Don Carlos 40

Interjú az Operaház negyvenéves jubileumát ünneplő tagjával – 2009. december 20. – FÜLÖP KÁROLY írása

1969-ben mutatták be Mikó András rendezésében Forray Gábor pazar díszleteivel és Márk Tivadar gyönyörű jelmezeiben Verdi Don Carlosát, amit 2001 decemberében felújítva, részben új szereplőkkel vitt színre az Operaház legutóbb. Az ünnepeltet a negyven színpadon töltött év és a tegnapi előadás kapcsán kértük rövid összegzésre.

 Csodálatos negyven év volt, illetve lassan már negyvenegy, hiszen 1969 tavaszán láthatott először a közönség. Akkor Simándy József, Moldován Stefánia, Melis György, Szőnyi Olga és Begányi Ferenc alakították a főbb szerepeket, s később is a színház legjobb erői léptek színpadra a darabban, hogy csak a 2001-es felújítást említsem: Kelen Péter, Tokody Ilona, Lukács Gyöngyi, Polgár László, Komlósi Ildikó, Pánczél Éva, Miller Lajos, Berczelly István…

 Közülük többen még ma is – évtizedek után is – éneklik szerepeiket. Tegnap este fellépett például Lukács Gyöngyi és Komlósi Ildikó.

 Igen, bár az előadás veszélybe került. Lukács Gyöngyi sajnos megbetegedett, s hiába van a Háznak több szopránja Erzsébet királyné szerepére, mégsem lehetett megoldani a beugrást, így a művésznő betegen vállalta a fellépést, hogy megtarthassuk az előadást. Igazi profiként – persze a betegség érezhető jeleivel küzdve, fegyelmezetten – mégis teljes értékű produkciót nyújtott a hálás közönségnek. Komlósi Ildikó pedig világsztárként tért vissza több év után a produkcióba, s pazar formában énekelt, „O, don fatale” kezdetű áriáját lelkes ováció fogadta. Az előbb felsorolt művészek rangja, profizmusa és szerep-énekes találkozásainak szerencsés volta garantálja a több évtizedes, magas színvonalú művészi megvalósítást: a Don Carlos valóban szerencsés ebben az előadások között.

 Tegnap este viszont a produkció újabb generációjához tartozó művészek szerepeltek többnyire…

 De mind a jelen vagy a jövő várható élvonalbelijei. Fülöp szerepében Fried Pétert hallhattuk. Alakításának egésze, személyiségének-hangjának kellő súlya még nem éri el az emlékezetes elődökét, de már nincs is távol tőlük. Voltak jelenetei, amikor megállt a levegő, áriájának színészi megvalósítása és hangi árnyaltsága még eddig nem hallott színeket vitt a figura interpretációtörténetébe. Fried Fülöpje mostantól megkerülhetetlen – kár, hogy beérni és teljes fényében ragyogni nem lesz ideje, ha én már nem leszek… Most kellene sokszor ráosztani a szerepet. Fokanov Anatolij megbízható énekesi teljesítménye az előadás fontos oszlopa, vokális előadásában Posa halála gyönyörű és megrendítő, színészi visszafogottsága tovább erősíthetné a jelenet pátoszos tragikumát. Fekete Attila eddigi legjobb teljesítményét nyújtja az Operaházban. Ha a Vecsernyében dicsérték, itt még fokozottabban illeti dicséret. Ha kell, visszafogottan, árnyaltan, máskor hősies dinamizmussal énekel. Tudomásul veszi, hogy Carlos címszerep, nagy szerep, de bármelyik másik főszereplő nagyobb sikert arathat egy-egy jól sikerült slágerszámmal, míg Fülöp egyértelműen elviszi a tejfölt. Ezért is tetszett Fekete Carlosa: nem nyomult előtérbe, nem akart mindenkit leénekelni, csupán alakította a figurát, s egyenrangú partner volt egy kiváló csapatban. Szvétek László igyekezettel alakította szerepét, de egyelőre fizikumában sem, hangjában sem hozza az inkvizíció félelmetes vezérének, élet és halál urának portréját. A szerzetes (V. Károly) két rövid megjelenése Cser Krisztián ígéretes hangján, a szerep kívánta kiállással valósult meg.

 Az énekkar és a zenekar Fischer Ádám vezényletével dolgozott.

 Produkciójuk összeszedett volt, bár egyes részeknél bágyadtabbnak éreztem az énekkart, minta megszokott, például Eboli Fátyol-balladája előtt. Alapvetően szépen, együtt szólt a kar mind a szólisták kíséretében, mind a tablóképek önálló tételeiben. Fischer Ádám a zenekart jól összefogta, irányítása alatt szép teljesítményt nyújtottak, a kiegyensúlyozottság mellett egy-egy részlet szépsége is kibontakozhatott. A pénteki előadást a rohanások, őrületes tempók miatt kárhoztató véleményeket a tegnapi estére nem éreztem igaznak.

