Giuseppe Verdi: A trubadúr – Budafest Nyári Opera- és Balettfesztivál, 2010. augusztus 17. – ÁDÁM TÜNDE kritikája
2003 tavaszán láttam először ezt A trubadúr-előadást – azóta persze sokszor, alighanem a kelleténél többször is. Magáról a produkcióról nincs mit mondani, mert produkció mint olyan, nincs is. Amit a színpadon látunk, az a rendkívül ronda díszletek és ötlettelen világítás adta keretek között jobban és rosszabbul tébláboló énekesek felvonulása olcsó és igénytelen jelmezekben. Persze ilyenkor (ha mással nemigen kötik le a figyelmét) az ember hajlamos álmodozni és kérdéseket feltenni: például, hogy mit mondana erre Harry Kupfer, vagy mit rendezne belőle Peter Konwitschny? Vagy bárki, akinek van gondolata a darabról… De más is eszembe jutott, ahogy a szereplőket figyeltem, akiknek zömét már 2003-ban is láttam ugyanebben az előadásban. Ráadásul az újonnan beálló címszereplő kompletten lemásolta egy korábbi címszereplő alakítását, annak gesztusrendszeréig bezárólag, így aztán nem csoda, ha folyton rám tört az érzés, hogy bizony én ezt már láttam. Nem is egyszer.
Van egy Luna grófunk Fokanov Anatolij személyében, aki a világon semmit sem változott az elmúlt években. Hogy ez egyértelmű dicséret-e? Nem biztos. Egyfelől irigylésre méltó vokális állapotban van még mindig, másfelől sajnos a figura színészi kidolgozottsága nem javult az idők folyamán – ha szabad ilyen óvatos körülírással élni. Valahol szomorú is, hogy ez a kivételes bariton hang – úgy tűnik – szinte egész pályája során kénytelen nélkülözni a rendezői kezet, amely a segítségére lehetne a színpadon.
A hölgyek szerencsésebbek, bár ők sem eme produkció keretei között érlelték alakításaikat: inkább az a tippem, hogy más rendezésekből hoztak ezt-azt. Tény, hogy sokat ők sem tehetnek a színházért. Itt színház nincs, csak opera.
Ahogy a költő mondaná: „a gaz lehúz, altat, befed” – és tényleg. Hiába töri magát például Wiedemann Bernadett, hogy Lunával közös jelenetét valamiféle szituációba helyezze, ha közben (talán nem is sejti) a háta mögött a pribékek már készítik a köteleket, mivel ők már „tudják”, hogy Azucenát hamarosan meg kell kötözni. Vagyis ők már percekkel azelőtt tudják, hogy ez az érintettek számára kiderült volna, vagyis mielőtt Ferrando felismeri a cigányasszonyt. Jó előre elrendezik a terepet is, elpakolnak onnan stb. Na most, a színház szerintem arról szól, hogy nem tudják, mert nem tudhatják előre. Még akkor sem, ha kényelmesebb előre eldobálni onnan a zsákot meg az útban lévő kollégákat. A végeredmény: még azt is akadályozzák, aki próbálna tenni valamit az előadásért, a néző pedig két dolgot tehet: vagy nem néz oda, és elfogadja, hogy koncertre jött, vagy odanéz, és akkor megint választhat, hogy sír vagy nevet.
Fekete Attila Manrico-alakítása több tanulsággal is szolgált. Egyrészt nem újdonság, hogy évek óta több számmal nagyobb szerepeket ölt magára, mint amire az adottságai és hangfaja predesztinálnák. Ezzel nincs mit csinálni, legfeljebb regisztrálhatjuk, immár sokadszor, és idézhetjük Ágai Karolát, aki azt mondta, hogy „a hangfaj nem elhatározás kérdése”. Néha az.
