Kolonits Klára beállása a 20. születésnapját ünneplő Traviata-produkcióba – FÜLÖP KÁROLY beszámolója
Én szeretem ezt az előadást.
Húsz évvel ezelőtt, 1986. december 14-én karácsonyi ajándékul adta közönségének a Magyar Állami Operaház. Micsoda idők voltak! Ma, amikor alig van premier a színházban, irigykedve gondolok vissza életem első operaévadának, az 1986/87-esnek bemutatóira: Traviata, János vitéz sztárszereposztással, Szokolay Ecce homója és az évad végi szenzáció Donizetti Anna Bolenája. Ebben az évadban három nagy szerelem is beköszöntött életembe: rajongás egy művésznő, egy opera és a műfaj iránt. 13 éves voltam akkor, s becsületemre váljék: egyikhez sem lettem hűtlen. A véletlen hozta úgy, hogy megismertem a darabot, s azóta a Traviata a kedvenc operám. Az Erkel színházi produkció 20. születésnapján egy kicsit saját operalátogatói jubileumomat is ünneplem. Mielőtt elsírnám magam a meghatottságtól, rögtön le is szögezem: a kor mindkettőnkön meglátszik. S ha megengedi a kedves olvasó, most nem arról írnék, hogy rajtam miként fogott az idő…
Szeretem ezt az előadást… Mert a maga idején hatásos volt, alkalmas arra, hogy egy nyiladozó értelmű kamaszfiú is mélyen átélhesse a hősnő tragédiáját. Nem mondanám, hogy ezt a funkcióját ma nem teszi meg; tán ma is hatnak a letakart bútorok, az árverezéshez előkészített, üresen kongó vázák, a betegszoba szükséges kellékei, az exponáltan megjelenő Violetta-festmény – az egykori fényűző életmód elárvult maradványai. „Van a tárgyaknak könnyük” – idézte Batta András kritikájában az Aeneis megható sorát, s valahogy így éreztem én is. Bevallom: ma is. Mindig valamiféle meghatottság és szomorúság lesz úrrá rajtam, amikor belépek a nézőtérre, s megpillantom a félhomályba borult színpadon magukra hagyott, letakart tárgyakat.
A nyitány keserűen síró hegedűinek hangjaira pedig megkezdődik az opera alapjául szolgáló ifj. Dumas-regény, A kaméliás hölgy sugallta kerettörténet: a Violetta halála után megjelenő árverezők, a gyász cilinderes keselyűi és a magába roskadtan álló Alfréd, aki némi pénzt csúsztat egy vázáért, melyből Violetta azt a bizonyos szál virágot nyújtotta át a szerelmes fiatalembernek szerelmük hajnalán. Innentől kezdve a szerelmi történetet Alfréd visszaemlékezéséből ismerjük meg, háta mögött az ő emlékei elevenednek meg a színpadon.
A keret az utolsó felvonás előjátéka alatt válik teljessé, akkor újra megjelennek az árverezők a halott – vagy tán már a haldokló – ágyánál. Békés András rendezésének ez az alapkoncepciója. Ez hatott rám elementáris erővel, s ez akkor sem csorbult, mikor később Zeffirelli Traviata-filmjét látva rá kellett döbbennem, hogy ez koncepció már a filmben is megjelent. De ami jó, azt nem kell szégyellni, Békés András remekül adaptálta Zeffirelli ötletét színpadra, és hogy jól tette, bizonyítja az, hogy működött a dolog. És továbbfejleszteni is sikerült: a díszlet tükrökre és drapériákra egyszerűsödik (Fehér Miklós munkája), és Schäffer Judit pompás jelmezeivel együtt igazán gyönyörű tablóképekben gyönyörködhet a néző. Ezekhez a világítástechnika és a színvilág is jelentősen hozzájárul: a báli képben élénk piros, a vidéki házban zöld, Violetta betegszobájában pedig a fehér-szürke és drapp árnyalatok uralkodnak. Különösen poétikus és kifejező a zárójelenet letakart tükrökből álló kompozíciója. A tükrök egyébként többfunkciósak: olykor tükörként használatosak, s egy-egy szereplő önmagával szembesül benne a történet valamely fontos pontján, máskor a teret tágítják ki, és a pompás enteriőröket hivatottak jelezni, megint máskor azt láthatjuk, ami mögöttük van: a párizsi demi-monde fülledt és rikító világát vagy éppen a haldokló Violettát. Az utolsó felvonásban gyászlepelbe burkolózva siratják Violetta elveszett boldogságát, s leleplezésre váró emlékműként várják további, Violetta utáni sorsukat.
A díszletek tehát megőrizték a húsz évvel ezelőtti előadások levegőjét, állapotukat nem érzem nagyon tragikusnak, nem kopottabbak, mint más előadások díszletei – közelről láttam nem egyet operaházi nyílt napok alkalmával. A japán turné előtt felújították a tükröket, a bútorokat is megjavították – láttam már kopottabb állapotban is a zöld ágyat például –, tehát pár éve egy kissé megújult produkciót vitt magával a színház a tengerentúlra. Amennyiben kevesebb ez, mint 86-ban, az pusztán annyi, hogy a felső nagy tükröt annak idején leengedték a padlóig, szinte függőlegesre Alfréd és Violetta kettőse alatt – ezáltal erősítve a jelenet intim jellegét. Ez a mozzanat jó pár évvel ezelőtt kimaradt már az előadásokból.
