BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!

Kolonits Klára beállása a 20. születésnapját ünneplő Traviata-produkcióba – FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Én szeretem ezt az előadást.
Húsz évvel ezelőtt, 1986. december 14-én karácsonyi ajándékul adta közönségének a Magyar Állami Operaház. Micsoda idők voltak! Ma, amikor alig van premier a színházban, irigykedve gondolok vissza életem első operaévadának, az 1986/87-esnek bemutatóira: Traviata, János vitéz sztárszereposztással, Szokolay Ecce homója és az évad végi szenzáció Donizetti Anna Bolenája. Ebben az évadban három nagy szerelem is beköszöntött életembe: rajongás egy művésznő, egy opera és a műfaj iránt. 13 éves voltam akkor, s becsületemre váljék: egyikhez sem lettem hűtlen. A véletlen hozta úgy, hogy megismertem a darabot, s azóta a Traviata a kedvenc operám. Az Erkel színházi produkció 20. születésnapján egy kicsit saját operalátogatói jubileumomat is ünneplem. Mielőtt elsírnám magam a meghatottságtól, rögtön le is szögezem: a kor mindkettőnkön meglátszik. S ha megengedi a kedves olvasó, most nem arról írnék, hogy rajtam miként fogott az idő…

Szeretem ezt az előadást… Mert a maga idején hatásos volt, alkalmas arra, hogy egy nyiladozó értelmű kamaszfiú is mélyen átélhesse a hősnő tragédiáját. Nem mondanám, hogy ezt a funkcióját ma nem teszi meg; tán ma is hatnak a letakart bútorok, az árverezéshez előkészített, üresen kongó vázák, a betegszoba szükséges kellékei, az exponáltan megjelenő Violetta-festmény – az egykori fényűző életmód elárvult maradványai. „Van a tárgyaknak könnyük” – idézte Batta András kritikájában az Aeneis megható sorát, s valahogy így éreztem én is. Bevallom: ma is. Mindig valamiféle meghatottság és szomorúság lesz úrrá rajtam, amikor belépek a nézőtérre, s megpillantom a félhomályba borult színpadon magukra hagyott, letakart tárgyakat.

A díszlet makettje
A 4. felvonás díszlete (Fülöp Károly makettje)

A nyitány keserűen síró hegedűinek hangjaira pedig megkezdődik az opera alapjául szolgáló ifj. Dumas-regény, A kaméliás hölgy sugallta kerettörténet: a Violetta halála után megjelenő árverezők, a gyász cilinderes keselyűi és a magába roskadtan álló Alfréd, aki némi pénzt csúsztat egy vázáért, melyből Violetta azt a bizonyos szál virágot nyújtotta át a szerelmes fiatalembernek szerelmük hajnalán. Innentől kezdve a szerelmi történetet Alfréd visszaemlékezéséből ismerjük meg, háta mögött az ő emlékei elevenednek meg a színpadon.

A keret az utolsó felvonás előjátéka alatt válik teljessé, akkor újra megjelennek az árverezők a halott – vagy tán már a haldokló – ágyánál. Békés András rendezésének ez az alapkoncepciója. Ez hatott rám elementáris erővel, s ez akkor sem csorbult, mikor később Zeffirelli Traviata-filmjét látva rá kellett döbbennem, hogy ez koncepció már a filmben is megjelent. De ami jó, azt nem kell szégyellni, Békés András remekül adaptálta Zeffirelli ötletét színpadra, és hogy jól tette, bizonyítja az, hogy működött a dolog. És továbbfejleszteni is sikerült: a díszlet tükrökre és drapériákra egyszerűsödik (Fehér Miklós munkája), és Schäffer Judit pompás jelmezeivel együtt igazán gyönyörű tablóképekben gyönyörködhet a néző. Ezekhez a világítástechnika és a színvilág is jelentősen hozzájárul: a báli képben élénk piros, a vidéki házban zöld, Violetta betegszobájában pedig a fehér-szürke és drapp árnyalatok uralkodnak. Különösen poétikus és kifejező a zárójelenet letakart tükrökből álló kompozíciója. A tükrök egyébként többfunkciósak: olykor tükörként használatosak, s egy-egy szereplő önmagával szembesül benne a történet valamely fontos pontján, máskor a teret tágítják ki, és a pompás enteriőröket hivatottak jelezni, megint máskor azt láthatjuk, ami mögöttük van: a párizsi demi-monde fülledt és rikító világát vagy éppen a haldokló Violettát. Az utolsó felvonásban gyászlepelbe burkolózva siratják Violetta elveszett boldogságát, s leleplezésre váró emlékműként várják további, Violetta utáni sorsukat.

