„Così fan i viennesi” – Figaro a Müpában

2006. szeptember 22.

A Bécsi Állami Operaház vendégjátéka a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – BÓKA GÁBOR kritikája

Kézenfekvő dolog lenne tanulságokat megfogalmazni a Bécsi Állami Operaház társulatának budapesti vendégszereplése után. Mégsem biztos, hogy ennek itt és most van itt az ideje. Egyrészt azért, mert méltatlan dolog művészi teljesítményeket úgy összemérni, hogy létrehozásukhoz nem azonosak a feltételek. Másrészt azért, mert a szeptember 16-i előadást hallgatva minden elméletieskedést félretéve fokozatosan előtérbe tolakodott a műélvezet.

Sietek persze leszögezni: a magyar viszonyokkal történő összehasonlítás nem minden ponton válna hátrányunkra. Világjelenség, hogy a Mozart-operákhoz szinte lehetetlen adekvát szereposztást találni. Hogy a legközelebbi példát említsem, a rádióközvetítés tanúsága szerint ez még a nyári salzburgi, amúgy világsztárokkal megtűzdelt Figaro-produkcióban sem sikerült – hogyan várhatnánk el tehát mindezt egy repertoár-előadástól, érkezzen bár a világ egyik vezető dalszínházából? Általánosságban elmondható, hogy a Művészetek Palotájában hallott Figaro házassága-előadás szereplőinek többsége nem éri el azt a nagyságrendet, amit szerepe megkíván. Itt van például Wolfgang Bankl: Figaro-alakítása hangilag sem makulátlan – a magas hangok, ha ugyan tisztán szólalnak meg, fakók, és az énekes hangszíne általában véve sem mondható túl vonzónak – ; ennél azonban sajnálatosabb, hogy lényéből hiányzik az az őszinte, belülről fakadó, ironikus és sokszor önironikus humor, ami elválaszthatatlan Figaro alakjától. Bankl a cselekmény megkívánta pontokon annak rendje és módja szerint mórikálja magát, ez azonban csupán illusztráció, nem átélés. Másrészt az ő Figarójában van valami, ami sokakéból hiányzik: a veszélyesség dimenziója. Amikor ez a Figaro replikázik Almaviva grófnak, az egy pillanatra sem játék, hanem kőkemény összecsapás. Kár, hogy Adrian Eröd a Gróf szerepében ehhez nem méltó partner. Tisztességesen elénekli szólamát, el is játssza, hogy arisztokrata, de hiányzik belőle az a kis plusz, ami a Grófot Gróffá teszi – mindezen nagyságrend hiányát mindenekelőtt a III. felvonásbeli ária előadása sínyli meg.

Alexandra Reinprecht se nagyon képes átlépni a Rubicont, vagyis hozzáadni alakításához azt a többletet, ami szubrettből mozarti Susannává változtatná. Legalábbis jó darabig ez a helyzet: a Rózsa-ária előadásában aztán az addig is kifogástalan éneklés váratlanul ihletetté válik – ebben a számban valóban megszületett Susanna. Margareta Hintermeier (Marcellina), John Dickie (Basilio), Peter Jelosits (Don Curzio) és In-Sung Sim (Antonio) hangilag is, színészileg is megfeleltek a kívánalmaknak, noha kevés egyéni színt kölcsönöztek szerepüknek.

Annál inkább elvarázsolt Laura Tatulescu Barbarinaként, aki a számára megadatott rövidke arietta alatt is sűrűvé tudta változtatni a légkört. (A harmadik felvonás fináléjában az első parasztlányt is ő énekelte, a másik szólamot Senta Fischer szólaltatta meg.)
Ain Anger Bartolo szerepében mind a mélységekkel, mind a hadarással adósunk maradt. Örök tanulság: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben nem oldja meg a hangi problémákat, ha hátat fordítunk, itt bizony ebben a pozícióban is minden hang hallható és árulkodó.

Sophie Marilley beugrással énekelte Cherubinót. Mindez olyannyira nem érződött teljesítményén, hogy éppenséggel az est egyik legjobbja volt. Életrajzát tanulmányozva úgy tűnik, a nadrágszerepek specialistája – mindez teljesen érthető, alkata és hangi adottságai is megvannak e szerepkörhöz. Cherubino szerepét sokan tartják kétarcúnak, mondván: a recitativók és együttesek apródja nagyságrendekkel különbözik az áriákétól. Marilley véghez vitte a csodát, és felemelkedett az áriák Cherubinójához.

