Ég és föld között

Lukács Gyöngyi és vendégei – gálakoncert a Dohány utcai Zsinagógában – FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Km.: Balatoni Éva, González Mónika, Bándi János, Kálmándi Mihály
a Magyar Állami Operaház Zenekara
Vez.: Török Géza

Lukács Gyöngyi operagálájával véget ért a Zsidó Nyári Fesztivál programsorozata, legalábbis a Dohány utcai Zsinagógában. Az est közönsége olyan intenzív művészeti élményben részesült, amit sokszor csak több, egész estés operaelőadás adhat. A műsor első szava pietá (kegyelem), utolsó pedig maledizione (átok) volt. A kettő között az ember földi és égi hatalmakkal való vívódásai kaptak helyet: Delila gyilkos csókra igézte a hős Sámsont, a Micaela hozta anyai csóküzenet már nem zavarhatta meg a megigézett Josét, Otello és Desdemona csókját egyelőre még a Vénusz fénye és az angyalok vigyázták, Eléazar pedig a keresztséget ajánlotta Rachelnek menekülésül… Égi és földi szerelem megannyi változata a Zsinagóga szakrális belső terében, lélekemelő érzés.

Aztán itt volt Aida, aki isteneihez fohászkodott nehéz helyzetében: hazája, apja vagy szerelme lesz a helyes választás. Mi persze tudjuk: ebből a csapdából a „fájdalmak völgyében” nincs menekvés. De megvívta ma este két féltékeny nő is a küzdelmét, melyből csak Gioconda „Suicidio”-ja lehet a kiút: igaz, méregről szól az ária, végül mégis a tőrt választja a hősnő. És ne felejtsük ki az apa-gyermek konfliktushelyzetet se: a szerencsétlen, tébolyodott Nabucco – aki Istennel is megvívta harcát, s magát kiáltotta ki istennek, s meg is bűnhődött érte – bebörtönzött rabként könyörög nevelt lányának leánya életéért, de a földi hatalom képviselőjétől, Abigéltől csak megvetést és elutasítást kap. Ismét megtagadott Istenéhez kell fordulnia… És a végzet hatalma eléri Leonórát is: békéért könyörög, de remetebarlangjában sem lelhet nyugalmat… 

A koncert Stradella Pietá, Signore című művével kezdődött: Lukács Gyöngyi orgonakísérettel, az oltár melletti karzatról, a magasból énekelte a gyönyörű fohászt, azonnal magasabb szférákba lendítve a Zsinagógába látogatókat. Később az oltárlépcsőnél kialakított pódiumnál foglalta el helyét, s énekelte a szebbnél szebb melódiákat. Már öltözékével elbűvölt: fehér-arany színösszeállítású ruhában jelent meg, mintha csak a háta mögötti oltár egyik ékítménye öltött volna emberi alakot… A szünet után nagyon elegáns, fekete ruhát öltött magára, fekete stólával – ez remekül illett a második részben felhangzó drámaibb hangvételű műsorszámokhoz.

Lukács Gyöngyi és vendégei
Lukács Gyöngyi és vendégei

Olyan műsort sikerült összeállítani, ami – egyrészt – a hely szelleméhez méltó (HalévyA zsidónőVerdiNabuccoSaint-SaënsSámson és Delila), másrészt amiben a művésznő megmutathatta sokszínűségét, hangjának és egyéniségének kifogyhatatlan jellemábrázoló képességét. Talán túlontúl is nehéz szólamokat vállalt, ezért néhol előfordult egy-két bizonytalan hangindítás, magasság vagy mélység, de mindez nem vonhat le a világszínvonalú teljesítményből. A figyelmesebbek még a Normából legendássá vált „son io” leheletfinom pianóját is felfedezhették az Aida Nílus-parti jelenetében. 

Partnerei a hazai operaélet élvonalának képviselői voltak: Bándi János ragyogó partnere volt az Otellóban, s fantasztikusan szenvedélyes Eléazar-áriát énekelt. A Kálmándi Mihállyal előadott Nabucco-kettős az est legnagyobb ovációját vívta ki – méltán.

Balatoni Éva nem volt könnyű helyzetben a pár nappal ezelőtti Sámson és Delila előadása után, s Csókáriájából hiányoltam Sámson szólamát („Dalila, Dalila, je t’ aime…”), különösen, hogy a szerepet csütörtökön sikerre vivő Bándi János ma is ott volt a színfalak mögött. González Mónika szép hang birtokosa, ezt hallhattuk most Micaela szerepében is, s bár az Árnyéktáncot nagyon megtapsolta a közönség, én úgy érzem, nem ez az ária az, amit repertoáron kellene tartania, adottságai nem a koloratúr szerepekre predesztinálják. 

A zenekar élén Török Géza állt, biztosította az egyenletes, jó színvonalat, de a hangosítással és az akusztikával való küzdelemben ő is alulmaradt, akárcsak Győriványi Ráth György, a Sámson karmestere néhány nappal ezelőtt.
S ha már az akusztika… Néhány akusztikus eredetű panaszom volna: feltűnően sokan beszélgettek, mászkáltak a produkciók alatt. Fotósok villogtak – egy idős bácsi például minden énekesről készített fotót, mindannyiszor ki a padból, csoszog, fotóstáskájával csörög, majd villan a vaku vakuló szemünkbe. Ő lehet a hivatásos fotósa a rendezvénysorozatnak, mert a Sámsonon is ott zakatolt. Az ülőkék itt is csapkodhatók, csattannak is óriásit. Köhögés itt is van, nem is akármilyen…
De mindezt tegyük zárójelbe, az élményt nem ronthatják el e kis bosszúságok. Köszönet a feledhetetlen estéért Lukács Gyöngyinek és vendégeinek. A mai előzetes után kíváncsian várom a Nabucco-felújítást, valószínűleg döbbenetes erejű lesz.