LeoNÓRA megdicsőülése, avagy A végzet hatalma „egyfajta bemutatója” az Operaházban – Premier, 2007. november 3. FÜLÖP KÁROLY kritikája
Vidnyánszky Attila az ördög után most angyalokat idéz az Operaház színpadára. A nyári Budafesten már futott, eredetileg debreceni produkció újragondolása a jelenleg színre került alkotás.
Az előadás középpontjában egy forgószínpadra szerkesztett fémmonstrum áll, matériájában az egykori szovjet halkonzervekre emlékeztet, amibe dühében az ember jó párszor belevágta bicskáját, mert a hozzá csomagolt konzervnyitó első próbálkozásra megadta magát a sorsnak… Nos, hasított lékek ebben az épületben is vannak mind a falon, mind a tetőn, s a fogaskerekes konzervnyitó a kupola középpontjából csüng alá Damoklész kardjaként. További fogaskerekek és kisebb-nagyobb nyílások kandikálnak ki a sebzett falakból is: ha kell kolostorablakok, ha kell hatalmas kapuk. A falak belső pillérei árkádsort alkotnak a beléjük vájt boltíves kapukkal, a kupola tartóívei felidézhetnek gótikus templombelsőt, de Calatrava gróf palotáját is, ha pedig a szerkezet kívülre fordítja a rideg falakat, a külvilágtól elzárt kolostor elé kerülünk. Egy-két szekérrel vagy ágyúval pedig kocsmává, katonai sátorrá vagy harctérré lényegül a színpad.
A debreceni Csokonai Színház színlapja szerint „Giuseppe Verdi 1862-ben bemutatott remekműve a nagy sorstragédiákat feldolgozó operák egyik legszebb példája, amely minden rendező számára kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy az emberi lét útvesztőiben bolyongó hősök sorsát a történelem kontextusában, magasabb erők küzdelmének tükrében láttassa. Vidnyánszky Attila, folytatva eddigi operarendezéseinek sorát, új előadásával is a darabokra tört rend zaklatott állapotában élő ember útkeresését mutatja meg a költői stilizáció eszközeivel.
A színpadkép egy valaha pontosan működő óraszerkezetet idéz, amely az emberi történelem, a háborúságok következtében széttört konstrukcióként adja meg egy tragikus szerelem hátterét.”
A korábbi rendezésnél tehát sokkal kiábrándítóbb, lepusztultabb világot láthatunk a mostani Végzet-előadásban: nyoma sincs csillogó palotának, a kolostor giccs-pátoszos világától is megszabadult a rendező, s elsőre tán felhördül a befogadó a – mondjuk ki – csúf díszlet láttán, de aztán ez egyre inkább élét veszti (a világítástechnikának köszönhetően a fémes jelleg ritkán dominál), hiszen funkcionál a dolog, s a helyére is kerül minden jelenet ebben a színpadi térben. A katartikus pillanatok sem maradnak el: zene és rendezés összeér Leonóra bevonulásának megejtően szép, ihletett megkoreografálásában.
Más kérdés, hogy mit kezdjünk a rendezői ötletekkel. Igazából kérdések halmozódnak fel az emberben a produkciót látván, s a választ keresheti magának több-kevesebb sikerrel…
Mit jelentenek a hasított sebek a fémkuckón? A sors csapásait, kiszámíthatatlan támadásait? A fogaskerekek? Mit őrölnek? Az idő múlását jelzik, mert egy óraszerkezet darabjai? Vagy a szerencsétlen lelkeket őrlik fel, akik a Végzet gépezetébe pottyantak? A Vargas-család teljes pusztulását? Alvaro magára maradását?
Hát a babák? A nyitóképben Leonóra ágya szélén ül, kezében játék babája… S a babák a barlangba is elkísérik. Hogy kerülnek oda? Szimbólumok? Egy vadromantikus drámából született operában? Az angyal motívuma? A második felvonás csodálatos fináléjában Leonóra sorsát az angyalok karára bízza… A darab végén ő maga is az angyalok közé távozik – a fémmonstrum sodorja az égi seregbe. Baba és angyal – Leonóra tisztaságának két szimbóluma? A gyermeki ártatlanság és a tisztán leélt élet jutalma?
