Carmen meggyalázása

2008. november 24.

CarmenCET – a Magyar Állami Operaház produkciója a Thália Színházban, 2008. november 8., 14. – BÓKA GÁBOR kritikája

CarmenCet

CarmenCET

Hálátlan feladat utolsóként írni egy rossz előadásról – anyagtorlódás miatt most mégis erre kényszerülök. Ugyan hány bőrt lehet még lehúzni a CarmenCETről, ugyan hányféleképpen mondható még el, hogy az előadás mind az alapanyagul választott műhöz, mind az annak helyet adó, éppen megújulni vágyó intézményhez méltatlan? S mégis szólni kell róla, sokadszor is – mert úgy hiszem, egy nagy lehetőséget sikerült itt elpuskáznia az előadás létrehozóinak.

Nem tartom ördögtől való gondolatnak egy opera megrövidítését ifjúsági előadás számára. A világ operaházaiban sok hasonló kezdeményezésnek lehetünk tanúi – ezek sikerességét a létrehozott produktum minősége határozza meg. Hogy idehaza ez újdonságnak számít, az persze nem meglepő – mifelénk az ifjúsági előadás mindeddig azt jelentette, hogy eljátszották ugyanazt, amit a felnőtteknek is szoktak, csak nem este, hanem délelőtt, és gyakran gyengébb szereposztásban. Az októberi Pomádé király-premier némileg változtatott ezen a helyzeten: a célközönség pontos felmérése, az ügyes dramaturgiai és zenei beavatkozások és a szakszerű rendezés minden ízében vállalható, jó előadást eredményeztek. Nos, mindezen feltételek a CarmenCET (a továbbiakban: CET) esetében nem álltak rendelkezésre. Noha az előadás elvileg az ifjúságnak szólt, ennek nyomát nemigen látom a kész produkcióban. Sem az ügyes dramaturgiai és zenei beavatkozásokét – éppen ellenkezőleg. És bizony a rendezés nemhogy invenciózus lenne, de még szakszerűnek sem nevezhető – meglepő ez attól a Telihay Pétertől, aki Gdańskban igen szépen rendezte meg a Lucretia meggyalázását. S mivel a két produkció egy időben készült, rögtön felmerül a kérdés: nem lehet, hogy az egyik rendezés akadályozta a másikat, hogy a kevesebb több lett volna?

Mester Viktória és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Ám a kívülállók számára felderíthetetlen háttérbeli események találgatása helyett nézzük a kész produktumot – végül is milyen ez a CET? Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni, azt mondhatnám: antimuzikális. A darab tömörítése során eszközölt húzások, összevonások mintha kizárólag a szövegkönyv áttanulmányozása nyomán alakultak volna ki – tudomást sem vesznek arról, hogy egy operában a dráma a szövegben és a zenében egyszerre történik meg. Olvasom, hogy a rendező szerint a Seguidilla rossz helyen lévő betétszám, amely fölöslegesen akasztja meg a cselekményt, éppen ezért nyugodtan kihagyható. Föl kell tennem a kérdést: valóban nem akad senki az előadás létrehozói között, aki látja és hallja, hogy Carmen és Don José nem előbb és nem később, hanem a Seguidillában szeret egymásba, hogy sorsuk itt kapcsolódik össze véglegesen és végzetesen? A szám kimaradásának következtében ez a szerelem nem történik meg az előadásban: Carmen előbb kiválasztja Don Josét – virágot, illetve ebben az előadásban kendőt dob neki, de ekkor José még nem lesz szerelmes, csupán észreveszi a lányt – , majd minden átmenet nélkül, szinte azonnal hagyja megszökni. Ilyen előzmények után motiválatlan az egész darab: nemcsak José beteges ragaszkodása, de Carmen sértettsége is, ami a második felvonás nagy kettősének konfliktusát adja.

