„Egy tökéletes abszurdum…”

2009. augusztus 11.

Arthur Sullivan: A Királynő kalózai – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 8. BÓKA GÁBOR kritikája

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Szórakozni mentünk szombat este a Margit-szigetre, s várakozásainkban nem is kellett csalódnunk: kellemes nyáresti kikapcsolódást kínált a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátékaként színre került Sullivan-operett. S hogy néha még ennél is többel, valódi felfedezésekkel is szolgált az előadás, az már csak hab a tortán.

A legnagyobb ezek közül maga a mű és a szerzőpáros. Arthur Sullivan és állandó szövegíró-szerzőtársa, William Schwenk Gilbert neve persze egyetlen magára valamit is adó zenekedvelő előtt sem cseng ismeretlenül. De ismerősen csengenek-e dallamaik? Nem végeztem kutatásokat az ügyben, hogy mikor került színre hazánkban utoljára Sullivan-operett, de saját emlékeim között kutatva egyetlenegy produkció sem rémlik a közelmúltból – a száraz lexikonadatok, címfelsorolások, illetve a Gál György Sándor-féle Operettekkönyve tartalomismertetői mellett csupán a Bartók Rádió pár évvel ezelőtt sugárzott Sullivan-sorozatára emlékszem, s szégyenkezve vallom be, ez utóbbit sem hallgattam. Horribile dictu, a cselekmény gyors átfutását kivéve teljesen készületlenül ültem be az előadásra, s így meglepett, mennyivel operásabb ez a muzsika, mint bécsi és budapesti riválisai az operettműfajból. S nem csupán azért, mert Sullivan dallamvilága jobban emlékeztet az olasz belcanto szerzőkére, mint Johann Strausséra vagy pláne Kálmán Imréére, de azért is, mert sokkal kevesebb teret kap benne a prózai bohóckodás, és lényegesen nagyobb az álzárlatokkal egybefogott zenei egységek száma. Operai érzésünket erősíti ezen felül a zenében, mi több: zenedrámai szituációkban megbúvó számtalan parodisztikus utalás az operaműfaj kiemelkedő pillanataira. Hogy Sullivan tollhegyre tűzi az olasz opera tragikus hangú szerelmi kettőseit – nos, ez még csak hagyján, bár ezt is lehengerlő humorral és kifogástalan ízléssel teszi. De amikor a művészetről szóló, az összes szólista által előadott nagy a capella-együttest hallgatjuk, lehetetlen, hogy ne gondoljunk A nürnbergi mesterdalnokok Festwiese-jelenetére, a Sachsot köszöntő kórustablóra. A hallgató itt csettinthet: a mindenki számára élvezetes muzsikában az ínyencek számára is akadnak izgalmas pillanatok.

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Az ínyencség ízhatását fokozza Varró Dániel kiváló műfordítása. Hogy Varró kifogyhatatlan a nyelvi leleményekből, s hogy a formai bravúrok és a humor nem álnak távol tőle, versesköteteit ismerve előre sejthettük. Hogy műfordítóként is kiváló, azt számos drámafordításának sikere igazolta már. Zenés színpadi fordítóként azonban most találkoztam vele először, s ez a találkozás, mi tagadás, levett a lábamról. Ennek a szövegnek ugyanis stílusa van: felidézi a századelő mai napig népszerű és felülmúlhatatlan operetthalandzsáinak bravúrjait, ugyanakkor mai, korszerű szöveg, melyen félreismerhetetlenül ott a kortárs költő keze nyoma, akinek irodalmi asszociációi Kölcsey Ferenctől (a világítótorony bús düledékei) Arany Jánoson át (az ellentengernagy belépőjében a Montgomeryben időző Eduárdot emlegeti) a Micimackóig terjednek (a kalózkirály az ellentengernagy meglátása szerint „csekélyértelmű”). Éppen ettől, a filozofikus reformkori költészettől a nem kevésbé filozofikus gyermekirodalomig terjedő horizonttól lesz a szöveg félreismerhetetlenül varródanis, míg a kiváló (illetve olykor, mint például Ruth áriájában, az eredetihez alkalmazkodva kiválóan rossz) prozódiától és a könnyed énekelhetőségtől, a dallamok és a verstani egységek tökéletes illeszkedésétől lesz nagyszerű zenés színpadi szöveg. A szürreális humorral átitatott fordítás nemcsak a darabhoz, de az előadás világához is kiválóan illik (avagy előzetesen meghatározta azt?), s a Sullivan-zene mellett a produkció legnagyobb felfedezése.

