„…Csakhogy szörnyen únom!”

2008. december 19.

Giacomo Puccini: Manon Lescaut – 2008. november 22., 25., 28. – BÓKA GÁBOR kritikája

Manon-plakat

Manon-plakat

Tisztában vagyok vele, hogy népszerűtlen dologra vállalkozom. Ami most következik, az egy elmarasztaló kritika egy népszerű opera a közönség jelentős része által lelkesen fogadott előadásáról.
Mégsem tehetek mást, mint hogy azt mondom, amit gondolok: a Manon Lescaut rossz előadás.

Nincs bajom azzal, hogy Valló Péter rendező hagyományosan akarta megrendezni Puccini operáját. A hagyományos, elegánsabban szólva pszichológiai realista színjátszás ma is lehetséges és érvényes előadási mód lehet – különösen az alapvetően realista Puccini-operák esetében. S noha épp a Manon Lescaut kapcsán idén már kaptunk leckét abból, hogy Puccini sem csak realista előadásban képzelhető el, hogy ezeknek a műveknek is van a mindennapi kis dolgok szférája fölé emelkedő mögöttes tartalma (Szergej Maszlobojcsikov debreceni rendezésére gondolok), mindez nem érvényteleníti a hagyományos előadást – ha az jó. De most nem jó. Amit az Operaház színpadán látunk, az a tanácstalanság, az ötlettelenség, olykor a szakmai nemtudás riasztó példája – s annál riasztóbb, mivel a színlap állításával szemben nem felújításról, csak új betanulásról van szó, vagyis egy korábban már leszerepelt rossz rendezést sikerült most újra műsorra erőltetni.

Kezdjük a legkézenfekvőbbel: érthetetlen, miért kellett a cselekményt a XIX. századba helyezni – az eljárás a világon semmit nem ad hozzá a darabhoz, ellenben sokat elvesz belőle. Míg az elvont, időtől és helyszíntől független megjelenítés, vagy akár a radikális aktualizálás felfedezésszerű előadást is eredményezhetne, az ilyen félmegoldásnak semmi értelme sincs – a rendezés szándéka szerint realista akar maradni, csak éppen így a látvány kiáltó ellentétbe kerül a zene által is meghatározott reális közeggel.

Sümegi Eszter és Gurbán János (fotó Éder Vera)

Sümegi Eszter és Gurbán János (fotó Éder Vera)

Puccini mindig igyekezett némi zenei lenyomatát adni operáiban annak a kornak és annak a helyszínnek, ahol azok játszódnak – most sincs ez másképp: a II. felvonás madrigálja, majd táncjelenete érdekes visszfénye a rokokónak egy gyökeresen más zenei közegben. A komponista zsenialitását bizonyítja, hogy e stílusokat valódi egységbe tudta foglalni, a Manon Lescaut hallgatásakor nem jut eszünkbe, hogy bármiféle stílustörésről lenne szó. Valló Péter rendezése azonban nem kerüli el a stílustörést: míg az első felvonásban csak a darab ismerői csodálkoznak azon, miért vannak jóval modernebb ruhákban a szereplők, mint lenniük kéne, addig a második felvonás rokokó betétjéhez muszáj rokokó jelmezbe öltöztetni a szereplőket. A két stílus pedig kizárja egymást, a látvány zavaros, diszharmonikus – miközben az egész jelenet egy nagy korszak egységes és beteljesült stílusát, harmóniáját volna hivatott megjeleníteni. A táncjelenet totális kudarca mutatja meg legjobban, hogy Valló Péter rendezése mennyire ötletszerű, mennyire nincs végiggondolva az ötletek következménye, hogy mennyire esetleges minden.