Persze a kisfiúk is játszanak… Alvaro áriájának bevezető zenéje alatt papírhajót hajtogat, majd kezével úsztatja a levegőben, kardjával bökdösi, végül meggyújtja, s az az ária végére hamuvá porlad. Megint szimbólumok? Játékhajó – az örökre elveszett gyermekkor? Hajó mint ősi toposz? Tűz, láng, hamu, füst… – elgondolkodtató.
Érdekessége a rendezésnek, hogy Leonóra nem csuklyásan vonul be, női mivoltával a rend tagjai nagyon is tisztában vannak. És ebből rögtön jön a következő kérdés: miért van Leonóra gyönyörű ruhában a remetelakban? Tán nem is remetelak? Hová jutott a szerencsétlen leány e zenés road-movie végén?
Falfirkák: Alvaro rajzol (fehér krétával) a fémfalra egy szívet, majd az opera végén Melitone rajzol szárnyakat Leonóra köré a falra.
Amennyire hangsúlyos motívuma az angyali tisztaság a rendezésnek, ellensúlyként ott a bujaság is: Preziosilla még sosem volt ennyire kimondottan markotányosnő, – amit e fogalom a darab előadás-történetében eufemisztikusan, diszkréten elhallgatott, azt most teljes valójában megláthatjuk a színen: a hölgy erotikusan mocorog a szekereken, szoknyája alá vagy keblére hajtva egy-két szerencsés férfi buksiját, kihívó öltözékben jár fel s alá a táborban, bájait buján domborítva, majd addig élteti a háborút, hogy a Rataplan alatt lóra (játékparipára?) pattan, társul a nyeregben ülő csontvázhoz, s a halálba lovagol a katonákkal együtt. A rendezésnek talán ez a rétege derül ki maradéktalanul az előadást látva.
„A darabokra tört rend zaklatott állapota” – idéztük korábban… Milyen is az az irracionális világ, amiben Vidnyánszky hősei keresik útjukat? Utat a túlélésre vagy a menekülésre? Milyen út lehetséges abban a világban, amelynek „Viva la guerra! (Éljen a háború!)” a paradox jelszava?
A Calatrava-házba befészkelte magát az idegengyűlölet, az ősi szokásjog tisztelete – Leonóra habozik is, hogy atyja, a családja iránti szeretete, tisztelete marasztalja-e az ősi ház védelmet nyújtó babaszobájában, vagy szerelmes szívére hallgatva kövesse lovagját, megtagadva addigi életét. Alvaro bátran kiáll a zord atya elé, lázad az öreg maradisága ellen, de ez az út is bezárul, dönt a végzet, gyilkossá válik s ezáltal üldözötté.
A szerelem röpke diadala után hosszú évekig tartó rejtőzködés, menekülés, sóvárgás és emlékezés vár a hősökre, egészen addig, míg a sors akaratából ismét találkozhatnak – de ezúttal már túl késő…
Leonóra nőiségéről mond le a világ előtt, álruhát ölt – mint a többi szereplő is egyébként – azaz, eredeti személyiségükről kell lemondaniuk a túlélés reményében. Leonóra egészen a kolostorig vergődik, az egyház oltalmára bízná magát, de megtapasztalja, hogy ide sem egyszerű a belépés. Protekció (s ezúttal nem az égi oltalomra kell gondolni ugyebár) nélkül nehezen nyílna meg a robosztus vaskapu a szenvedő vándor előtt… A kolostorban aztán az ima segítségével az angyalokra bízza sorsát, akik végül elvezetik hozzá szerelmét egy utolsó találkozásra. Leonóra tehát bezárkózik babáival a remetelakba, az elfojtott vágyak és álmok, a gyermekkor világába. Ez is egy útja a valóság előli menekülésnek, akárcsak a harcok szünetében papírcsónakot hajtogató férfi gyermekes viselkedése.
