Csoma

– spectateur laïque a Művészetek Palotájában, 2009. október 7. – FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Törőcsik Mari és Szemző Tibor
Törőcsik Mari és Szemző Tibor

Szemző Tibor és Sári László Csoma-legendáriumának magyarországi bemutatója éppen egy évvel ezelőtt, 2008 októberében lett volna a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Akkor Törőcsik Mari megbetegedése miatt az alkotók úgy döntöttek, hogy elhalasztják a premiert, s csak a művésznő felépülése után viszik színre a darabot. Így most kettős ünnep lett a szerdai bemutató: Törőcsik Mari színpadi visszatérésének és egy újszerű alkotás magyarországi bemutatkozásának tapsolhatott a közönség.

Szándékosan kerültem eddig az opera szót, mert véleményem szerint nem igazán sorolható be abba a műfajba a látott produkció, amit a szó hagyományos jelentésén érteni szoktunk. Az opera persze fordítható munkának, alkotásnak is, ekkor a Szemző-Sári páros opéra cinématique-ja a filmalkotás műfaji kategóriába tartoznék. Bajban az egyszeri laikus néző, aki a látottakat operaként kevésnek érzi, viszont úgy gondolja, többet látott, mint egyszerűen filmet, dokumentumfilmet. Ráadásul a film két síkon mesél: egyrészt a Szemző Tibor 1999-es himalájai utazásai során készített hang- és filmfelvételeket láthatjuk, másrészt a Sári László által megírt legendákhoz készített animációkat, amelyek Roskó Gábor régi diafilmeket idéző festményein elevenednek meg. Az élet vendége – Csoma-legendárium című film forgatása 2003-ban kezdődött Sári László forgatókönyve nyomán, az operatőr Szaladják István volt.

Az opera – az alkotók magyarításában filmopera, s ettől kezdve én is ezt a kifejezést használom, hisz nem az én fejtegetésem, hanem a szerzői szándék az autentikus – cselekménye is a film látványvilágának kettősségére épül: a 8 mm-es kamerával forgatott eredeti filmnaplók főként a keleti gondolkodásmód és bölcselet, az animációk legendái pedig a gyermekkor mesevilágát idézik. A zene maga is többrétegű: a szerző himalájai útján rögzített hanganyag dallamos vagy csupán skandált szövegei átlényegülnek zenévé, a tibeti Gurma ének, a Tibeti Halottaskönyvből való recitálás, a hindi nyelven megszólaló tanítónő, Sztrabón ógörög megszólalásai, a szanszkrit, latin, bengáli vagy angol idézetek, Goethe német verse, a perzsa Tündér vagy a Hold hangján megszólaló arab nő Csomára, a nyelvzsenire fordítják figyelmünket, s az eltérő nyelvű szövegek ritmusa, a beszéddallam beépül a komplex alkotás zenei rétegébe, hiszen felirat nélkül jelentésüket a néző nem értheti, így csupán a prózaritmus, a szöveg dallama marad számára átélhető. Ugyanakkor rádöbbent arra a tényre is, hogy Csoma zsenialitásáig nem érünk fel, s tisztelettel vegyes rácsodálkozással irigyeljük azt az embert, aki mindezeket a nyelveket érthette, beszélhette, s szinte el sem hisszük, hogy földi halandó. Ezért fűződnek csodás történetek alakjához, Sári László varázsnyelven megfogalmazott, az erdélyi népmesék és mondák világát idéző legendáriumában:

„Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor
hazatér, ő lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták.
Vannak, akik most is várják.
Bizonyos, hogy mire megjárta a három világot, ő lett a
legokosabb ember, aki valaha élt. Itt királyok lesték a szavát, innen és
túl, sárkányok, lidércek, istenek, tündérek csodálták tudományát.
Mindent tudott az égi és földi világról, ismerte a poklok legsötétebb
zúgát.
Sokáig várták. Vannak, akik ma is várják.”
 

