Egy biztos: a bizonytalan

2008. március 30.

Roberto Alagna Puccini-estje a Budapesti Tavaszi Fesztiválon – Művészetek Palotája, 2008.március 28. BÓKA GÁBOR kritikája

Roberto Alagna (Fotó: Felvégi Andrea)

Roberto Alagna (Fotó: Felvégi Andrea)

Roberto Alagna első magyarországi fellépése azzal a kellemetlen tapasztalattal szembesíti a kritikust, amit az okosok persze régóta tudnak, de amit az ember mégis nehezen vall be magának: nevezetesen, hogy lehetetlen egy-egy művészi teljesítményről határozottan, egyértelműen, minden kétséget kizáró módon egységes véleményt formálni. Milyen könnyű is lenne jól ledorongolni mindazt, amit péntek este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben láttam és hallottam – ám jó lelkiismerettel mégsem tehetem meg.
Részletezem.

Budapestre érkezik egy világsztár, ráadásul a kritikusok által legnehezebben tolerált fajtából: operaénekes jön, mi több, tenorista. Gyorsan kibontakozó világkarrier, fellépések a világ vezető dalszínházaiban, a legnagyobb lemezcégeknél kötött lemezszerződések, s szintén operaénekes feleségével az aktuális álompári státusz – mindez sok egy érző kebelnek ahhoz, hogy ne szimatoljon üzleti manipulációt. Hát még ha értesülünk az énekes fokozatosan romló sajtóvisszhangjáról, botrányairól, a Scala közönségével szemben tanúsított meglehetősen kétes viselkedéséről is, senki sem győzhet minket meg arról, hogy ne negatív előítélettel üljünk be a koncertre.

De vannak az előítéleteken túlmutató, tényként kezelhető negatív momentumok is. Ahhoz képest, hogy a koncertet „Roberto Alagna Puccini-estje”-ként hirdették, meglehetősen ritkán jutott szóhoz maga a sztár. Az előzetesen kiadott műsorban hét ária szerepelt – a műsor többi részét zenekari és kórusrészletek töltötték ki. Ezek kiválogatása már önmagában véve is problematikusnak bizonyult. Az odáig rendben van, hogy elhangzik a Manon Lescaut és Pillangókisasszony intermezzója, sőt az Edgar gyászindulója (jelzem, több mint száz év után igencsak elcsodálkozhattak Ricordiéknál az utóbbi darabbal kapcsolatban mostanában megsokasodó kottarendeléseken) – ezek önálló, zárt zenekari részletek az operákon belül. Külön öröm, hogy megismerhettük Puccini fiatalkori, ritkán játszott zenekari művét, a Capriccio sinfonicót is – ha máshogy nem, legalább ily módon hallhattunk pár taktust a Bohéméletből. Noha nem tipikus koncertszámról van szó, akceptálható a szintén zárt egységnek tekinthető Zümmögőkórus megszólaltatása is – főképp, ha azt kiváló előadással hitelesíti a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté). Érdekes, és valahol igényességet tükröző ötlet a Tosca III. felvonását bevezető zenekari részlet teljes megszólaltatása a Levélária előtt – Gerlei András szépen is énekli a pásztorfiút, bár ezzel kapcsolatban már felmerül a kérdés, hogy ha van pásztorfiú, miért nincs börtönőr is, Cavaradossi miért kénytelen magában társalogni. Hasonlóan örvendetes, hogy a Turandot esetében már nem csak a III. felvonás bevezetése hangzik el, de a Nessun dorma koncerteken szinte mindig kimaradó, kétsornyi kórusrészlete is.

Ugyanakkor nehezen tudom hová tenni a Turandot első felvonásbeli kórusrészletének megszólaltatását. Hiába az amúgy színvonalas megszólaltatás, ha nem találom, mi a ráció abban, ha elhangzik egy kórusrészlet, ami egy jelenet közepén kezdődik és egy következő jelenet felénél ér véget. Mi értelme eljátszani Turandot első megjelenését, ha a színpadon nincs jelen egy darab Turandot sem? A kórusrészletben pár szó erejéig megszólaló Kalaf megszemélyesítőjeként színre lépő Alagna persze kitárja kezét, és jelentőségteljesen odafordul a légnemű császárleány felé – az edzett néző már-már arra számít, hogy most megjelenik Angela Gheorghiu kivetített portréja, de úgy tűnik, azért mindennek van határa. Legalábbis ami a vizualitást illeti, mert amit a Turandot-blokk lezárásaként hallottunk, az legalábbis megkérdőjelezte a műsor összeállítóinak jó ízlését: a Nessun dorma után elhangzott az ária repríze – kórussal. Elvileg az opera Alfano-féle fináléjának utolsó néhány taktusa, abban azonban Kalaf nem énekel. Vagyis ez amolyan felturbózott ráadásnak lett szánva. A közönséget, mi tagadás, fel is turbózta.