Mester Viktória és Haja Zsolt (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória és Haja Zsolt
(Fotó: Éder Vera)

De hasonló problémákat vet fel Escamillo szólamának megcsonkítása is. A férfi viszonylag keveset szerepel a darabban, ám az a kevés nagyon is hangsúlyos. A Torreádor-dal – maszk, amely mögül csak az utolsó taktusokban, Frasquita, Mercedes és Carmen felkínálkozásával és az erre adott eltérő válaszokkal lép ki Escamillo – Carment ekkor választja ki magának, ez készíti elő későbbi egymásra találásukat. S hogy ez az egymásra találás nem valamiféle felületes egymás mellé sodródás, nem „járás”, hanem két összetartozó ember mély szerelme, azt az utolsó felvonásbeli rövid kettős bizonyítja – Carmen és Escamillo szólama itt harmonikusan, egy dallamban olvad össze, ami Carmen és José szólamaival egyszer sem történik meg a darab során. (José még a Seguidillában sem tudja átvenni Carmen dallamát, csupán izgatott közbevetésekre és egy nagy érzelmi kitörésre futja tőle – a második felvonás kettősében pedig nagy pillanata, a Virágária a duett közepébe illesztett magánszám – ez José magába forduló, bezárkózó egyéniségének hű képe.) Az előadásban mindebből semmi sem érzékelhető: ahogy José és Carmen szerelme sem bontakozik ki a Seguidilla híján, úgy Carmen és Escamillo viszonyából is csak annyi derül ki, hogy Carmen „ráizgul” a szexi fiatalemberre, és miatta dobja Josét – a negyedik felvonás kettőse aztán húzás áldozatává válik, így Escamillo nem tud előlépni a maszk mögül, nem tudja megmutatni emberi arcát.

De túl az áriák, együttesek szerencsétlen megcsonkításán: felvethető az a kérdés is, hogy vajon a kórusjelenetek, bevonulások, zsánerszámok tényleg véletlenül kerültek-e a darabba? Meggyőződésem, hogy nem: ezeknek éppúgy dramaturgiai jelentősége van, mint a magánjeleneteknek.

Várhelyi Éva és Káldi Kiss András (Fotó: Éder Vera)

Várhelyi Éva és Káldi Kiss András (Fotó: Éder Vera)

Escamillo példájánál maradva: a negyedik felvonás felfokozott, már-már hisztérikus bevonulási jelenetének végén újfent a macsó torreádor megjelenését várnánk – annál nagyobb hatást kelt, hogy ekkor lép elő az emberarcú Escamillo. A második felvonás elején álló cigánytánc sem betétszám, hanem megint csak a felfokozott hangulat megalapozására szolgál – motiválja Carmen szexuális túlfűtöttségét, aminek következménye egyrészt Escamillóval szembeni kihívó viselkedése, másrészt a José tehetetlenségére adott azonnali dühös kiábrándulás. És meggyőződésem, hogy a gyerekkórus sem csupán zsánerjelenet, hanem Don José exponált bevonulását támasztja alá, sőt értelmezi – a női és férfi lélek mélységeit boncolgató opera világában talán nem túlzó az a freudista felvetés, hogy José gyermekek között történő bevonulása a fiú jellemének előrevetítése. Mindez felvethető – ám ennek ellenére nem gondolom, hogy elképzelhetetlen egy Carmen-feldolgozás mindezen részletek nélkül. Igenis elképzelhető, csak ehhez megfelelő formába kell rendezni a feldolgozandó anyagot – hogy a hiány ne hiánynak tűnjön, hanem természetesen váljon a színpadi cselekmény alapjává. A színháztörténet rengeteg „alternatív” Carmen-feldolgozást ismer, melyek Bizet operájától, olykor annak zenéjétől is mindinkább elszakadva dolgozzák fel a művet – a kommersz előadásoktól egészen Peter Brook Les amours de Carmen című előadásáig. A CET a legnagyobb jóindulattal is csak a kommerszek közé sorolható – a feldolgozás nélkülöz minden koncepciót, az eljátszott változat nem válik értelmes és követhető színdarabbá. Inkább a Száz híres operaillusztrációjaként jellemezhetnénk.

De túl az elhangzó darabon (mely tehát hangsúlyozottan CarmenCET, és nem azonosítandó Bizet operájával, még ha annak anyagát használja is fel), az előadásban sem igen fedezhető fel a rendezői célkitűzés megvalósulása. CET = Central European Time, vagyis közép-európai idő – tudjuk immár fél éve, mióta nyilvánosságra került az idei évad műsorterve. Ehhez képest a színpadon szinte semmit nem látok, ami mai és közép-európai volna.