Makk  Károly, Törőcsik Mari és Maár Gyula a fogadáson
Makk Károly, Törőcsik Mari és Maár Gyula a fogadáson

A zenei szövet másik része a helyszínen, élőben megszólaló zene énekhangra, vonósokra, billentyűs- és ütőhangszerekre, fúvós kontrollerre, villanygitárra és elektromos nagybőgőre. A Cinematic Music Company karmesteri pulpitusán a szerző, Szemző Tibor áll, az együttes tagjai más-más, de fejenként egyszínű, élénk zöld, rózsaszín, sárga stb. öltözékben törik meg a hangversenyterem sötétjét, s alkotnak kontrasztot a háttérben futó film szemcsés képi világával. A ruhákért felelős Benedek Mari és Dudás Zsuzsanna ügyesen kiemelik őket, s a figyelem középpontjába irányítják játékukat, ami nem könnyű a filmkockák látványa s az ültében is kiragyogó Törőcsik Mari mellett. Játékuk a művészi alázat, a produkció iránti elkötelezettség mintaképe, akár a pontos zenei megvalósítást, az összjátékot, akár a vokális produkciót nézzük. Ez utóbbi nem éppen hálás feladat, hiszen az operákban általában nagyáriák, kettősök követik egymást, utánuk nyíltszíni taps van. A filmoperában fellépő énekesnek effajta dicsőség nem jut.

A zene harmadik rétege szintén prózaszöveg: a Törőcsik Mari által felolvasott legendák a magyar nyelv zenéjét adják a műhöz, s a karmester beintésére szólalnak meg és érnek véget.

Az alkotók részéről tehát minden igyekezet, akarat és tehetség megvolt ahhoz, hogy nagyot robbanjon az új mű, jól debütáljon az új műfaj, a filmopera. Laikus nézőként mégis nehezen viseltem a nyolcvan percnyi játékidőt, sűrűn pillantottam az órámra, s vártam az opera kínomatik felszabadító végét. Körülnéztem persze a nézőtéren is, egyedül vagyok-e szenvedéseimben: előttem egy fiú elbóbiskolt, mellettem egy fiatal pár töprengett: menjen-e, maradjon-e… Kétségkívül a soknyelvű citátumnak, a nem eléggé változatos zenének van egyfajta meditatív hatása, nem csoda, ha a fiú bebiccent picit előttem. Nem kedvezett a hétköznapi bemutató sem: munka után beesni a Palotába, fáradtan, s akkor intenzív szellemi játékban részt venni nem könnyű feladat. Márpedig a filmopera nemcsak auditiv és vizuális befogadást igényel, hanem erőteljes szellemi jelenlétet is. A homályos, fakó filmkockák sem nyűgözik le az embert, hacsak a hangulatukat nem kapja el. A dokumentumfilm-rétegből hiányzik a felirat vagy a narráció: hegyeket mutatnak, életképeket, szertartásokat, de hogy mit látunk, nem tudjuk…