A romantika kora kedvelte az ellentéteket, hát a másik oldalra is jut egy nagy szenvedély mint lehetőség, életcél e zaklatott világban. A család becsületén esett (Carlos meggyőződése szerint: ejtett) foltot meg kell bosszulni. A becsület visszaszerzése önmagában még nemes cél, de a testvérgyilkosságig eljutni már a lélek torzulásának útját jelenti. Az ő esete példázza, hogy egyéb értelmes cél nélkül egy aljas világban az ember is elkorcsosul. Háború, szegénység, ínség, prostitúció, viszály és gyűlölség – mindez felvonul Vidnyánszky színpadán Verdi operájában.
S hol az ellenpólus?
A szerelem? A menekülés szétzilálja, marad emléknek, vágyakozásnak.
A barátság? Gyönyörű a két férfi hadszíntéri barátságkötése. De csak arra jó, hogy később halálba kergessék egymást. Carlos örül Alvaro felgyógyulásának, mert így megölheti… Megint egy paradoxon!
Irgalom? Melitone elűzi az alamizsnáért esdeklőket, mindig a maga problémái miatt morog.
Béke? Leonóra lelki békéért könyörög, de az ária vége átokká, az operáé pedig rémdrámává válik.
Tolerancia? Ha valakinek sötétebb a bőre, már a papoknak is gyanús, s akkor annak pokolbeli minden cselekedete.
(Fotó: Éder Vera)
Talán ezért is jut a rendezés végpontján – mintegy keretként – Leonóra vissza a babaszobába. Ahogy annak idején az ősi házat elhagyta, úgy az oltalmat adó remetelakot is: kinyitja a cella ajtaját a kinti zajra. Ugyanazok vannak körülötte, mint akkor: egy atya – akkor az apja, most a szállást adó Gvárdián, Alvaro – mindkét esetben „gyilkosként”, a sebesült Don Carlos… és a babák. Akkor apja őrizgette a leányt a babaszoba mélyén, óva a külvilágtól, most az érett nőt egy remetebarlang mélye óvta. De egyik sem bizonyult tökéletes menedéknek, mert mindkettő rabbá tette lakóját. A végzet hatalma elől pedig nem lehet elreteszelni a kapukat…
És akik a kerekek közt őrlődtek a premier estéjén:
Leonóra szerepében Bazsinka Zsuzsannát láthatta-hallhatta a közönség. A művésznő nagy igényességgel és énekesi perfekcióval oldotta meg a szerepet, átütő erejű magasságai, a szerep követelményeinek megfelelő mélységei megvannak, mindamellett játéka is ideálissá tette a nehéz szerep tolmácsolására. Azonban a hang éteri szárnyalását hiányoltam, és azt sem tagadhatom, hogy ez a csivitelő hangszín számomra nehezen elviselhető hosszú távon. Pedig emlékeimben él még a korábbi Rigoletto Gildája vagy hogy még régebbit mondjak, A láng Silvanája – ahol a hang ereje és szépsége egyaránt örömet okozott a hallgatónak.
Kiss B. Atilla érces hangján szólalt meg Alvaro tenor szólama. Ugyan nem tökéletes, de ihletett produkciót hallhattunk, néhány jelenetben kiemelkedően magas hőfokon izzó szenvedéllyel vagy épp megrázó erővel, például a hordágyas jelenetben vagy a negyedik felvonás nagy kettősében.
Kálmándi Mihály a színház egyik vezető baritonistájává érett mára, hangerő, kifejezőkészség és üzembiztosság jellemzi éneklését annak ellenére, hogy a ballada záróhangja ma este igen furcsán szólalt meg, de nyilván nem egy-egy hang határozza meg egy egész estés alakítás értékét.