Úgyszintén teljes értékű Grófné-alakítással örvendeztetett meg Ricarda Merbeth. A szereposztásból kétségkívül az ő hanganyaga a legnemesebb: sötét hangszíne kellő drámaiságot vitt a túllirizálásra hajlamos szerep megformálásába. Ugyanakkor Merbeth a lírával sem maradt adósunk: hogy az opera fináléjának lassú része valóban katartikus volt, nagyrészt az ő hangütésének köszönhető.

Mindezek után azt mondhatnánk: átlagos, jó színvonalú, de nem kiemelkedő jelentőségű ensemble-produkciót hallottunk; szép este, de semmi különös. Ha Bécsben élnénk, bizonyára így is éreznénk.

Csakhogy volt itt még valami.

Mindannyian tudjuk, hogy a bécsi opera zenekara az egyik legnagyszerűbb operazenekar. Az is köztudomású, hogy más minőségben is a világ élvonalába tartoznak, hiszen muzsikusaik java Bécsi Filharmonikusok néven ad koncerteket a császárvárosban és szerte a világban (a két együttes közti bonyolult kapcsolatrendszerről pontos tájékoztatást nyújtott a szokás szerint informatív műsorfüzet). Azt is mindannyian tudjuk, hogy a Mozart-játék az együttes egyik legfontosabb, megalakulása óta folyamatosan ápolt hagyománya: a két néven működő zenekar a bécsi és salzburgi Mozart-produkciók elválaszthatatlan része immáron hosszú ideje. Mindamellett semmi sem tökéletes, minden illethető kritikával: ha lemezeket hasonlítunk össze (Budapesten többnyire csak erre nyílik lehetőségünk), a csodálat mellett olykor akár elégedetlenségünknek is hangot adhatunk. Hiába az impozáns Mozart-szimfónia összkiadás, ha James Levine vezénylése stílustalan. A rádióban hallott Riccardo Muti vezényelte Varázsfuvola (szintén salzburgi produkció) is túl sima, túl gömbölyű – kicsit túl szépen szól a zenekar a maestro keze alatt. Sokan leírták már: a háború utáni nagy Mozart-stílus már a múlté, a Mozart-interpretációba már csak a historikus irányzat felől érkeznek új impulzusok.

Mindez azonban más dimenzióba kerül, ha szemtől-szembe találjuk magunkat a Bécsiekkel: most inkább az tűnik fel, hogy a zenekar a jelek szerint töretlenül őrzi saját Mozart-hagyományát. Az est dirigense, Ulf Schirmer nem tartozik a nagy karmester-egyéniségek sorába: interpretációja nyomán elsősorban Mozart, és nem saját előadói egyénisége érvényesült. Ennek hihetetlen előnye, hogy a zenekar akadály nélkül, saját elképzelései és hagyományai figyelembe vételével muzsikálhatott. Az eredmény, hogy közhelyeket pufogtassak, nem is lehet más, mint a szó legnemesebb értelmében vett stílusos előadás.

Igazságtalan lennék, ha a zenekarból bármelyik hangszercsoportot kiemelném, hiszen nagyszerűségük egyik kulcsa éppen a harmónia, az együttes hangzás reprodukálhatatlan tökéletessége, az a fényes-arany hangszín, amit hallgatni már önmagában véve is érzéki gyönyörűség. De példaértékű a színpadi eseményekkel, a drámai folyamattal történő folyamatos együttélés is, az, hogy nincs egyetlen motívum, jel, gesztus, amit ne értő módon szólaltatnának meg. Ez a szimbiózis a karmester részéről is figyelemre méltó: nemcsak hogy csembaló mellől dirigálta az előadást, de színpad híján a cselekmény bonyolításához elengedhetetlen színpadi zajok keltésében is aktívan közreműködött különböző eszközök (csengő, kalapács etc.) segítségével. Rövidre zárom, mielőtt ömlengeni kezdenék: a hagyományőrzés és a művészi alázat ritka szép példája volt a Figaro-előadás karmesteri és zenekari teljesítménye.

Életem nagy álma teljesült azzal, hogy hallhattam a bécsieket, s külön öröm, hogy az első találkozás Mozart jegyében zajlott. Szerencsére a következőre sem kell sokat várni: február 19-én a Bécsi Filharmonikusok Bartókot és Schumannt játszanak a Művészetek Palotájában. Én biztosan ott leszek.

Hasonló bejegyzések