Szemző Tibor és Csonka András
Szemző Tibor és Csonka András

Sajnos azt kell gondolnom, a Csoma-legendárium színpadi (?) előadása csonka élményt adhat csak a befogadni vágyó nézőnek. Ezt megerősíteni látszik az a tény, hogy hétvégén elővettem a mű dvd-változatát, a sokszoros nyertes filmalkotást, a szövegkönyvet, s kicsit lapozgattam a www.csomafilm.hu oldalain. A librettós filmváltozat már kerekebb egységet mutat, a titokzatos nyelveken elhangzó szövegek így megszólalnak, komplexebb élményt nyújtanak. Nem véletlen, hogy elsősorban filmes és nem zenei díjakat söpört be produkció. Ha azt a szentségtörést elkövetjük, hogy külön-külön osztályozzuk a zenei, képi és a szöveges irodalmi komponenseket, akkor a sorrend ez, s egyértelműen az irodalmiság felé billen a mérleg nyelve. Sári László csodálatos forrásanyagból meríthetett: Sztrabón, Milarepa, Su-la-ce, a 6. dalai láma, Buddha műveiből, a Puránákból vagy a Tibeti Halottaskönyvből. Ezek a szövegek eredetiben hangoznak el, a honlapon található szövegkönyv viszont tartalmazza műfordításukat is. A Csoma alakját övező népi legendákat Sári gyönyörűen fogalmazta meg, s ezek Törőcsik Mari avatott előadásában születnek meg a színpadon élőben, a filmben pedig narrációként. Amint Törőcsik törékeny alkata megjelenik fekete nadrágkosztümjében a színpadon, már másra figyelni szinte lehetetlen. S amikor anyanyelvén, példásan tiszta artikulációval megszólal, életre kelnek a legendák. A szöveg, az előadó és a megidézett személy szinte eggyé válik… A zsenialitás találkozása. Kőrösi Cs. és Törőcsik majdnem anagrammái egymásnak… A tíz legenda mitikus lénnyé emeli Csoma alakját: bemutatja kitartását, erejét a kalmártánc győzteseként, a szerecsenek csodás megmentőjét, aki a szó erejével száll szembe a sárkánnyal, a nyelvzsenit, aki az arabus király ajándékával folytathatta útját és nyelvi tanulmányait, a bölcs férfiút, aki megmentette a kalifa életét, s bölcs belátásra bírta a perzsa császárt, az elhivatott utazót, aki a Tündérlány és a napkeleti királylányok csábítását is visszautasítja, a szavát álló tudóst, aki a tibeti könyvtárat végigolvassa, a keleti tanokon bölccsé vált elmélkedőt, az élet és halál titkait kutató hőst, és Székelyföld vándorrá lett fiát, akit még ma is hazavárnak…

Opéra cinématique… Filmopera. A színpadon nem történik semmi. Konfliktus, nagy szenvedélyek nincsenek. Halálos indulatok sem. Cselekmény sincs. A színpadi történés mindössze a zenei megvalósítás és a narráció. A filmen sincs cselekmény. Életképek váltakoznak mesekönyvi lapokkal. Illusztrált legendák, darabosan mozgatott két dimenziós rajzfigurák. Párbeszédek sincsenek. Helyettük a felolvasott legendaszövegek. A háttér tehát nem a cselekmény díszlete, hanem maga a történet. De nem a hagyományos meseszövéssel, hanem mozaikok egymás után vetítésével. Szereplők sincsenek: csak mesélő. Meg élők. Ott élők. Akik mindennapjaikba engedték a betekintést, a filmezést. Énekesek sincsenek: énekelnek az ott élők. Operai hangok sincsenek: a vászonra, a hangszalagra az ott élők mindenapjai, múltja és kultúrája került. Hivatásos énekes csak a színpadon van. Nem operaénekes, és nem játszik. Csak koncertszerű az előadás. Nem is előadás: inkább tolmácsolása érzéseknek, hangulatoknak, gondolatoknak. Nem tudom meghatározni a műfajt továbbra sem. Jobb híján hiszek a szerzőnek: filmopera.

Az alkotók hangsúlyozták: Csomáról már rengeteg tanulmány, életrajz született, filmoperájuk nem akarja még eggyel növelni ezek sorát. Nem életrajz tehát, mégis egy tudós-zseni portréja rajzolódik ki belőle. A legendák – noha a mondák hiedelemvilágával – felidézik alakját, s életművének fontos állomásait, munkásságának ars poeticáját, produktumait meg is említik. A korabeli könyvek színes illusztrációit idéző diák elevenítik meg képileg az életút misztikumát, az expedíció képei pedig a valóságos tájra, Csoma életének helyszíneire kalauzolnak el minket.
A legenda él. Mert csodákra vágyunk. A többiért, a valós tudásért meg kell dolgozni, hogy minden szellemi szinten élvezhessük a Csoma-operát.

Fotók: Művészetek Palotája