Érdekesebb ennél a közönség reakciója. Mert hát fogadjuk el, hogy a tenorista erőnek erejével hőstenor akar lenni. Nem ő az első, vélhetően nem is az utolsó, aki ezt a szerepet nem kimondottan erre való hanggal énekli el. (Nemzetközi vizeken ld. még Roberto Alagna címszó alatt.) Nem olyan régen (és persze 2003-ban is) énekelte még Kelen Péter, akinek határszerepe volt Manrico, ámde, és itt jön a fontos különbség: ő saját hangján oldotta meg, nem öblögetett, nem sötétített és végképp nem kiabált. Nota bene: nem is ment neki a Strettának C-vel, maradt a biztonságos H-dúr mellett, és alighanem igaza volt. Fekete cével próbálkozott, emberes gikszereket kanyarítva helyette. Előfordulhat bárkivel (van, akivel gyakrabban), nem is ez az érdekes, hanem a miért. A közönség túlnyomó többsége (a zenészek és a nagyon vájtfülűek kivételével) a világon semmi különbséget nem hall az eredeti C-dúr és a transzponált H-dúr között. Viszont a gikszert mindenki hallja, a botfülűek is. Miért kell akkor kockáztatni?
De még ennél is érdekesebb a következő tanulság: az első két felvonás után a közönség lelkesen ünnepelte a tenoristát. (Miközben főleg kiabált és többször alacsony is volt.) A gikszer után, a tapsrendnél már mérsékelt a siker. Miközben a negyedik felvonás Azucena-kettősében jobban énekelt, mint addig az egész darab folyamán. Vagy mondjuk úgy: végre énekelt. És megint időutazás: 2003-ban volt a rossz emlékű Hunyadi-felújítás az Erkelben. Fekete Attila a következő februárban állt be a címszerepbe – én ekkor hallottam őt utoljára igazán jónak. És azóta sem értem: ha egy-egy felvonás vagy jelenet erejéig képes visszafogott, vagy akár plasztikus is lenni, akkor miért nem ilyen az előadás többi részében? Kikerestem a régi jegyzeteimet arról az előadásról, és csak ennyi állt ott: „Fekete Attila baromi jó Hunyadi.” Szeretnék hasonló érzéssel kijönni az aktuális előadásairól is. Baromi jó lenne.
A női szakasz hozta a papírformát, de igazságtalanság volna ennyivel letudni a dolgot. Az est fénypontja a negyedik felvonás Leonóra-áriája volt, ezúttal cabaletta nélkül – és mivel a jót is meg lehet szokni, most már zavar, hogy kihúzzák, jobban, mint mondjuk 2003-ban. Sümegi Eszternek (talán Elena hatása?) most mintha kényelmesebb lenne a felső regiszter, mint az alsó, Wiedemann Bernadett pedig hangszínbeli árnyalásra áldoz egyre többet – a fentiek ismeretében mást nem is igen tehet e rendezés keretei között.
Nehezítő tényező van még bőven: sok szót nem érdemes vesztegetni annak megtippelésére, hogy egy ilyen fesztiválos, hakniszerű előadás mennyi idő és próba alatt áll össze. Nem lehet magas szám.
Ettől nem teljesen függetlenül az árokból is érhetik meglepetések a színpadon és a nézőtéren tartózkodókat egyaránt. Bocsánat, nem leszek szakszerű, de próbálok érzékletes lenni: a zene békésen hömpölyög a maga medrében, nem túl izgalmas, amolyan semmi különös. Aztán váratlanul tempót vagy dinamikát vált, és mindenki lelkesen keresi, hogy hol a szőnyeg, amit az imént kihúztak alóla. Végig ez a furcsa bizonytalanság van a levegőben: vajon miféle meglepetés jön legközelebb? Nem egy komfortos érzés, ami azt illeti.
Dénes István az évadban is vezényli majd A trubadúr-előadásokat, akkor talán kiderül, mire képes akkor, ha nem egy fiókból előkapott, bepróbálatlan produkciót dirigál.
Személyes tanulság marad a végére: 2003-ban még egyértelműen a kedvenc Verdi-operámnak tartottam A trubadúrt. Lassan a dobogóra sem fér fel. Változnak az idők. Csak ez a produkció állandó.