Forray Gábor színpadképe
Forray Gábor színpadképe

 Negyven éve változatlan formában! Szép teljesítmény, de nem fárasztó?

 Valójában nem teljesen változatlan: 2001-ben Csikós Attila díszlettervezővel kicsit kipofoztak, Márk Tivadar irányításával a jelmezeket is felújították, és az új beállások során picit mindig változik, megújul maga az előadás is.

 Mégis már 2001-ben sokan anakronizmusnak tekintették a ’69-es változat elővételét, főleg, hogy egy másik sikeres koncepció is született közben a ’90-es években. Sőt, gyakorlatilag már 1969-ben is inkább a múlt, mint a jövő felé tartó koncepciónak tartották Mikó András rendezését. Mit gondol ön erről?

 Valóban sokan múzeumi darabnak tekintenek, letaszítanának már a színpadról: porosnak, elavultnak neveznek. Mégis örömmel láttam tegnap este, hogy – bár tilos – szemembe villannak a nézőtéri vakuk, amikor szétnyílt a függöny. Az első két felvonás alatt többször is villantottak, ez igazol engem. Van létjogosultságom. Ha fotóztak, akkor tetszettem. S valóban azt gondolom, hogy helyes irány a színház modern felé nyitása, az új művészi formanyelv megtalálása az opera műfajában is, de miért ne lehetne széles a választék? Az új, modern produkciók mellett megférnek a régi öregek. Nem vesszük el az ő fényüket. Vagy igen? (nevet) Mindenesetre, ahogy a Bohémélet a harmincas évek lenyomata, védett produkció, miért ne lehetne a Carlos a ’60-as-’70-es évek aranykorának emléke? A díszlet, a jelmezek Forray és Márk munkásságát legcsodálatosabb formájában reprezentálják.

 Igen, de sokan mondják, hogy a rendezés avítt, statikus, koncepciótlan és – megrendezetlen.

 Tény, hogy nem rohangálnak a szereplők minden percben keresztül a színen, nem történik minden színpadsíkban minden percben figyelemelterelő hadművelet, sőt mély értelmű metaforák sem kerülnek kivetítésre. A Carlos értéke szerintem másban rejlik: Mikó rendezése tényleg statikus, mégis tartalmaz olyan markáns, kimerevített pillanatokat, amiket az ember emlékbe hazavisz a produkcióból. Ilyen például Fülöp és Erzsébet méltóságteljes bevonulása a Szent Justus kapujához, majd az előadás végén háttal álló királyné sziluettje ugyanitt. Ilyen a Szabadság-kettős hangsúlyos záróképe, a kerti tercett koreográfiája vagy az autodaféra felvonuló eretnekek egyikének összeomlása, akit társa segít fel és bátorít a halálba vezető úton. Ugyancsak feledhetetlen Carlos lefegyverezésének jelenete, igaz, ott a zseniális zenei megoldás is hozzásegít, hogy elálljon az ember lélegzete. És Fülöp két arca: az egyik a kemény, rendíthetetlen merevségben ülő, majd Posa őszinte szavaitól („Orrenda, orrenda pace! La pace dei sepolcri!”) félelmet keltően felemelkedő uralkodóé, a másik a gondolataival, félelmeivel gyötrődő magánember, aki megtörten hozza magával felesége ékszeres ládikáját, s fájdalmas lemondással teszi a hatalmas asztalra. Mikó tehát nem minden mozzanat megtervezését veszi célba, hanem jól megjegyezhető tablókban, exponált jelenetekben gondolkodik. Az viszont igaz, hogy a tömegek mozgatása nem mindig tökéletes: az autodafé előírt vonulásait szertartásszerűen megrendezi, viszont az udvarhölgyek jelenetét nem sikerült kidolgozni, tegnap is ide-oda ténferegtek a hölgyek a térben, magyarázatul, bocsánatul az szolgálhat csak, ha mindez a pompás fekete ruhaköltemények apró díszítéseinek bemutatását célozta. Mert a ruhák valóban zseniálisak: két egyforma nincs közöttük, mégis egységes összképet mutatnak.

 Végezetül: mit hoz a jövő?

 Januárban és májusban lesz egy-egy széria még, aki teheti, nézzen meg. Illetve még most 23-án szép karácsonyi programként az előbbi szereposztással, aztán januárban Rácz Istvánnal, Tokody Ilonával, Molnár Andrással, Wiedemann Bernadettel, Kálmándi Mihállyal és Palerdi Andrással, májusban pedig a két sorozat vegyes szereposztásához külföldi vendégsztárok csatlakoznak: Ferruccio Furlanetto, Norma Fantini és Giuseppe Gipali. Aztán úgy tűnik, a jövő évadban már nem tartanak igényt rám. Idén is eléggé megnyirbálták a Verdi-repertoárt: már csak a szicíliai barátommal és Nabuccóval tartottuk hárman a frontot. Szeretnék még Örökös Tag lenni… Remélem, Verdi nem jut Donizetti sorsára…