De túl az ilyen magasröptű gondolatokon, egészen szubjektíven: ha eltekintünk a stílustöréstől, Szakács Györgyi jelmezei önmagukban sem tetszenek – színviláguk nem kelti az átgondoltság, rendszerszerűség benyomását. Noha megfogadtam, hogy nem hasonlítgatom a mostani produkciót a „régi nagy” előadáshoz, vagyis Mikó AndrásFülöp Zoltán és Márk Tivadar Manonjához, legalább a szcenika és a jelmezek kapcsán mégis kénytelen vagyok megtenni. Márk Tivadar jelmezeiben volt rendszer: az első felvonás ruháiban domináltak a meleg színek, a barnás-narancsos árnyalatok, éles kontrasztként a második felvonás kék és arany kombinációival – nem kérdés, hol lakozik az igazi érzelem, és hol a hideg, de mégis szerethető, mert szép elegancia.

Jelenet a III. felvonásból (fotó: Éder Vera)

Jelenet a III. felvonásból (fotó: Éder Vera)

Hasonlóképpen állt Fülöp Zoltán díszleteivel: noha ezek nem voltak olyan revelatív megfejtései a darabnak, mint a jelmezek, a cselekmény lebonyolításához korrekt játékteret biztosítottak, és esztétikai értelemben is szépek voltak. Most Szlávik István jobb esetben Fülöp Zoltánt utánozza jóval gyengébb kivitelben (I. és IV. felvonás), rosszabb esetben pedig új dolgokat talál ki. A második felvonás szabadtéri helyszíne teljesen érthetetlen: ugyan milyen korban, miféle közegben képzelhető el, hogy egy magát úrinőnek képzelő, alacsony sorból jött, de az arisztokrata közegbe megejtő magabiztossággal beilleszkedő hölgy mindenki szeme láttára, az udvaron öltözzön át? Vagy a rendező tényleg ennyire közönségesnek látja/akarja láttatni Manont? De túl ezen: érthetetlen az is, hogy a díszlettervező és a rendező nem észleli: a hatalmas nyitott tér és a háttérben sejthető lépcsősor, amire mindenkinek fel kell mászni, aki a kert bejáratán akar belépni – mindez alkalmatlan a felvonás cselekményében nagyon is fontos hirtelen megjelenések lebonyolítására. Ugyan mennyiben éri sokként a nézőt Géronte megjelenése a szerelmi kettős után, ha azt megelőzően legalább egy percig azt kell figyelnie, amint a háttérben két szolga lopakodik felfelé a lépcsőn, hogy utat nyithasson gazdájának? De a legelkeserítőbb mégis a harmadik felvonás színpadképe: túl azon, hogy a zsúfolt, össze-vissza, tagolatlan díszlet lehetetlenné teszi a jelenetek plasztikus beállítását, a névsorolvasási jelenet térbeli megkomponálását, még a kétdimenziós óceánjáró látványát is el kell viselnünk – ami álló helyzetben is kellemetlen, hát még amikor a felvonás végén el is indul Ámerika felé. S a gázlámpákat, amik érdekes ellentétben állnak az első felvonás villany- vagy távíróvezetékével, tényleg csak azért nem teszem szóvá, mert előttem már oly sok illetékes megtette…

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Éder Vera)

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Éder Vera)

