Barokk est a Zeneakadémián

Sümegi Eszter és Derek Lee Ragin koncertjéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Sümegi Eszter
Sümegi Eszter

Nagy izgalommal vártuk Sümegi Eszter és Derek Lee Ragin zeneakadémiai barokk estjét: a felfokozott érdeklődést a két csodaszép hang és jelentős egyéniség találkozásán túl az a tény is erősítette, hogy Sümegi Esztert nagyon ritkán hallhatjuk preromantikus zene előadójaként (magam még sosem hallottam őt Verdi előtti muzsikát interpretálni). Az énekesnő a kihívásra nagyszerű választ adott: jobbnál jobb produkcióknak tapsolhattunk az este folyamán.

Händel-áriák sorát nyitó népszerű Xerxész-részlet, a Largo (Ombra mai fu) előadójaként elsőként a stílusos éneklésnek örülhettünk; a Julius Caesar Piangero la sorte mia kezdetű Kleopátra-áriája pedig már az előadó-művészet magasabb régióiba is bepillantást engedett – igen, ekkor maga Kleopátra, a szenvedő királynő állt előttünk. Gluck  Alkésztiszének részlete (Divinités du Styx) ismét más karaktert állított elénk: a tragikum helyett itt a fenség dominált, ami a személyiség mindvégig erős jelenlétén túl elsősorban a diadalmas magasságokban mutatkozott meg. Ha egyáltalán lehet kifogásolnivalónk, az csupán a hozzávetőleges francia kiejtést érintheti.

Derek Lee Ragin
Derek Lee Ragin

Az est másik sztárja, Derek Lee Ragin szintén régi ismerősünk: noha az utóbbi időben ritkábban lép fel Magyarországon, régebben rendszeres vendégnek számított. Magam éppen tíz éve, Gluck Orpheuszának vármegyeházi előadásán láttam-hallottam őt, még gyerekként – életem egyik legszebb emlékeként tartom számon azt az estét, mint ami végleg megszerettette velem a XVIII. századi operát. Mi változott hát az elmúlt tíz évben?

Mindenekelőtt a hang állapotát kell említenünk: az akkor pályája csúcsán lévő Ragin orgánuma mára bizony megfáradt, elkopott – egyszóval már nem szól úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Ugyanakkor az előadói személyiség semmivel sem kevésbé jelentékeny, mint amire régről emlékeztem, és ez bőven pótolja a hangi nehézségeket.

A Rinaldo-ária (Cara sposa) interpretációja máris a Händel-operák világának sűrűjébe kalauzolt minket. Ha Sümegi Eszter éneklésével kapcsolatban a tragikus líra és a fenség volt kiemelendő, itt a szenvedély volt az interpretáció döntő momentuma: Ragin minden egyes szóra, affektusra reagál, híven a XVIII. századi opera, egyáltalán: a XVIII. századi színház szelleméhez – s ezáltal az ember koncertterem helyett rögtön valódi operaelőadáson képzeli magát.

A hangi fogyatékosságokat talán leginkább Tamerlano A dispetto-áriájának előadása sínylette meg: ez bizony bravúrszám, tele ékítménnyel, koloratúrával, amit Ragin ma már csak hozzávetőlegesen tud bemutatni nekünk. (Ráadásul, mivel feltehetőleg egyik kedvenc számáról van szó, több forrásból is ellenőrizhetjük, milyen diadalmas beteljesültséggel szólt régebben egy Ragin-féle A dispetto: Gardiner teljes operafelvételéről vagy éppen a nyolc évvel ezelőtti budapesti áriaest felvételéről.) Julius Caesar áriáját éreztem az est legsikerültebb Ragin-szólószámnak: itt már nem csak a személyiség nyűgözött le, de a legato-éneklés következtében a közben mind jobban bemelegedő hang is sokkal inkább engedelmeskedett. Az eredmény: kivételesen szép és emlékezetes előadás.

Hasonlókat mondhatok a második részt kitöltő népszerű Pergolesi-opusz, a Stabat mater megszólaltatásáról is: az eddigiekhez képest leginkább azt érzem kiemelendőnek, hogy két, a jelek szerint meglehetősen eltérő énekesegyéniség tökéletes egységben szólaltatta meg a művet, ami a szellemi egységen túl a kettősökben a két hang csodálatos összeolvadását is jelenti. Szinte fizikai gyönyör volt hallgatni ezt a két hangot, amit az egyik kettős után felcsattanó spontán taps is jelzett.

Néhány szóval az est kellemetlen részéről: Pál Tamás szemmel láthatóan nagy kedvvel és stílusosan vezényelte a különböző produkciókat. (Aki csak az operaházi előadásokat látogatja, hajlamos megfeledkezni róla, hogy a karmester munkásságában a régizene is fontos szerepet játszik: a Hungaroton anno HaydnCimarosa és Telemann operáit rögzítette vele, legújabban pedig egy Michael Haydn-darab újrafelfedezése fűződik a nevéhez.) Nem hallgathatjuk el azonban, hogy amit az Operaház Failoni Kamarazenekara ezen az estén nyújtott, leginkább a lehangoló kategóriával jellemezhető. Jellegtelen ritmika, összjátékbeli pontatlanságok, intonációs problémák fűszerezték szombat esti kirándulásukat – az ember hajlamos feltételezni, hogy az élcsapat bizony a Mesterdalnokok előadásán muzsikált aznap.

A második részben némileg emelkedett a színvonal, ekkor a karmesternek legalább a lendületét sikerült átadnia a muzsikusok számára. Ily módon, azt hiszem, jobb, ha a két zenekari szám értékelésétől eltekintek; mint ahogy azt sem méltatnám, ahogy a videofelvételt készítő technikus magát nem zavartatva a mikrofon szerelésébe kezdett a Zeneakadémia és a Stabat mater kellős közepén – időnként körülnézve, hogy hátha senki sem vette észre…