A 2. felvonás díszlete maketten
A 2. felvonás díszlete (Fülöp Károly makettje)

A díszletek tehát megőrizték a húsz évvel ezelőtti előadások levegőjét, állapotukat nem érzem nagyon tragikusnak, nem kopottabbak, mint más előadások díszletei – közelről láttam nem egyet operaházi nyílt napok alkalmával. A japán turné előtt felújították a tükröket, a bútorokat is megjavították – láttam már kopottabb állapotban is a zöld ágyat például –, tehát pár éve egy kissé megújult produkciót vitt magával a színház a tengerentúlra. Amennyiben kevesebb ez, mint 86-ban, az pusztán annyi, hogy a felső nagy tükröt annak idején leengedték a padlóig, szinte függőlegesre Alfréd és Violetta kettőse alatt – ezáltal erősítve a jelenet intim jellegét. Ez a mozzanat jó pár évvel ezelőtt kimaradt már az előadásokból.

A díszletek, a jelmezek tehát nagyjából megmutatják, mi volt a fő törekvés húsz évvel ezelőtt: viszonylag egyszerűbb, jól mozgatható, többfunkciós díszletek mellé pompás jelmezeket terveztek, ezzel biztosítva az előadás látványosságát és gördülékenységét egyben. Míg a Traviatánál ez korszerű volt, a János vitéznél látványos, bár komplikáltabb kissé, az évad végére gyakorlatilag kiveszett: a Boleyn Annánál a komor börtönfalak egyhangúságának elfedésére már a színpompás jelmezek nem bizonyultak elegendőnek, ráadásul a sok egyforma díszletelem a sötétben problémát okozott a hátulról beérkező művészeknek. Nem véletlen, hogy a három, akkor úttörő produkcióból ma már csak a Traviata maradt repertoáron.

De mi maradt a rendezésből? Legfeljebb az alapkoncepció, a színészmozgatásnak semmiféle kidolgozott rendszere nem mutatkozik. Leginkább a szereplők ösztöneire, elképzeléseire hagyatkozik a színház, illetve a művészek biztosan látják egymást a produkcióban, és felkészülésük során felépítik a jelenetet. De hogy melyik énekesnek mi áll jó, mi előnyös, nem tudom, ellenőrzi-e valaki. Példának Violetta nagyjelenetét említeném, teljes káosz. Az általam látott Violetták között van egyedül vetkőzős, Anninával vetkőzős, vetkőzős-táncolós, pohárösszetörős-vetkőzős, nem vetkőzős-pohárösszetörős, nagyestélyiben pezsgőzős, vetkőzős-fejdíszfennhagyós-pohárnemtörős. Pohárösszetörősben van dühös, elegáns… Van, aki a kisasztalról iszik a pezsgőből, van, aki az ágya mellett is tart… Követhetetlen.