A díszletek és a jelmezegyüttes alkalmatlansága nyilván nem független a rendezői szándéktól, avagy inkább szándéktalanságtól – nem véletlen, hogy az eddigiek során is több alkalommal emlegettem már Valló Péter nevét. S az elmondottaknál sokkal többet nem is tudok hozzátenni rendezői ténykedésének méltatásához: nem világos, mit is akart mondani ezzel az előadással, egyáltalán, akart-e bármit mondani. Mert ha pusztán a darabot akarta színpadra állítani, „egy az egyben”, akkor rá kellett volna jönnie, hogy ma nem állnak rendelkezésre olyan énekesek, akikkel ezt megteheti. Ez nem az énekesek minősítése: a főszerepekben két-két nagyszerű művész állt rendelkezésére a színháznak – nagyszerűek, ám (ki többé, ki kevésbé) eltérnek a Manon főszereplőinek típusaitól. Ez nem tehetség, hanem adottság kérdése – az, hogy ma nincs a társulatban született Manon és Des Grieux, éppúgy nem hiba, mint ahogy az sem erény önmagában, hogy 1961-ben volt. Ennek ellenére a darabot lehet, sőt kell is játszani – de akkor ki kell találni, fel kell építeni a figurákat. Mikó András 1961-ben megtehette, hogy énekeseinek született adottságaira alapozva „egy az egyben” játszassa el a darabot (erről a fennmaradt hangfelvétel a látvány sajnálatos hiányában is perdöntően tanúskodik); egy későbbi új betanuláskor, 1985-ben viszont az új énekesgeneráció adottságaihoz alakította az egyes karakterek megformálását, és ért el figyelemreméltó eredményeket (ennek lenyomatát Tokody Ilona és Kelen Péter még a Valló-rendezés 2001-es premierjén is őrizte). Most azonban az énekeseket teljesen magára hagyta a rendező – az alkati meg nem felelések miatt leginkább ez okozza, hogy nem születik meg a darab sajátos légköre.

Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla
(fotó: Éder Vera)

Az elmondottakból következik, hogy az énekesekről nem lenne méltányos bírálatot mondani. Az első szereposztás amúgy is nagyon kényelmetlen helyzetbe hozza a kritikust, mert Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla kivételével nem találni benne értékelhető énekesi teljesítményt – s most akkor szedjem ízekre pont az ő alakításukat, részletezve, hogy személy szerint mely pontokon és miben látom másnak Manont és Des Grieux-t, mint az ő alakításukban? Inkább leszögezem, hogy noha magam nagyon másnak látom a két Puccini-hőst, Kiss B. Atilla alakítása a második felvonástól kezdve egyre inkább egybevág saját – meglehet, szubjektív – elképzelésemmel, Des Grieux második felvonásbeli rövid áriájában olyan sötét, tragikus hangot üt meg, amit legjobb szerepében, Bánk bánban hallhattunk csak tőle eddig – s ezt aztán folytatni is tudja a darab hátralévő két felvonásában. Lukács Gyöngyi a harmadik felvonás rövid párbeszédében ragad először igazán magával – pár mondata nyomán egyszerre helyére kerül az alakítás, ami addig – úgy érzem – elmegy Manon mellett. Ami ezután jön, az viszont felsőfokú, torokszorító alakítás, csúcspontján mélyen átélt, katartikus „Sola, perduta”-áriával. Ami a két énekes vokális produkcióját illeti, egymással éppen ellentétes utat jártak be: míg Kiss B. Atilla érezhetően a premieren nyújtott jobb teljesítményt, addig Lukács Gyöngyi koncentráltabban, makulátlanabbul énekelt a 25-i második előadáson. S még egyszer: noha összességében vannak fenntartásaim alakításaikkal kapcsolatban (két héttel később, Turandotként és Kalafként sokkal inkább meggyőztek, sőt elvarázsoltak), Lukács Gyöngyi és Kiss B. Attila miatt mégis érdemes volt elmenni az előadásra – nélkülük bizony már az első szünetben távoztam volna a reménytelenül szürke produkcióról.

A második szereposztás annyival van előnyösebb helyzetben, hogy a két főszereplő mellett van elfogadható Lescaut-ja is Massányi Viktor személyében – noha a kívánt karaktertől ő is távol áll, de hangilag jól meg tudja oldani a szerepet, s az előzmények után ezt is külön örömmel kell regisztrálni. Mint ahogy azt is, hogy Egri Sándor nem produkál hányásrohamot a táncjelenetben, hanem szolid játékkal, megbízható énekléssel illeszkedik bele az együttesbe – végre egy neki való karakterszerep. Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy lámpagyújtogatóként megszólalt egy figyelemreméltó hang: Boncsér Gergelyé.

