyben röviden összefoglalja a „hitetlen” férfi iránt érzett szerelmének problematikáját. A lemezen például az a jelenet nem hallható, amikor Brankovics kitagadja a fiát – itt nem véletlenül került bele, hiszen a hirtelen haragú fejedelem jellemzéséhez hozzátesz ez a közjáték. Hiányzott azonban az a megindítóan szép néhány perc, amikor a fiúk megvakíttatásának hírét lassan és kissé körülményesen adagolják a fejedelemnek az ezzel megbízott szolgák – és mégis, az a vívódás, hogy melyik fiú szeme világa lenne kisebb veszteség, majd amikor az apa belátja, hogy nem tud választani – és később kiderül, hogy nem is kell, hiszen mindkét fiút sújtotta a tragédia – ez igazán ihletett pillanat. És még nem ér véget ezzel: az utolsó percig reménykedő apa fájdalma megindító: kérdezgeti a fiút, hogy ugye, látod?, de ő mindig azt válaszolja, hogy semmit nem lát. Az apa ablakot nyittat, hátha a fény kevés – milyen abszurd és torokszorító remény ez! – és milyen hiábavaló is egyben… Ezt most nem hallottuk, itt a rossz hír bejelentése szinte azonnal harcos bosszúvágyat generál – és ezt a húzást is meg lehet védeni az előadás feszes szerkezetének fenntartására hivatkozva. Viszont érdemes meghallgatni legalább utólag, mert nagyon nagy pillanat. Talán ahhoz mérhető, amikor Nabucco rádöbben, hogy önkezével küldte halálba tulajdon lányát, és nem tudja megmenteni, bárhogy könyörög érte.

Sándor Árpád
Sándor Árpád

Nem folytatom a példák citálását, rengeteg értéket lehet találni a darabban és az előadásban is; a fentiek talán bizonyítják, hogy a Brankovics György olyan darab, amely megállja a helyét a színpadon, ráadásul nem kell történelmi operaként kezelni, mert nem több benne a történelem, mint a Nabuccóban vagy az Aidában. És ami új felfedezés és szokatlan is: bizony Erkel muzsikája is elbírja a betoldott hanghatásokat, esetünkben harci zajokat, a katonai tábor hangjait, amelyek teszem azt, egy Macbethben már fel sem tűnnek, de Erkel esetében akár szentségtörésnek is tűnhetnének – pedig nem azok. A jó darabot, jó zenét nem kell félteni semmitől. Márpedig a Brankovics jó zene. Lehet értekezni arról, hogy miért nem volt sikere a bemutató idején – vagy azóta sem, de talán most értjük meg, ismerjük fel az értékeit. Valóban nem magyaros darab, nem verbunkos – miért is lenne: Hunyadi az egyetlen magyar szereplő, ő is csak „átutazóban”, viszont van benne például törökös hangzás. A szultán háremét festő zene akár kontrasztja is lehetne az emlegetett korálszerű dallamnak a templomban: két külön világ találkozik itt egymással. És ezt mutatja a rendezés is: a Brankovics nyakában lógó jó tíz centis arany kereszt elsőre orrba vágja a nézőt, majd szépen ráébred, hogy milyen finom jellemzése ez a címszereplőnek, mennyire jellemző a fejedelemre ez végletes gondolkodás, amely még ilyen külsőségekben is megjelenik.

A produkciónak nemcsak rendezője, hanem koreográfusa is volt Kozma Attila személyében, akinek a darab szerves részeivé váló balett betéteket köszönhetjük. És nemcsak a táncokról, hanem általában a tömegmozgatásokról is elmondható, hogy elrugaszkodott a gyakran látható és meglehetősen kínos gyakorlattól, miszerint az énekkar a szükséges létszámban, kettes sorokban jobbról bevonul, előadja az előadnivalót, majd kettes sorokban balra kivonul. Ebben az előadásban mindenki céllal érkezik a színpadra, nem kell hosszú, kínos másodpercekig várni egy-egy ki- és bevonulásra. De ennél csak egy a kínosabb: hogy külön örvendezni kell azon, ha nem így történik, holott ez volna a természetes egy színházban. Mármint ha az opera színház volna – sajnos itthon csak ritkán az.

Selmeczi György vezényelte a Kolozsvári Magyar Opera Zenekarát és Énekkarát – és amennyire ez a Thália Színházban megállapítható, összeszedett produkciót hallottunk. És amit még örömmel konstatáltunk: telt ház előtt zajlott az előadás.

***

Három nappal később ismét a Tháliába tartottunk újabb Erkel-operákkal ismerkedni: ezúttal a Bátori Mária és a Sarolta volt soron. Közben még elszenvedtünk egy minden szempontból és mindenkihez, különösen Erkelhez méltatlan Hunyadi László-előadást, amely után el kellett gondolkodni: mi ez a különbségtétel a „teljes” előadás és a „keresztmetszet” között? Ha mennyiségre nézzük, a Brankovicsból sem hangzott el több, mint a Dózsából. Színházra a Hunyadi sem hasonlított jobban, mint a Sarolta. Hogy a koncertszerűségre, amelyhez merevséget, bizonyos fokú távolságtartást képzelünk, rácáfoljon, a két női címszereplőt foglalkoztató darab előadása igazán kellemes hangulatú estévé alakult. Talán ebben szerepe lehetett a kisebb méretű Tháliának – ha például az Operában előadott Dózsa-keresztmetszettel vetjük össze. Az estének két házigazdája is volt: egyik az aznap estére felkért előadóművész, Falusi Mariann, a másik pedig a karmester, Pál Tamás. Felváltva, és a nézőt-hallgatót nem terhelve tudományos értekezésekkel, felvezették az egyes jeleneteket, közelebb hozva a műveket a közönséghez.