A díszletek, a jelmezek tehát nagyjából megmutatják, mi volt a fő törekvés húsz évvel ezelőtt: viszonylag egyszerűbb, jól mozgatható, többfunkciós díszletek mellé pompás jelmezeket terveztek, ezzel biztosítva az előadás látványosságát és gördülékenységét egyben. Míg a Traviatánál ez korszerű volt, a János vitéznél látványos, bár komplikáltabb kissé, az évad végére gyakorlatilag kiveszett: a Boleyn Annánál a komor börtönfalak egyhangúságának elfedésére már a színpompás jelmezek nem bizonyultak elegendőnek, ráadásul a sok egyforma díszletelem a sötétben problémát okozott a hátulról beérkező művészeknek. Nem véletlen, hogy a három, akkor úttörő produkcióból ma már csak a Traviata maradt repertoáron.
De mi maradt a rendezésből? Legfeljebb az alapkoncepció, a színészmozgatásnak semmiféle kidolgozott rendszere nem mutatkozik. Leginkább a szereplők ösztöneire, elképzeléseire hagyatkozik a színház, illetve a művészek biztosan látják egymást a produkcióban, és felkészülésük során felépítik a jelenetet. De hogy melyik énekesnek mi áll jó, mi előnyös, nem tudom, ellenőrzi-e valaki. Példának Violetta nagyjelenetét említeném, teljes káosz. Az általam látott Violetták között van egyedül vetkőzős, Anninával vetkőzős, vetkőzős-táncolós, pohárösszetörős-vetkőzős, nem vetkőzős-pohárösszetörős, nagyestélyiben pezsgőzős, vetkőzős-fejdíszfennhagyós-pohárnemtörős. Pohárösszetörősben van dühös, elegáns… Van, aki a kisasztalról iszik a pezsgőből, van, aki az ágya mellett is tart… Követhetetlen.
Szerencsére időről időre életre kel ez a produkció. Most év végén mindjárt két nagyszerű beállással: Sümegi Eszter, a ház vezető szopránja kivételes produkcióval örvendeztette meg azokat, akik a drámaibb hangú Violettákat kedvelik. Néhány nappal később, december 1-jén Kolonits Klára lépett színpadra Violetta Valéry jelmezében. Már az első pillanatban magára vonta a figyelmet kecses mozgásával, pikáns mosolyával; minden pillanatban nagyszerűen élte a szerepet. Nem hinném, hogy csak Alfrédot bűvölte el ott a bálon. Alakítása a 2. felvonásban is minden részletében kidolgozott, egészen az idősebb Germont felé intézett bátortalan mosolytól, melyben Violetta még remélni látszik, hogy meggyőzheti az apát fia iránti őszinte szerelméről. Aztán a beszélgetés során egyre fogy a remény: rájön, hogy egy időre, majd felismeri, hogy örökre el kell hagynia Alfrédot. Kolonits Klára minden mozdulatával, arcának minden rezdülésével eljátszotta a lány összeomlásának drámáját. Alakítása ennek megfelelően a negyedik felvonásban megrendítő volt – egyetlen hibát találtam: összeesése az „O, gioia!”– felkiáltásnál nagyon gyors volt, itt a drámai hatás csorbult, érdemes ezt a mozdulatot begyakorolni. Kíváncsi vagyok, hangilag a közeljövőben hová fejlődik az alakítás: most szép pianókat hallhattunk, az első felvonás koloratúrái is ügyesen szóltak, a záró esz sajnos élesre sikeredett, a második felvonásban az igazi mélységeket hiányoltam, azok csak alig hallhatóan szólaltak meg. A negyedik felvonás énekesi megvalósítása tetszett leginkább; ének és játék összhangját, színvonalának egyenrangúságát ott tapasztalhattuk legjobban. Kolonits Klárát tapasztalt, az előadásban már sokszor fellépett kollégák segítették.
Alfréd megszemélyesítője Kovácsházi István volt, aki szemmel láthatóan betegen szerepelt aznap este, a színpad közelében diszkrét torokköszörülését, köhögését is hallhattuk; komolyan aggódtam, mégsem köhögheti le a szopránt pont a Traviatában. Mindezek ellenére igyekezett helytállni szerepében, a 2. felvonás áriájára érezhetően helyrehozta magát a szünetben, s szépen is énekelte.
Fokanov Anatolij visszafogottan énekelt, igyekezett áriáját árnyaltan előadni. Profi énekes, a sokszor unalmasnak ható ária az ő tolmácsolásában le tudta kötni a publikum figyelmét, sőt az est legnagyobb nyílt színi tapsát ő aratta ezzel az áriával. Egyénisége, visszafogott színészi játéka megfelelt a távolságtartó, hűvös atyafigurának.
A három nagyszerű énekes színészi és énekesi teljesítménye életre keltette tehát a konzervált produkciót. Némileg feledtették, hogy a zenekar messze nem állt a helyzet magaslatán, s már a nyitányban kínos hamisságokat észlelhettünk, hogy a balettesek spanyol tánca sem elég tüzes már, érezhetően rutinfeladattá vált számukra a betétszám.
Én szeretem ezt az előadást… És jó szívvel ajánlom mindenkinek: üljön be egy este az Erkelbe, és élje át Violetta tragédiáját, a nagy szerelmet, mely az utolsó nagy lehetőségét, értelmét hozza el a lány életében, s a keserű lemondást, minden remény elvesztésének fájdalmát. Garantáltan nem ússza meg könnyek nélkül.
S mi lesz az előadás sorsa? Mi lesz a színházé? Ki tudja. Egyelőre még mindkettő működik. És ha bezárják az Erkelt?
„Húsz év múlva, lehet, hogy találkozunk…”
Fotók: Éder Vera, makettfotók: Fülöp Károly