Dupla dinamit

2010. május 5.

Antonio Vivaldi: Il Tigrane – a Budapesti Kamaraopera előadása a Katona József Színházban, 2010. április 10. CSEPELYI ADRIENN kritikája

González Mónika

González Mónika

Vivaldi Il Tigrane című műve nem épp az az opera, aminek előadására az ember csak úgy beesik az utcáról. Ez jár a fejemben, amint elfoglalom az egyébként kiváló helyemet a félárúra leértékelt jegyemmel, és körbenézek a Katona József Színházban. Át is suhan bennem egy kósza gondolat, hogy feleannyi idős sem vagyok, mint bármelyik néző, akire szúrópróbaszerűen rámutatok – aztán szerencsére befut pár fiatal, és fesztelenebbül érzem magam.

Amíg a zenekar elfoglalja helyét, nézegetem a csodálatosnak éppenséggel nem mondható színlapot, ami az esztétikailag rossz emlékű kilencvenes évek leggyengébb grafikai ámokfutásait idézi. Mégis hogyan lehetséges az, hogy a Budapesti Kamaraopera olyan nagyszerű dolgokat képes megvalósítani, mint egy Vivaldi-opera első felvonásának rekonstruálása, majd nemzetközi produkcióvá formálása, de nem tűnik fel neki, hogy ez a színlap RONDA?

Nem, nem várok én semmiféle extra megoldást, igazán nincsenek nagy igényeim. De még az Operaház is kezd kinőni a közeli Rálik-portrék retusálás nélküli felhasználásából (no, nem mintha Rálik Szilvia arcával bármi problémám volna, de ugye az ember arca eredendően pórusos, és nem feltétlen a lyukakat akarom számolgatni egy előadás előtt. Kövezzenek meg.)
Szóval amint borzadozom a minősíthetetlen fotókon (Randall Scotting feje és szőrös felsőteste kifejezetten taszít, az arca meg zsíros és izzadtnak tűnik), felmegy a függöny, és hirtelen nem is tudom, hogy szerezzem vissza a lélekjelenlétem.

Megjelenik ugyanis egy olyan, de olyan szívdöglesztő férfi, amilyen elég kevés szaladgál a környék operaszínpadain, pláne, hogy most utazott haza Erwin Schrott. Dupla sebességgel kezdek puffogni, hogy megváltozik a szereposztás, és arra se veszik a fáradságot, hogy ezt közöljék a kedves nézővel? Hosszú percek telnek el, mire fölfogom: semmiféle változás nincs, az a sármos és jóképű kontratenor nem más, mint a fotón csúnya és izzadt Randall Scotting! Legszívesebben megetetném a színlapot a fotóssal és a tervezővel, ugyanis itt van egy reklámértékkel bíró külsővel megáldott énekes, akivel be lehet csábítani a fiatalokat a színpadra (ugyanez áll a fotón hullaszínűre maszkírozott Baráth Emőkére is, aki élőben több mint vonzó), és nemhogy ezt kihasználnák, még el is tüntetnek minden erre utaló jelet!

Márpedig az opera élvezetes. Sőt mi több: most, hetekkel utána is fejemben van néhány dallam, és néha azon kapom magam, hogy dúdolom, ami egy barokk darabnál azért nem mindennapos. Ezen túl a jelmezek is teljesen rendben vannak: Moldován Domokos odafigyelt a korhűségre (Tigrane fejékét például egy korabeli érméről másolta), ugyanakkor a látvány is kellemes, Cleopatra és Apamia ruhája például igazi kis mestermű.
A díszletek stilizáltak, túl sok szerepük nincs is a minimális rendezést igénylő történetben, úgyhogy Csengery Zsoltnak elég volt ügyesen megragadnia a háborúskodó ország főúri sátrainak látványát, ezzel ki is pipálta feladatát.

Színpadkép

Színpadkép

Ami magát a darabot illeti, az eredeti operából fennmaradt második felvonás hangfelvétele szép röppályát futott be szerte a világon, rengeteg külföldi fórumon beszélnek róla, ami önmagában is hatalmas fegyvertény Németh Pál részéről. Egy érdekes próbálkozásnál azonban jóval több a teljes opera általa készített rekonstrukciója. Egyrészt az első rész teljesen koherens a másodikkal, nem érezni billenést a felvonások között. A legörvendetesebbnek azt tartom, hogy a Vivaldira igen jellemző nagybőgő-használatot (ha Vivaldi ma élne, fogadok, hogy bassline-t vagy dubstepet írna a számítógépén) olyan ügyesen emelte be Németh a rekonstruált félbe, hogy szemernyi hiányérzetem se marad. Nyilvánvalóan kiválóan ismeri a zeneszerző hangszerelési és szerkesztési szokásait, máskülönben nem sikerülhetett volna ilyen jól a projekt.

Savaria Barokk Zenekar egy kincs. Nézem az arcokat játék közben, és eszembe jutnak Alföldi Róbert szavai, mikor arról mesélt, milyen megdöbbentő érzés volt számára egy németországi munkája során azzal szembesülni, hogy a muzsikusok, akikkel dolgozni készült, őszinte örömmel muzsikáltak „barokkul”. Ami azt illeti, régóta fogalmazódik bennem, hogy a barokk zene elég nagy punkság volt a maga idejében, és ezt egy-egy lendületesebb átvezetésnél most tökéletesen igazolva látom. Ezek az emberek élvezik, amit csinálnak, jól is csinálják azt, és örömöt szereznek vele másoknak (nekem legalábbis biztosan). Ahogy nagymamám mondaná: Isten tartsa meg a jó szokásukat! Szépen szólnak – meglepő, de egyáltalán nem vészes a Katona színháztermének akusztikája sem, már legalábbis egy kamaradarabhoz tökéletesen megfelel. Még ha nincs is nagy tér a zene mögött, az intimitás és a közelség talán fontosabb is jelen esetben.