A két Erkel-hősnő egyúttal a fiatal, kezdő operaszerzővel és a már sikeres mesterrel is megismertette a hallgatót – elvégre jó húsz év telt el a Bátori Mária és a Sarolta keletkezése között. Erkel első operája vállaltan és letagadhatatlanul követi a belcanto-stílust és -hagyományokat, míg a Sarolta a 19. század második felének slágerműfaját, a népszínművet ülteti át zenei formába. A keletkezés idején túl a két opera műfaja is különbözik, hiszen a Bátori Mária szeriőz darab, közben a Sarolta vígoperának készült.

Ez az este voltaképpen csak ízelítő volt, csak az lehetett, pedig a Bátori Mária kritikai kiadása (és itt jegyezzük meg: a műcímet ennek nyomán használjuk) már rendelkezésre áll, akár teljes, színpadi előadásban is bemutatható volna. A Sarolta a következő kötet lesz a kritikai kiadások sorában – egyelőre azonban nem problémamentes az előadása. Ahogyan Pál Tamás érzékletesen elmesélte: a partitúrát, zongorakivonatot több városból sikerült erre az előadásra összerakni, és akkor még ott az átalakított szöveg és a későbbi korba helyezett cselekmény problematikája.
Amiben azonban hasonlít a két darab: a hősnők férjhez kívánnak menni (és mennek is), de valakik ezt meg akarják akadályozni. A végkifejlet azonban egyszer tragédia, hiszen Máriát megölik, másszor pedig happy end, mert Sarolta kedvesének, Gyula vitéznek a felesége lesz.

Mindkét előadás oszlopa a címszereplő. Ezzel sajnos nem volt szerencsénk: a Bátori Máriát éneklő Fodor Beatrix betegen vállalta az előadást, így inkább csak vázolni tudta, mire lenne képes egészségesen ezzel a szólammal, de már a vázlatnak is örültünk. Kívánjuk neki és magunknak, hogy mielőbb hallhassuk – esetleg teljes előadásban. Saroltát Barabás Annamária énekelte, előadásában a kelleténél jobban erőltetve a népszínműves jelleget, de sajnos vokálisan sem meggyőzően.

László Boldizsár király és királyfi is volt ezen az estén: Bátori Mária férje és Könyves Kálmán király István nevű fia, valamint a Saroltát álruhában megkörnyékező király. Korrekt éneklést hallottunk, érthető szövegmondással, de nem volt alakítás. Anyanyelvén szól, tehát nyilvánvalóan érti, amit énekel, de nemértelmezi azt, és ez az, ami még koncertszerűen is elvárható volna. (Sajnos hasonlót tapasztalunk korábban a Dózsa György-előadás címszereplőjénél is.) Az Ordító kántor szerepében fellépő Kiss András például sokkal messzebbre jut: egy szál kottaállvány áll csak rendelkezésére neki is, mint mindenkinek, mégis komplett buffo-figurát varázsol elénk Sarolta apjaként. Ez a figura valószínűleg jobban állna Gábor Gézának is, mint az általa énekelt Kálmán király, amely szerep belcanto elvárásainak ez a darabos éneklés nem igazán felel meg.
Kisebb szerepekben ki kell emelni Geiger Lajos Gyula vitézét, Horváth István Miklósát és Kelemen Zoltánt Belus szerepében.

Vaszy Viktor Kórust hallottuk a két opera részleteiben. Talán a Sarolta énekkari részeiben hatásosabban szóltak – bár (és ez ízlés kérdése) ez a darab tetszett összességében kevésbé.
Pál Tamás vezényelt és műsort vezetett, nem túlzás talán azt állítani, hogy lelke volt az előadásnak. Vezénylése alapos műismeretről és nem mellékesen -szeretetről árulkodott, így valószínűleg egymaga többet tett ezen az estén Erkelért, mint az összes felkért celeb együttvéve az egész sorozatban.

Toronykőy Attilát tünteti fel a színlap rendezőként, és ez a koncert esetében jelzésszerű dolgokat takar: képek vetítését, melyek nem tesznek hozzá, de legalább nem is vesznek el az előadásból, emellett egy poént azért kihasznál, mert kár volna kihagyni: a ruhacserénél László Boldizsár és Geiger Lajos zakót cserél, majd rögtön vissza is cserélik, látva, hogy alkati különbségükből adódóan ez nem tűnik jó megoldásnak. Apró humor, de a vígopera kereteibe belefér (egyébként ezt a zeneszámok közti átvezetés alatt játszották el), a közönség pedig hálás érte.
Mindezek után inkább hangulatos produkcióként raktároztuk el a két keresztmetszet előadását, mintsem revelatív zenei élményként. Talán nem is baj, elvégre ismerkedni mentünk.

A Tavaszi Fesztivál Erkel-sorozatának végén számos tanulsággal gazdagodtunk tehát – és a reménnyel, hogy az Erkel-év nem jut a Kodály-év sorsára, amikor is minden héten meghallgattunk egy Psalmust vagy egy Székely fonót, hogy aztán az év leteltével hosszú időre elfeledjük őket. Az Erkel-művek kritikai kiadása mellett az operák méltó előadásaira volna szükség ahhoz, hogy valóban széles körben ismertté válhasson a szerző, akit gyakran csak a kötelező pátosszal emlegetünk, de valójában alig ismerünk. Aligha várhatjuk a világtól, hogy felfedezze magának Erkelt, ha mi magunk is az út elején járunk. De legalább már elindultunk.

(Fotók: Kolozsvári Magyar Opera)