„Csak érzem, de meg nem értem…”

2008. július 8.

Verdi Otellója a Bakáts téren – Ferencvárosi Fesztivál, 2008. július 4. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

Más ez az Otello„Más ez a szerelem, más ez az ölelés…” – hogy egy ismert slágert idézzek, engedjék meg, majd később kitérünk erre részletesebben. A Bakáts téri Otello az első estén mérsékelt sikert aratott, pedig a recept, ami alapján mixelték nekünk, alapvetően garantálhatta volna a sikert – előre!

Frissítő nyári Otello-koktél
Elkészítési mód és hozzávalók pár száz személyre:

1. Kísérd figyelemmel az Operaház műsorpolitikáját, s a repertoárról lekerülő (lekerült) darabok közül válassz egyet! (ez tavaly a Lucia esetében tökéletesen bevált)

2. Lehetőleg vedd figyelembe a helyszín adottságait, hangulatát (az Otello alighanem ideális döntés volt: Jago ördögi mesterkedésének, Credójának posványba húzó nihilizmusával szemben az égbe törő templomtorony látványa ad enyhülést a nézőnek; annál szebbet, felemelőbbet pedig elképzelni sem lehet, hogy Desdemona utolsó imáját az említett torony tövében rebegi el: Ave Maria…)

3. Keress a főszerepekre három kiváló énekest, aki éppen szabad az adott időpontban: a bolgár Emil Ivanov, illetve Sümegi Eszter és Fokanov Anatolij, az Operaház szólistáinak személyében ez a feltétel is összeállt.

4. A kisebb szerepeket is lehetőleg bevált, népszerű énekesekre bízd: Fekete Attila Cassióként vagy Palerdi András Lodovicóként szintén a megszokott színvonalat hozzák.

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

5. Keress egy rendezőt, aki valamit gondol a darabról, vannak játékötletei! (Valló Péterről tudjuk, hogy szereti az operát – áthelyezni más korszakba, mint az eredetileg előírt. Kellőképp nem is szerettük őt a jövőre hamvaiból főnixként feltámadó Manon Lescaut-jáért, de az Otello mai környezetben akár még jó is lehet. A díszleteket – a játékteret – szintén Valló Péter jegyzi. Díszlet nincs, bár a közönség soraiban akadt, aki az év közben a bejárathoz helyezett állványzati kaput vélte annak, sőt még szépnek is tartotta. A tavalyi Luciánál már bevált a minimális díszletelemeket felvonultató játéktér, idén a terep – ha lehet – még puritánabb volt: néhány domb, emelvény a tuják és bukszusok közt, illetve ágy, asztal, székek továbbá néhány lángoló hordó, amit lelkes matrózok újra meg újra meggyújtanak, ha kialszik a láng…
Inkább erre az eszköztelenségre szavazok, mint egy korábbi gyakorlatra, mely szerint a MÁO díszletraktárából összekapkodott díszletelemekkel ültetik be a terepet.)

6. Konzultálj meteorológusoddal vagy időjárás-jelentőddel, továbbá fohászkodj az égiekhez, hogy az előző éjszakai, illetve reggeli zivatarok megszűnjenek, nehogy elmaradjon az előadás (itt sem volt gond, az égiek kegyesek voltak, sőt: a hol enyhébb, hol durvább szellők remekül passzoltak a témához, mindjárt a viharjelenetben, majd Desdemona jeleneténél, amikor Emilia azzal nyugtatja úrnőjét, hogy csak a szél fúj…)

7. Válaszd meg jól a technikusokat, hogy ne legyenek nagyobb gikszerek, hallhatatlan jelenetek: nos, idén dicséret illeti a hangosítást, kicsit a szél zavart be, de kopogások, kimaradások nem voltak, sikerült jó munkát végezni!

Emil Ivanov és Anatolij Fokanov

Emil Ivanov és Anatolij Fokanov

Akkor hát hol maradt a siker? Vagy siker volt, csak nem vettük észre? A szerény taps okait fejtegetve az alábbi hátráltató tényezőket vélem felfedezni:

1. Sümegi Eszter leintette a tapsot a második körnél, búcsút intett a kezével, és elvonult, a többiek követték – némileg váratlanul. Váratlanul? Fél tizenkettő volt már, a szél eléggé kellemetlen, Desdemona alulöltözötten jó fél órát vacogott előtte a színpadon. Öt átöltözést terveztek a szoprán főszereplőnek: csillogó aranyban várja haza férjét, élénk pirosban köszöntik a második felvonásban, sötétbarnában űzi el Otello, a fogadási képben fekete-piros, nagyon elegáns kombinációban, ünnepélyesen jelenik meg, a végére fekete maradt a hálószobába – a halálra, ez utóbbit kellett volna valahogy megoldani, termózni (egyébként kiegészült egy hosszú, vajszínű köntössel is, de ez is kevésnek bizonyult a hideg ellen, jobban kéne vigyázni az énekesekre)