Baráth Emőke és Timothy Bentch

Baráth Emőke és Timothy Bentch

Ami azt illeti, a történet (a nyilvánvaló happy end ellenére) is kissé esetlegesnek tűnik, de segítségünkre van a felirat, így viszonylag gyorsan felvesszük a fonalat az in medias res kezdés után. Még szerencse, hogy az eposzi jelzőktől megkímél a szerző (vagy legalábbis csak egy-két ariosót szentel nekik). A magyar fordítás egyébiránt pompás munka, még nyelvi leleményekre és az eredetiből átcsempészett humorra is maradt energiája a készítőnek, köszönet érte!

Randall Scotting hangszíne kellemes, ám balszerencséjére Hegyi Barnabás jóval nagyobb hangerőt képes produkálni, ráadásul hozzá képest kissé zárt is az amerikai kontratenor hangképzése. Ennek ellenére duettjük kifejezetten szépen szólt, hangjuk jól kiegészíti egymást, én meg amúgy is imádok kontratenorokban tobzódni. Scotting erőssége azonban mégis a színészi játék: széles fogpasztamosolya (kivételesen pozitívan értelemben írom ezt) önmagában is betölti a teret, kicsit talán világosabb is lesz a teremben, ahogy kinyitja a száját. Tigrane első ariosója egyébként nagyságrendekkel jobban sikerült, mint bármelyik előtte elhangzó hangja, s ha nem egészségügyi probléma állt fenn (később nem éreztem rekedtséget vagy bármi erre utaló jelet), akkor fontos volna egyenletessé tenni a produkciót.

González Mónika rutinból hozza a szerepet, hangja stabil, ő az előadás alapvetése, nyugalmat és magabiztosságot, valamint finom dívaságot áraszt magából, ami jó hatással van a többi színész játékára – és sok esetben énekére is. Szépen megmunkált áriáit bármilyen testhelyzetben és szituációban hibátlanul hozza, nemes, finoman kimért színpadi mozgását pedig tananyaggá kellene tenni.

Szegény Apamia szerepe nem egy leányálom. Hajmeresztő áriából kettő is van, rekeszizomgyilkos díszítésekkel, épp ezért a rendező úr lehetett volna annyira empatikus Baráth Emőkével, hogy nem ülteti le a legnehezebb rész kellős közepén mindenféle dramaturgiai apropó nélkül. Ezt a kis megingást leszámítva az ifjú művésznő ügyesen oldotta meg az igen komoly feladatot. Hangja csilingelő, sokoldalú és meleg, kezem-lábam keresztben, hogy maradjon meg a barokknál, és adjanak is neki lehetőséget, hogy elkápráztassa a korstílus szerelmeseit. A szerep színészi tekintetben egyszerűbb, mint hangilag: nagyon jól szórakoztam a dühében is elegáns, de tajtékzó Apamián. Szép munka!

González Mónika és Randall Scotting

González Mónika és Randall Scotting

Timothy Bentch kezdetben kissé halványabb volt, mint vártam, utolsó áriájára azonban kinyílt, és tényleg fejedelmivé vált a hangja. Méltóságteljes, ámde szerelmi ügyekben kissé bumburnyák királyunk tökéletes ellenpárja volt a forróvérű Apamiának – s bár van egy olyan érzésem, hogy nem lesz minden zökkenőtől mentes a házasságuk, azért sok boldogságot kívánok nekik.

Mint említettem, Clearte szerepében Hegyi Barnabás kiváló, erős kontratenort hozott, nagyobb térben messze lekörözte volna vele Scottingot. Festett szemét nem nagyon értettem, a szerep nem utalt annak szükségességére, ha pedig komikusra akarta venni a figurát, eltúlzottabb gesztusokkal illett volna dolgoznia. Ezt viszont – mivel épp ő old meg mindent mindenki helyett – indokolatlannak érezném.

Molnár Zsolt kissé esetlen Oronte volt, nem éreztem benne az elszántságot, amit a szerep amúgy megkívánna. Hisz a szövegkönyv szerint épp azért szégyelli el magát a keménykedő Oronte, mert Tigran, a jófiú megkegyelmez neki. Jekl Lászlóval (Arbante) egyetemben rendben hozták szerepük hangi részét, utóbbinak színészileg nincs lehetősége megmutatkozni a darabban.

A közönség ellenben felháborítóan viselkedett, nem is értem, mit keres valaki egy „független” barokk operaelőadáson, ha úgy érzi, hogy a pianissimo kellős közepén feltétlenül közölnie kell a szomszédjával: harminc éve mennyivel jobb is volt az a nagyszerű Orfeo a Covent Gardenben. Aki influenzás, maradjon otthon, egyrészt énekesek jelenlétében teleköhögni a légteret több mint vérlázító, másrészt én szívesebben hallgatom Vivaldit a hörghurutnál. A cukorkapapír-csörgetésnél már majdnem agyérgörcsöt kaptam, esküszöm, szétnéztem, hol a kandikamera.

Adott tehát egy igen szórakoztató, számunkra kivételes értékkel bíró darab, valamint egy előadás, amelyben az egy négyzetméterre jutó szép nők/szívdöglesztő hímek száma igen figyelemreméltó. Hogy még jól is énekelnek? Na, ettől dupla az a dinamit.

(Fotók: Budapesti Kamaraopera)

Hasonló bejegyzések