A két basszust is dicséret illeti, a két atyaszerepben: Calatrava gróf Palerdi András volt, a Gvárdián pedig Rácz István. Mindketten méltóságteljes figurát alakítottak, a basszus hang mindkettejüknél dörgedelmesen vagy nemesen zengett, a szituációtól függően.
Sárkány Kázmér Melitonéja szintén sikeres alakítás, a közönségsiker is mérhető: a szokottnál erőteljesebbnek hatott a hang, a zsörtölődő szerzetes komikus figuráját jól jelenítette meg az énekes. És itt egy pici kitérő: nagy dolog, ha komoly operában mernek idézni komikus jelenetet, s még nagyobb, ha egy legendás kollégától idéz valaki a nem is olyan régi múltból. Nevezetesen a Don Pasquale Hadaró-kettősét idézte meg egy pillanatra Sárkány Kázmér és Rácz István, úgy, ahogy azt rendszerint Gregor József zárta. Kettősükben Rácz a Gvárdián szólamának utolsó hangját hosszan kitartotta, s Melitone intette le hatalmas könyvének hangos összecsapásával. Így, akik értették az utalást, ma este emlékezhettek az éppen egy éve eltemetett Gregor Józsefre is.
Preziosilla dekoratív megszemélyesítője Pánczél Éva volt, igazán elemében volt a dögös női szerepben, s hanggal is jól győzte a szólamot, csupán a Rataplan magasságainál adódtak kisebb problémái.
A rendezői koncepciónak megfelelően az énekkar nemcsak jól összefogottan énekelt (karigazgató: Szabó Sipos Máté), hanem aktív részese volt a játéknak, nagy volt a nyüzsgés-mozgás. A zenekar élén Kesselyák Gergely, dinamikusan, erőteljesen, olykor az énekeseket sem kímélve vezényelt, de hatásos volt, amit csinált. Amiért viszont haragszom rá – de lehet, hogy a rendezővel és a díszlettervezővel (A. Belozub) együtt kellene megbüntetni, mert a Végzet-motívumot többször is belevezényelte a tapsba, tehát alig hallottunk belőle valamit. Persze a díszlet forog tovább, az énekesek már berakva a színpadra… De akkor is, ezt jobban ki kellett volna találni. Vagy legalább egy kis felirat a bejáratnál, mint gyermekkorom Parsifal-előadásain: „Kedves Közönségünk! A művészek a tapsokat az előadás végén köszönik meg.”
Most mondanám, hogy aki teheti, vegyen jegyet valamelyik Végzet hatalma-előadásra. De nem mondom, mert lassan senki sem teheti: a jegyek elfogytak, bár bérletes előadások, esetleg besurranással érdemes próbálkozni, ma is volt pár hely, igaz, álltak is mindenütt. Egy kísérletet bőven megér az előadás! Vagy várni kell februárig…
Egy plakátot vagy műsorfüzetet mindenképp megérdemelt volna az előadás, bár az Operház nem tekinti bemutatónak (felújításnak, premiernek vagy ahogy tetszik) az új Végzetet, pedig a darab régen ment a utoljára a színházban, majdnem teljesen új szereplőgárdával megy, az Operában még nem használt díszletekkel, s a debreceni rendezésnek kifejezetten a ház adottságaihoz, művészeihez igazított változatával, magas művészi színvonalon. Mindezek a kritériumok nem elegendőek, hogy kiemelt produkcióként kezelje a színház?
Nem háromszor, hanem legalább tízszer kéne adni, nagy reklámmal, felhajtással. Volna mire büszkének lennünk! És bizony nem kevés munka, a színház dolgozóitól rengeteg hozzáadott érték van benne, talán túl sok is ahhoz, hogy csak úgy elsikkadjon a színházi élet hétköznapi verklijében. Vajon az operai törzsközönségen kívül ki tudhatott róla, hogy esemény van az épület falain belül az este? Kérdezzük meg az utca emberét?
(Fotók: Éder Vera)