2. A tapsrend sem segítette a lelkesedést: a két főszereplő hajolt meg elsőként, s így szépen eljutottunk a végére körülbelül Montanóig…

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

3. Az Otello széles körben nem a legnépszerűbb operák közé tartozik, talán az újoncoknak nem volt elég dallamos, nem adta magát elsőre. Ennek ellenére az énekesi produkciók ezt a tényezőt jelentősen kompenzálták. Aki nem ismerte a művet, nagyjából a szünetig, a darab közepéig követhette a librettót természetes fénynél – köszönet érte a szervezőknek.

4. Lehettünk volna többen is a nézőtéren: körülbelül nulla propagandával nem csoda, hogy a 6-ai estére még a nézőtér zöme szabad volt 4-én este! Idei tapasztalat az is, hogy bizony a különböző jegyirodák sincsenek tisztában azzal, hogy mire is árulnak jegyeket, de azt busás díjazásért teszik, 3-400 Ft közötti kezelési költségért jegyenként… Persze kevés ember is tud lelkesen tombolni…

5. Utcazaj. Idén ez kevesebb volt, egy repülővel, egy szirénás kocsival megúsztuk. Ellenben felháborító az, hogy a nézőtéri emelvény mellett az előadás büfései végigbeszélik-mulatják az operát, zörgetik a pénztárgépet, a pénzt, csattognak stb. mindezzel nem kevés bosszúságot okozva a közönségnek.

Emil Ivanov

Emil Ivanov

6. Más ez az Otello… – kezdtem írásomat, s némileg ez is közrejátszhatott a dologban. Nyilván nem érdemes az operaházi Otellót egy az egyben kihozni a szabadtérre, nem is lehet, meg valamire való rendező újat, mást akar létrehozni, másolni semmiképp sem szeretne.
Nos, itt teljesen mást látunk, ettől nyilván néhányan megrökönyödnek. Otello itt nem fekete, nem is barna, még csak mogyorószínű sem. Idegen voltára, mór származására egy jelzett ruhadarab utal: egy palást, amit kétszer visel a darab során: megérkezésekor és a záróképben. A köztes jelenetekben olyan, mint bármely más szereplő, mint bárki a színpadon, bárki a nézőtéren. Ember. Esendő, sebezhető, és aki megtalálja hozzá az utat, az el is veszejti. Emil Ivanov játéka statikus, nagy érzelmek kifejezését csak panelekben tudja megoldani. Ez olykor komikussá lesz: mintegy terminátorként kel fel székéről s robusztus léptekkel, fegyverével hadonászva indul meg Jago felé nagyjelenetükben. A Desdemonával való viaskodások során Sümegi Eszter helyette is játszik, így a drámai izzás nem marad el.

A három művész három iskola – mondhatjuk: mindhárom más nyelven beszél. Ivanov a vokális megvalósításra koncentrál (egy-egy kihagyott magasság vagy az „Otello… fu!” felkiáltás utáni kis karcosság megbocsátható, az kevésbé, hogy egy-egy kitöréstől eltekintve egysíkúan énekel, de – el kell ismerni –  magas szinten).
Fokanov magára hagyva ötletparádéjával, amit talál a természetben, azt körüljátssza, humoros Jago, a szokott magas színvonalú hangi megvalósítás mellett.
Sümegi Eszter énekesi perfekciójának köszönhetően már sokkal inkább a játékra, a megformálásra tud figyelni, és igazán szép, megélt pillanatokat közvetít a nézőknek.

