Életre kelt

2011. március 21.

Jean-Philippe Rameau: Anacréon; Pygmalion – Művészetek Palotája, 2011. március 8. BÓKA GÁBOR kritikája

Les Arts Florissants

Les Arts Florissants

Bő öt esztendeje, a Müpa hőskorában került sor a William Christie vezette Les Arts Florissants előző budapesti fellépésére: akkor szintén Rameau-operát, A kóbor lovagokat (Les Paladins) adták elő majdnem-hangversenyszerűen. Azért e megkötés, mert az a turnéprodukció egy Párizsban bemutatott teljes színpadi előadás hangversenytermi adaptációja volt – s aki nem látta a színházi változatot a Mezzo csatornán avagy DVD-n, ennek jóvoltából is valódi színházi élményben részesülhetett.  A mostani vendégjáték ismét Rameau-produkciókat ígért, ezúttal két egyfelvonásost – a 2005. decemberi estét legszebb operaszínházi élményei között számon tartó néző így hát jogos várakozással indult az újabb találkozásra. Várakozásainkban nem is kellett csalódnunk, noha az előadás ezúttal valóban kizárólag zenei szempontból volt értékelhető: azt a jövés-menést, ami a színpadon zajlott, a legnagyobb jóindulattal sem lehet akár csak félszcenírozásnak nevezni. Az alkotók becsületére váljék, nem is próbálták ekként eladni: koncertszerű előadást hirdettek, s koncertként hallgatva minden igényt kielégített Christie-ék teljesítménye.

A Les Arts Florissants játéka lefegyverző: szándékosan nem régizenei párhuzamot keresve, talán csak a Karajan vezette Berlini Filharmonikusok szóltak ilyen makulátlan tökéletességgel és gyönyörű hangzással a maguk teljesen más előadói iránya és stíluseszménye jegyében. Gyökeres különbség azonban, hogy míg a karajani hangzás-eufónia a mester idős korára kiürült, jelentését vesztette, addig a Christie által megteremtett auditív tökéletesség ma is egy korszakot reprezentál – a francia barokk kései, nagy korszakát, mely a Napkirály korának visszfényét igyekszik felstilizálni fél évszázaddal XIV. Lajos uralkodása után. Noha a Rameau-operák sokkal kevésbé ceremoniálisak, kevésbé szorosan kötődnek az udvari élet mindennapjaihoz, mint az előző század reprezentatív zeneszerzőinek, Lullynek vagy Charpentier-nak operái, jellegükben mégis reprezentatívabbak – ha úgy tetszik, néhány számmal nagyobbnak mutatják XV. Lajos korát, mint amilyen az valójában volt. (Vagy talán megrögzött előítéleteinket kellene felülvizsgálnunk a hanyatló ancien régime társadalmáról?) Ezt a reprezentatív ragyogást, fenségességet, pompát adja vissza minden ízében a Christie által megálmodott és saját együttese jóvoltából megvalósított hangzásvilág. Persze nem üres pompa ez: Christie művészetének másik fontos jellemzője éppen a karakterek sokfélesége iránti érzékenység, mely az abszolút zenei formák zenedrámává változtatásának kulcsa. Könnyű volna Rameau-t egymáshoz lazán kapcsolódó tánctételek füzéreként előadni – mennyivel nehezebb megfejteni e speciális operatípus sajátos zenedramaturgiai jellegét, s ezt hangzó evidenciaként zenés színházzá tenni! Sokan leírták már, hogy a kevesek egyikeként Christie érdeme Rameau újabb kori felfedezése, e muzsika stílusos, unalomtól mentes előadása. Véleményem szerint Christie ennél többet tett: elsőrangúan drámai megközelítésével nem pusztán Rameau-t, a zeneszerzőt, hanem a színpadi szerzőt rehabilitálta – a koncertszerű előadások és lemezfelvételek inspirációja nélkül a ma már egymást érő revelatív színpadi produkciók sem születhettek volna meg.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból

A most hallott két egyfelvonásost a zenekar honlapjának ajánlója szerint a szerelem hatalmának központi szerepe köti össze. Lássuk be, ez nem túl eredeti megfigyelés (az operairodalom háromnegyede a szerelem hatalmáról szól), számunkra így inkább a két mű különbségei tűntek érdekesnek. S a két darab közti minőségi differencia (mert érzésem szerint beszélhetünk ilyesmiről) nem annyira dramaturgiai szempontból ragadható meg (hiszen a séma ugyanaz: némi vérszegény cselekmény után hosszú táncsorozat), mint inkább a sokkal nehezebben körülírható ihletettség fogalmával. Az Anacréon élvezetes muzsika, melyet hallgatva a zeneszerzői nagyság jelenléte egy pillanatra sem kétséges, de az igazán nagy pillanatokkal adósuk maradt. Ezzel szemben a Pygmalion során többször is átélhettük a katarzis oly jóleső érzését: rögtön a bevezető recitativóban, melyben a címszereplő a szerelem kegyetlenségét kárhoztatja (az 1957-ben kiadott nagy Rameau-monográfia szerzője, Girdlestone hosszan sorolja e jelenet Beethovent előlegező fordulatait); később pedig a szobor megelevenedésének és a szerelmesek egymásra találásának perceiben. De vonzóbb a Pygmalion a nagy szerep nyújtotta lehetőségek miatt is: majdnem monodrámáról van szó, melyben a tenor a legkülönbözőbb képességeit csillogtathatja meg a változatos zenei anyag jóvoltából. A darab kezdetén a francia operára oly jellemző deklamatív stílus ismeretéről adhat számot (ezen belül árnyalt különbségtételre nyílik mód a szenvedés és a boldog szerelem hangvétele között), majd a mű második felében két meglehetősen különböző, ám egyformán nagyszabású áriát kell énekelnie. A „L’Amour triomphe” kezdetű a francia opera tipikus divertissement-száma, kórussal kombinált táncos lejtésű muzsika, míg a „Règne Amour” arról tanúskodik, hogy buffo-háború és Rousseau-kritika ide vagy oda, Rameau igenis hasznosította azt, amit az olaszoktól hallott – tiszteletét egy hamisítatlanul pergolesis hangvételű, erősen koloratúrás áriával rótta le.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból

Persze könnyen lehet, hogy a Pygmalion iránti lelkesedésem elsődleges oka az előadásban rejlik – a címszerepet ugyanis kiválóan formálta meg Ed Lyon. A matéria, ez a nem különösebben jellegzetes színű lírai tenor, önmagában nem ad magyarázatot az élmény nagyszerűségére – a titok az énektechnikában és -kultúrában rejlik, melyek jóvoltából Lyon művészete mintegy saját lehetőségeinek négyzetére emelkedik. Halvány volt ugyanakkor az Anacréon szerepében fellépő Alain Buet; jellegtelen basszbariton hang, mely a Rameau-basszusszerepek savát-borsát jelentő mélységekkel permanensen adós maradt, s személyiségében sem tudta felidézni az ifjúság elvesztése fölött érzett bánatát élvezetekbe fojtó nagy művész alakját. Nagy élvezettel láttuk-hallottuk viszont Hanna Bayodi-Hirt fűszeres énekét és színpadi személyiségét két szerepben is (Ámor, illetve a szobor); éppen ellentétes előjellel nyűgözött le Emmanuelle de Negri kristálytiszta intonációja és egyénisége a papnő, illetve a Pygmalion Ámorjának szerepében (ő ugyanezen darab 2010-es színpadi előadásán a szobrot énekelte).

Olyan operakultúra adott nekünk újabb leckét, amely, ha nagy késéssel is, de felfedezte saját elfelejtett értékeit. Nem volna érdemes példát venni róluk?

Rameau: Pygmalion – a Les Arts Florissant előadása Aix-en-Provence-ban (2010)

(Fotók: Müpa, Pető Zsuzsa)

Hasonló bejegyzések