Mester Viktória és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Mester Viktória és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Menczel Róbert díszlete a színpad elején kialakított arénába helyezi a cselekményt – hátul foglal helyet a zenekar, amelynek tagjai semmilyen formában nem vesznek részt az előadásban, s színpadra helyezésüknek nyilván praktikus okai vannak (a zenekari árokban még a megszólal-tatáshoz szükséges minimális létszámban sem férnek el). Vagyis a díszlet hangsúlyozottan szimbolikus tér, kiszakítja a darabot a realista közegből, és általános síkra helyezi – ideális környezet lenne, ha valaki a Carmen-mítoszt akarná megrendezni, csakhogy itt állítólag a minket körülvevő valóság megjelenítéséről van szó. Zavarunkat tovább fokozza Ladányi Andrea koreográfiája: Carmen szabadságtánca vajon mennyiben tekinthető mindennapi életünk részének? Valóban ily módon fejeznék ki magukat „a Záhony felé vezető ukrán csempészútvonalak alkalmi tündérei”? Az aktualizálás szándéka még leginkább Daróczi Sándor jelmezeiben érhető tetten: ő valóban mindennapi, vállalható jelmezeket tervezett (a két szereposztás eltérő egyéniségeihez alkalmazkodva olykor eltérőeket is) – ám attól, hogy Dancairót cigányvajdának öltöztetjük, még nem lesz aktuálisabb, angyalföldibb vagy nyóckeresebb a darab – főleg, hogy a szereplő majdnem végig némán kénytelen jelen lenni a színpadon, lévén a csempészötös is húzás áldozatául esett.

Külön probléma a magyar nyelvű előadás. Elvileg helyeselhető, hogy egy beavató előadás közvetlenül a közönséghez szóljon, annak anyanyelvén. Magam feltétlen híve vagyok a magyar nyelvű operajátszásnak – s jelen esetben a szereplők átlagosnál jobb szövegmondása is érv a fordítás mellett. A probléma magával a szöveggel van. Noha a szórólap homályban hagyja a fordító személyét (az előadáshoz – az eddig lezajlott másik három bemutatóval ellentétben – nemhogy százoldalas, de semmilyen műsorfüzet sem készült), az éves kalendáriumból (na meg korábban kiadott nyomtatott szövegkönyvekből) tudható, hogy a fordítás Ábrányi Kornél munkájának Blum Tamás által javított változata. Blum fordítói munkásságának ismeretében csak sajnálhatjuk, hogy annak idején a régi átdolgozása helyett nem fogott neki a Carmen újrafordításának.

Várhelyi Éva és Vadász Dániel (Fotó: Éder Vera)

Várhelyi Éva és Vadász Dániel (Fotó: Éder Vera)

Ábrányi szövege már ötven éve sem lehetett igazán korszerű, ma pedig jószerével elfogadhatatlan: prozódiailag gyenge, és tele van (ma már) senki által nem használt, kiagyalt szavakkal, kifejezésekkel. Ha tényleg aktuális előadást óhajtunk rendezni, akkor Escamillo nem lehet „hős csatár” – vagy akkor focistának kell beállítani (mennyivel ötletesebb és a lényeget jobban megragadó, maibb megoldás lenne, mint az Elvis-imitáció!). Vagy komolyan vesszük az általunk használt szövegvariációt, és reagálunk rá (akár ironikus távolságtartással is) – vagy elvetjük, és újat, korszerűt, szándékainknak megfelelőt készíttetünk. De ahogy a mű átdolgozásának problémája sem merült fel az alkotókban teljes súlyosságában, úgy a jelek szerint a fordítás sem okozott nekik problémát – a lényeg, hogy valamire lehessen énekelni.

Hogy mit lehet várni ilyen körülmények között a rendezéstől…? Nos, nagyjából azt is kapjuk, amit várhatunk: mélynek látszó álmegoldásokat (Carmen és José utolsó duettjét bikaviadalként kommentálja a kórus), felderíthetetlen, funkciótlan félmegoldásokat (Micaelát vagy erőszakolják meg, vagy ne, de amit a színpadon látunk, annak semmi értelme), na és zeneellenes téblábolást (a harmadik felvonás előjátékának lemészárlása színpadi járás-keléssel, átrendezéssel felér egy merénylettel – noha felvethető, hogy az intermezzóknak ilyesfajta funkciója volt eredetileg, Bizet zenéje sokkal jobb minőségű annál, hogysem ilyesmire használjuk). Telihay Péternek ez a munkája minden ízében sikerületlen – átgondolatlanságot, előkészítetlenséget tükröz. S mindez annál nagyobb baj, mert – kénytelen vagyok magamat ismételni – a Lucretia meggyalázása bizonyította, hogy Telihay nem tehetségtelen operarendező. Csakhogy a tehetség önmagában még nem elegendő: munkával párosulva lehet csupán üdvözítő.