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

Sümegi Eszter és Emil Ivanov

A katarzis mégis elmaradt: a magyarázatot a szerelmi kettős tálalásában látom. Ez a kettős arról szól, hogy Desdemona rajongva imádja férjét, amikor az bús, vagy gondjai vannak, az ő karjaiban talál megnyugvást, békét és otthont. Továbbmenve: férfi és nő viszonyának alapfilozófiáját fogalmazza meg ez a kettős: „Szívemre zártalak, mert sorsod bús volt. / Szívedre zártál, mert a könnyem hullt…” Otello és Desdemona boldogsága utoljára itt zavartalan – számukra. A néző már többet tud, hiszen látja Jago mesterkedéseit… Ez az érték az, aminek az elvesztése okán sírunk a záróképben. Ha Desdemona csak hányaveti pillantást vet a feljövő Esthajnalcsillagra, mikor Otello mutatja neki, akkor a végén romjaikba dőlnek e csodás mondatok: „ És te! Hadd lássam arcodat! /Mily sápadt, mily néma, mily szép vagy! / Jaj, mért vezérelt téged szomorúfényű csillag?” A csók és a csillag motívuma, ha a mű elején nem hiteles, akkor a végén, hogyan tölthetné be a katarzis evokálásának tisztét? Márpedig itt nem a meghittséget, a rajongó szeretetet láttuk a szemekben.
Kérdés, hogy rendezői instrukció volt-e, vagy az énekesek nem tudtak egymás játékára hangolódni, mindenesetre látszottak inkább kiábrándult, egymás mellett éveket lehúzott házasfeleknek, mint egymásért lángoló naiv szerelmeseknek (Desdemona egy kőre ül, jobb lábát átveti a másikon, Otello pedig a háta mögött énekel, szerelmes tekinteteknek esélyük sincs kibontakozni).
Kaposi Gergő, az előadás karmestere a darab honlapján megosztja velünk gondolatait; szerinte nem lett volna ez jó házasság, mert az a bizalmon alapszik, s Otello érzelmileg kiskamasz, aki csak Desdemona halálával nő fel, de igazi tragédiája az, hogy megöli magát, s ezzel már újabb esélyt nem ad magának. Ez elfogadható természetesen, de az első felvonás kettősében a házasság válságát mutatni szerintem súlyos tévedés.

Anatolij Fokanov és Emil Ivanov

Anatolij Fokanov és Emil Ivanov

Az előadás igazi különlegességét a tömegjelenetek megvalósításában láttam. Az egyéb ötletek vagy jók (Desdemona kendővel történő megfojtása), vagy vitathatók (Otello és Jago fegyveres fenyegetőzései), de a tömegjeleneteknek hangulatuk lett: vagy mókásak, vagy ünnepélyesek, de nem semmilyenek! A vihar- és a tűzkórushoz persze kifosztották a Csillag áruház végkiárusítása után raktáron maradt esőkabátkészleteket (esernyőből csak négy maradt), a nőikonfekció-osztály strandruhakészletének legtiritarkább darabjait. Az esőkabátok persze jöhettek a MÁO Peter Grimes-hagyatékából is, nem tudom, nem is érdekes: főként zöld és fekete színűek. Vettek még öt viselet tengerész-egyenruhát (Otello, Jago végig, Cassio egy darabig ezt viseli), a statisztáknak pedig pár matrózinget és -nadrágot. A fogadási kép igen elegánsra sikerült fekete kombinációival, mai protokollhangulatra emlékeztetett, még akkor is, ha a nagyjából 16 éves statisztafiút MIB-egyenruhában is csak fenntartásokkal kanonizáltam az estélyt biztosító securitys testőrként.

Szabadtéren a mostoha viszonyok miatt nem illik nagyon kritikusan értékelni az énekkar és a zenekar munkáját, hiszen a kihangosítás problémás, a szél viszi a hangot. Kaposi Gergő tolmácsolásában a zenekar alapvetően jól látta el faladatát, néhány eddig általam fel nem fedezett zenei szépség (pl. a Fűzfa-dal alatt) ragadott meg, ezért már megérte elmennem, úgy gondolom. Az énekkar is összeszedte magát, az első felvonásban még sok helyen éreztem bizonytalanságot, oda nem illő kiéneklést, de a harmadik felvonás fináléja a szólistákkal együtt nagyon szépen sikerült.

Sümegi Eszter, Fáklya Erzsébet és Palerdi András

Sümegi Eszter, Fáklya Erzsébet és Palerdi András

Összegezve elmondható, hogy Verdi Otellója idén a Ferencvárosi Ünnepi Játékokon magas művészi színvonalon szólalt meg. Írásomban inkább csak figyelmeztetni szerettem volna: mitől lenne még jobb. Volt egy vendégsztárunk, valóban magas színvonalon szólaltatta meg szerepét, de – mint sokszor már – most is meg kell állapítani, az igazi színvonalat a magyar élvonal énekesei: Sümegi Eszter és Fokanov Anatolij képviselték. Jó volt látni egy új Otellót, egy más elképzelést, és jó volt eltölteni kellemes környezetben egy nyári színházi estét. És jó volt tapsolni kedvenceinknek. És jó lett volna még többet. De a rendező se jött ki e furcsán félbemaradt ünneplésre. „Csak érzem, de meg nem értem…”
Otello fu.
És csak nagyon kevés hiányzott, hogy azt mondjam a végén: „Otello, fúúú!”

(Fotók: Ferencvárosi Fesztivál)

Hasonló bejegyzések