A második részben előadott, végtelen hosszúságú, ismeretlen kezek által előállított Triptichon-egyveleg azonban még a mindenre vevő budapesti közönség türelmét is kikezdte. Műsorra tűzését sem a Puccini által komponált részek közé beiktatott fantáziátlan és primitív átvezető részek, sem az előadás színvonala nem igazolta: Eugene Kohn karmester az egész este folyamán többé-kevésbé reménytelen küzdelmet folytatott az amúgy szép hangzást produkáló MÁV Szimfonikus Zenekarral – az összhang hiánya leginkább a megszámlálhatatlan pontatlanságban volt érzékelhető, részint a zenekar egyes szólamai, részint a zenekar és a szólista között.

Nem akarok azonban úgy tenni, mintha a pontatlanságok csak és kizárólag a karmester alkalmatlanságából fakadtak volna: jelentős részük Alagna meglehetősen önkényes, és túlnyomórészt modoros tempóváltásaiból fakadt. Nem tartozom a puristák közé, szívesen hallok néha egy-egy szép pianót vagy hosszan kitartott magas hangot – bizonyos határokon belül. Alagna azonban a kelleténél sokkal többször lépte át ezeket a határokat, s ez többek között a műsor vokális szempontból amúgy legszebben sikerült számának, Des Grieux Donna non vidi mai-áriájának előadását tette számomra megkérdőjelezhetővé.

Roberto Alagna, Eugene Kohn (Fotók: Felvégi Andrea)

Roberto Alagna, Eugene Kohn (Fotók: Felvégi Andrea)

S ezzel el is érkeztünk az Alagna fellépésével kapcsolatos talán legnehezebb kérdéshez: miképp értékelhetjük a tenorista jelenlegi hangi állapotát? Ami szól, nem azonos azzal, amit a lemezfelvételeken hallhatunk: a magasságok némileg kopottak és csak kis erőltetés árán szólalnak meg (nyilván nem véletlen, hogy sem Rodolphe, sem Rinuccio áriája nem szerepelt az est műsorán). Ugyanakkor a hang lefegyverző szépségű színe éppoly meggyőző, mint korábban – hogy aztán ez mennyire olaszos vagy franciás, döntsék el az énekhang felkent papjai (számomra az utolsó ráadásként megszólaltatott, franciául tolmácsolt a cappella Miatyánk-megzenésítés egyértelműen az utóbbi mellett szolgált döntő érvként). A hangszín változatlansága azonban éppen arra figyelmeztet: ha nem következett volna be az idő előtti túlerőltetés Manricóval, Radamesszel és társaikkal, talán még most is zavartalan élvezettel hallgathatnánk Alagnát Des Grieux-ként, Rodolphe-ként, Cavaradossiként, Rinuccióként. A zavartalanság érzése ezúttal leginkább Cavaradossi kevés modorossággal, annál nagyobb átszellemültséggel tolmácsolt Levéláriáját hallgatva tölthette el a hallgatókat – a többi számban vagy a már említett modorosságok, vagy a hangi adottságok és a szerepek közötti távolság okozott kisebb-nagyobb hiányérzetet.

S hogy végül miért nem írhatok egyértelműen rossz kritikát mindarról, amit láttam-hallottam? Elsősorban azért, mert nem tudom kivonni magam Alagna természettől adott adottságának, hangszépségének hatása alól – másrészt azért, mert az énekes színpadi viselkedését figyelve egyre inkább egy reménytelenül elveszett, helyét kereső, bizonytalan művészegyéniség képe bontakozott ki előttem a magabiztos, hogy ne mondjam: beképzelt Alagna előzetes elképzelése helyett. S ennek nyomán elbizonytalanodtam a tekintetben is, hogy mindaz, ami miatt bíráljuk Alagnát, valóban teljes mértékben Alagna hibája-e – avagy saját felelőssége mellett legalább ugyanennyire hibáztathatjuk a zenei előadó-művészet kommercializálódását, aminek Alagna nem csak alakítója, de eszköze is.
Akár így, akár úgy: félek, egy nagy művészegyéniség valódi kibontakozása veszett kárba. Vagy én vagyok a hülye, és bedőltem a csalásnak. 

(Fotók: Felvégi Andrea)

Hasonló bejegyzések