Várhelyi Éva és Vadász Dániel (Fotó: Éder Vera)

Várhelyi Éva és Vadász Dániel (Fotó: Éder Vera)

Dicséretet érdemelnek a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagjai – ezúttal inkább színpadi jelenlétükért, mintsem éneklésükért. A Magyar Állami Operaház Zenekara rutinból kíséri az előadást. Bár játékuk némi előrelépést jelent a februári Carmen-előadásokon hallott mélyponthoz képest, a partitúra valódi megszólaltatásával most is adósaink maradtak. Mindez persze Török Géza karmester felelőssége is, aki nemcsak karmesterként, de zenei átdolgozóként is jegyzi az előadást – ám utóbbi tevékenységéről már eleget szóltunk. Hogy átdolgozóként nem vizsgázott jelesre, azt még menthetné, ha interpretátorként hozná azt a színvonalat, amit egy 2005. májusi Carmen-előadáson hallottam tőle (a Szinetár-rendezés általam hallott előadásainak kiemelkedően legjobbika volt ez karmesteri szempontból). De ezúttal nem hozza, és ez végzetes hatással van az amúgy is elhibázott produkcióra.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az első szereposztásban alig-alig akad, aki alkalmas volna szerepére. Várhelyi Éva Carmenje tisztes helytállás: éneklése meggyőző (sokak által kifogásolt világos hangszíne engem nem zavar), játéka – az adott lehetőségek között – korrekt, mindent megtesz, hogy kihozza a maximumot magából és a szerencsétlen produkcióból. Az egyetlen kifogás, ami érheti, hogy Carmen figurája nem „jön magától”, hanem nagy tudatossággal kell megcsinálnia – s ez alapvetően sikerül is, ám a hatás nem lesz, nem lehet elementáris.
Vadász Dániel problematikusabb eset – a tenorista szimpatikusan, alázattal igyekszik megvalósítani a szerepet, és színészileg talán meg is tudná oldani a szerencsétlen fiatalembert, de a szerep támasztotta vokális követelmények jóval túl vannak adottságain.
Káldi Kiss András egykedvűen, unottan hozza a macsó Escamillót, éneklése pedig ugyanolyan gyenge, mint az Anyegin-felújításon volt.
Herczenik Anna, ahogy a „rendes” Carmenben, most is bájos egyéniség, problémás énekléssel, fojtott, olykor zörgő magasságokkal és nem kielégítő szövegmondással.

Herczenik Anna és Nyári Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Herczenik Anna és Nyári Zoltán
(Fotó: Éder Vera)

A második szereposztás minden tekintetben felülmúlja az elsőt: a három főszereplőre lehetne egy igazi, valóban megrendezett, nem átdolgozott Carmen-előadást alapozni. Mester Viktória most nem rajzolhat olyan teljes portrét Carmenről, mint tette azt egy szintén szerencsétlen, de legalább teljes produkció keretében tavaly. Ám ha valakiből belülről jön Carmen erotikája, titokzatossága, gyengédsége és félelmetessége, akkor a számára adatott szűk kereteken belül is teljesebben tudja megjeleníteni a figurát, mint akiből ezen adottságok hiányoznak.
Nyári Zoltán színészi képességeit dicséri, hogy noha – más szerepeiből tudhatjuk – tud igazán hódító is lenni, most mégsem a spanyol szépfiút, hanem a pszichológiai esetet látjuk benne. Éneklése példás, a Virágáriát kiemelkedően szépen oldja meg.
Haja Zsolt Escamillójával remélhetőleg hosszú időre biztosította helyét szép fővárosunk operajátszásában. A macsót minden gond nélkül hozza – annál inkább sajnálhatjuk, hogy az ember megformálására nincs lehetősége. Hanganyaga, éneklése magával ragadó és várakozást kelt februárban esedékes Figarója iránt.

A második szereposztás produkciója már-már elviselhetővé teszi a másfél órányi reménytelen unalmat – ám mégis inkább azt mutatja, hogy mennyi lehetőség rejlene a Carmen kapcsán a társulatban, ha megfelelő feltételeket biztosítanának számukra. Ám attól tartok, ezzel az újabb félresikerült Carmennel megint hat-hét évvel messzebbre kerültünk a darab méltó előadásától.

Hasonló bejegyzések