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Almási-Tóth András – az egyik dal intenciójának megfelelően – tökéletes abszurdumként rendezte meg a darabot. Királynő kalózai ebben az előadásban valóban az, ami: egyrészt jellegzetes angol humorra épülő bohóckodás, másrészt műfaji paródia – a rendező egyszerű, de hatásos eszközökkel koreografálja meg egy-egy szereplője jellemét, melyben, mint azt iménti freudi elszólásunk is érzékeltethette, elsősorban a színpadi mozgás eszközeit veszi igénybe megfelelő alapanyagul szolgáló dialógusok híján. Ily módon természetesen felértékelődik a koreográfus, Barta Nóra személye is. Az egyetlen fölösleges momentum a darab végén található, ahol is a tömeges házasságkötés után mindenki feketében tér vissza s színpadra, hogy elénekelje a finálét. Túl azon, hogy ez kevéssé praktikus (a tapsrendnél így alig-alig ismerni fel a szereplőket), az üzenetet is fölöslegesnek érzem: nem hiszem, hogy ez az operett valóban azon társadalmi konvenciók szorongató voltáról szólna, amelyekbe a kalózok és a szende szüzek most belekényszerülnek. Vagy ha mégis erről szól a darab, jelen előadás világából ez semmiképpen sem következik. Balla Margit egyszerű díszletet tervezett, mely mintha csak a kulisszadíszletek paródiája lenne. Földi Andrea csiricsáré jelmezei a koreográfiához hasonlóan jellemző erejűek.

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Az operettműfaj igazi savát-borsát azonban a szereposztás adja, s a produkció e tekintetben nem sziporkázik, csak becsületesen helyt áll. A lehengerlő egyéniségek, akik hajdan ünneppé avattak egy-egy operett-előadást, mára szinte teljesen kivesztek – de ebben az előadásban legalábbis nem voltak jelen, s így közepes és jó teljesítmények között válogathattunk. Réti Attiláé sajnos az előbbiek közé tartozik: mint karakter kiváló, megjelenése, az előadást nyitó hosszú néma színpadi jelenléte során nagyszerű kalózkirályt ígér, kásás éneklése és sokszor érthetetlen szövegmondása azonban ellensúlyozza a kezdeti pozitív benyomásokat.

Ruth, a negyvenhat éves kalóz-szolgáló alakjába érzésem szerint sokkal több színt és ízt lehetne vinni, mint amennyit Vajda Júliának sikerül: alakítása pontos, de nem igazán karakteres és emlékezetes.

Andrejcsik István jól adja Stanley ellentengernagy hülyeségét, neki inkább a hadaró-áriával akadnak énektechnikai problémái.

Gábor Géza rendőrőrmestere kiváló kabinetalakítás: pompás orgánumán jól dudorogja szólamát, figurája pedig mintha csak a Halló, halló! című tévésorozatból lépett volna elő.

A sellő áriáját Balog Tímea szépen énekli el. Mabel szerepében Kónya Krisztina hanganyaga és énektechnikája (üzembiztosan pergetett koloratúrák, nem is mindig a könnyebb fajtából) egyaránt figyelemreméltóak voltak, s ha szerepléséből egyáltalán hiányolhatunk valamit, úgy az az operettműfaj finomsága, elemeltsége.

László Boldizsár huszonegy éves kalózinasként testhez állóan óriáscsecsemőt alakított. Noha komolyabb technikát igénylő operaszerepben még nem láthattam-hallhattam, mostani szereplése alapján úgy tűnik, műfajváltása következtében az énekesből – az általa megformált Frederickkel ellentétben – nem lett „szegény rossz útra tért legény”. 

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Jelenet (Fotó: Veréb Simon)

Szegedi Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Kovács Kornélia) érezhető kedvvel muzsikált a megbízható színházi karmesterként irányító Kardos Gábor vezényletével.

Az előadás végén a szegény Mabel is kikeveredett végre a léből – mi viszont szívesen keverednénk máskor is hasonló kalózkalandokba.

Fotók: Veréb Simon, Szegedi Nemzeti Színház 

Interjú a fordítóval és részlet az előadásból

Hasonló bejegyzések