Kolonits Klára
Kolonits Klára (fotó: Éder Vera)

Szerencsére időről időre életre kel ez a produkció. Most év végén mindjárt két nagyszerű beállással: Sümegi Eszter, a ház vezető szopránja kivételes produkcióval örvendeztette meg azokat, akik a drámaibb hangú Violettákat kedvelik. Néhány nappal később, december 1-jén Kolonits Klára lépett színpadra Violetta Valéry jelmezében. Már az első pillanatban magára vonta a figyelmet kecses mozgásával, pikáns mosolyával; minden pillanatban nagyszerűen élte a szerepet. Nem hinném, hogy csak Alfrédot bűvölte el ott a bálon. Alakítása a 2. felvonásban is minden részletében kidolgozott, egészen az idősebb Germont felé intézett bátortalan mosolytól, melyben Violetta még remélni látszik, hogy meggyőzheti az apát fia iránti őszinte szerelméről. Aztán a beszélgetés során egyre fogy a remény: rájön, hogy egy időre, majd felismeri, hogy örökre el kell hagynia Alfrédot. Kolonits Klára minden mozdulatával, arcának minden rezdülésével eljátszotta a lány összeomlásának drámáját. Alakítása ennek megfelelően a negyedik felvonásban megrendítő volt – egyetlen hibát találtam: összeesése az „O, gioia!”– felkiáltásnál nagyon gyors volt, itt a drámai hatás csorbult, érdemes ezt a mozdulatot begyakorolni. Kíváncsi vagyok, hangilag a közeljövőben hová fejlődik az alakítás: most szép pianókat hallhattunk, az első felvonás koloratúrái is ügyesen szóltak, a záró esz sajnos élesre sikeredett, a második felvonásban az igazi mélységeket hiányoltam, azok csak alig hallhatóan szólaltak meg. A negyedik felvonás énekesi megvalósítása tetszett leginkább; ének és játék összhangját, színvonalának egyenrangúságát ott tapasztalhattuk legjobban. Kolonits Klárát tapasztalt, az előadásban már sokszor fellépett kollégák segítették.

Kolonits Klára és Kovácsházi István
Kolonits Klára és Kovácsházi István (fotó: Éder Vera)

Alfréd megszemélyesítője Kovácsházi István volt, aki szemmel láthatóan betegen szerepelt aznap este, a színpad közelében diszkrét torokköszörülését, köhögését is hallhattuk; komolyan aggódtam, mégsem köhögheti le a szopránt pont a Traviatában. Mindezek ellenére igyekezett helytállni szerepében, a 2. felvonás áriájára érezhetően helyrehozta magát a szünetben, s szépen is énekelte.

Fokanov Anatolij visszafogottan énekelt, igyekezett áriáját árnyaltan előadni. Profi énekes, a sokszor unalmasnak ható ária az ő tolmácsolásában le tudta kötni a publikum figyelmét, sőt az est legnagyobb nyílt színi tapsát ő aratta ezzel az áriával. Egyénisége, visszafogott színészi játéka megfelelt a távolságtartó, hűvös atyafigurának.

Jelenet a 3. felvonásból: Kolonits Klára, Ambrus Ákos, Gémes Katalin, Valter Ferenc és Németh Gábor
Jelenet a 3. felvonásból: Kolonits Klára, Ambrus Ákos, Gémes Katalin, Valter Ferenc és Németh Gábor (fotó: Éder Vera)

A három nagyszerű énekes színészi és énekesi teljesítménye életre keltette tehát a konzervált produkciót. Némileg feledtették, hogy a zenekar messze nem állt a helyzet magaslatán, s már a nyitányban kínos hamisságokat észlelhettünk, hogy a balettesek spanyol tánca sem elég tüzes már, érezhetően rutinfeladattá vált számukra a betétszám.

Én szeretem ezt az előadást… És jó szívvel ajánlom mindenkinek: üljön be egy este az Erkelbe, és élje át Violetta tragédiáját, a nagy szerelmet, mely az utolsó nagy lehetőségét, értelmét hozza el a lány életében, s a keserű lemondást, minden remény elvesztésének fájdalmát. Garantáltan nem ússza meg könnyek nélkül.

S mi lesz az előadás sorsa? Mi lesz a színházé? Ki tudja. Egyelőre még mindkettő működik. És ha bezárják az Erkelt?
Húsz év múlva, lehet, hogy találkozunk…”

Fotók: Éder Vera, makettfotók: Fülöp Károly