Sümegi Eszter, Feket Attila, Massányi Viktor

Sümegi Eszter, Fekete Attila, Massányi Viktor (fotó: Éder Vera)

Fekete Attila Des Grieux-je éppen ott erős, ahol váltótársáé halványabb: az első felvonásban mély átéléssel, szép dallamokat formálva énekel, a tragikus Des Grieux-höz azonban nem tud felemelkedni, s ezt, mint oly sokszor, most is fokozódó kiabálással igyekszik kompen-zálni – noha az általam látott egyetlen előadáson ez még tűréshatáron belül maradt.
Sümegi Eszter világosabb hangszínéhez, líraibb hangkarakteréhez egy kicsit közelebb áll Manon szólama, mint Lukács Gyöngyihez. A szerepet a maga teljességében ő sem tudja jelenvalóvá tenni, de egyrészt ő is magára talál a harmadik felvonástól kezdve, másrészt a személyiségében meglévő zárkózottság izgalmas, titokzatos Manon-alakítás kulcsa lehetne – ha valaki megrendezné. Összességében elmondható, hogy a második szereposztás, noha több benne az értékelhető alakítás, még mindig nagyon messze van attól, amit egy jó Manon-előadás megkíván – s az első szereposztással ellentétben itt Manonnak nincs hozzá méltó Des Grieux-je.

A produkciónak azonban a karmesteri–zenekari produkció adja meg a kegyelemdöfést. Megint csak népszerűtlen leszek, de ki kell mondanom: Győriványi Ráth György vezénylését nagyon gyenge teljesítményként tudom csak értékelni. Nem kérem, nem is kérhetem rajta számon egy Gardelli művészi formátumát – számon kérhetem viszont a mű szabatos megformálását, a zenekari szólamok kitisztítását, a hangzásarányok kidolgozását. Győriványi mindezzel adósuk marad: a Magyar Állami Operaház Zenekara túlzott hangerővel, az énekeseket folyamatos küzdelemre kényszerítve játssza végig az előadást, s a hangzáskép is meglehetősen zavaros, inkább hasonlít szürke masszára, mint bármi másra.

Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Éder Vera)

A színek, a karakterek jóformán teljesen hiányoznak most a zenekar játékából – ha nem járnék rendszeresen az Operába, aligha hinném, hogy ugyanez a zenekar a világ bármely pontján vállalható, kimagasló színvonalon játszotta a közelmúltban az Élektrát, az Anyegint vagy a Fideliót. Mindez azért szomorú és meglepő, mert Győriványi januári Tannhäuser-vezénylése alkalmával sokkal nagyobb igényességről tett tanúbizonyságot – ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy az októberi Tosca-sorozat után a mostani teljesítmény sem ért teljesen váratlanul. Hogy a nagyon ingadozó színvonalú vezénylések hátterében mi állhat, nem tisztem találgatni – mindössze benyomásaimat tudom rögzíteni.
S a karmester kapcsán kell szólni az intermezzo áthelyezéséről is, amit egy átkomponált operában véleményem szerint semmi sem ment – nemcsak az a baj, hogy a csereberét a partitúrában álló alcím is lehetetlenné teszi, de az is, hogy az intermezzo kiiktatásával a III. felvonás nem kezdődik el, nem teremtődik meg az alaphangulata – egyszerűen a levegőben lóg.
Az Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) most sem a nagy tablókban, sem a madrigálban nem kápráztatott el – rutinprodukciót hallottunk közepes megvalósításban.

Az Operaház Manon-repríze összességében lehangoló produkció. Nem azért, mert hagyományos, hanem mert igénytelen. És mert értékes művészeket hozott rossz helyzetbe. Na és mert mindez nem új előadás keretében történt, hanem egy régóta tudhatóan rossz előadás keretein belül – ebből a szempontból a produkció műsorra tűzése még a CarmenCET-énél is nagyobb melléfogás. A Puccini-évben ilyen Manont kiállítani blaszfémia: az előadás reménytelenül unalmasnak tüntet fel egy szerzőt és egy művet, amelyek közül egyik sem érdemli meg ezt a minősítést. Évfordulóktól függetlenül.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések