Az úr egy kissé bogaras

Faragó Béla: Az átváltozás – ősbemutató, Sanyi és Aranka Színház és Apropera, 2009. április 3.  ÁDÁM TÜNDE kritikája

Plakát
Plakát

AZ  ÁTVÁLTOZÁS
Vígopera két felvonásban
Franz KafkaAz átváltozás című elbeszélése nyomán

Gregor Samsa: Pataki Potyók Dániel
Fiú: Molnár Ágnes
Grete Samsa: Kővári Eszter Sára
Apa: Jekl László
Anya: Schöck Atala
Cégvezető: Domahidy László
Fényképnő: Pető Kata
Takarítónő: Pogány Judit
KÓRUS, Három albérlő: Szt. Efrém Kvartett

Karmester: Tihanyi László
Librettó: Kovács Kristóf
Rendező: Lukáts Andor

Hetek óta foglalkoztat a legfrissebb kortárs operánk, amely Franz Kafka Az átváltozás című elbeszéléséből született. A zeneszerző, Faragó Béla vígoperaként definiálta művét, de talán csak azért, mert abszurd opera-kategória még nincs ebben a műfajban. A humor persze jelen van Kafkánál, leginkább szatíraként, amit nagyrészt átmentettek a librettóba is (a szövegkönyv szerzője Kovács Kristóf), emellett az opera saját jogán is alkalmazza a humort, de alapkicsengése meglehetősen távol áll mindattól, amit a vígopera megjelölés felidéz az átlag operalátogatóban. A vég értékelésénél meg kell állni egy pillanatra, mert itt az volt az érzésem, hogy a rendezői duplacsavar a végén nem feltétlenül vág egybe azzal a fináléval, ami a darab menetéből következne. Vagy akár Kafkából következne. Ahhoz, hogy ezt megmagyarázzam, végig kell vennünk az opera és az elbeszélés egymáshoz való viszonyát is, tehát ezzel kezdem.

Az abszurd egyik leglényegesebb eleme Kafkánál, hogy a szereplők mint kész tényeket fogadják el a velük történteket, és esetünkben például Gregor Samsa nem is teszi fel azt a kérdést egyetlen egyszer sem, hogy miért változott bogárrá. Az elején még felmerül benne, hogy vajon meddig fog tartani ez az állapot, de az idő előrehaladtával egyre inkább beletörődik a bogár-létbe, mondhatni megszokja, és a tökéletes és végleges átváltozás egyúttal halálát is jelenti. A család kesereg ugyan az őket ért szerencsétlenség miatt, de az átváltozás tényét azonnal elfogadják, egyszer sem merül fel bennük, hogy a bogár ne lenne azonos Gregorral. Az idővel kényelmetlenné váló helyzetre ugyan próbálnak megoldást találni azzal, hogy a Gregor szobájában lakó ízeltlábú már nem azonos családtagjukkal, de ez csak kiútkeresés. Az alaphelyzetben mindenki – beleértve a cégvezetőt is –, egyértelműen elfogadja, hogy ez a valószerűtlen – abszurd – esemény bekövetkezett.

Az opera azonban közmondásosan „lelkizős” műfaj, ahol a szereplőnek időről időre kötelessége áriában vagy monológban kifejteni érzéseit, gondolatait. Így aztán az operába bekerül ez a vonulat is (sőt: nemcsak bekerül, Gregor legelső megszólalása mindjárt ez a kérdés lesz): Faragó Béla Gregorja tehát magányában felveti a kérdést, amit Kafkáé nem: hogy ti. miért történt ez vele, illetve miért vele történt? Az abszurd hatása ettől nem törik meg, mert az átváltozás tényét itt is természetesnek veszi, csak a miértjét kérdezi Gregor Samsa.

Sőt azt kell mondanunk, az abszurd egy ponton még erősebb az operában, mint az alapműben, ugyanis a librettista még egy szereplőt helyezett a darabba, a végeredményt illetően bravúros érzékkel, hiszen nem egy korábban nem létező alakot teremt, hanem a falon függő és a cselekményben szerepet játszó fényképet kelti életre. Ez a fényképnő persze egyúttal alkalmas lesz arra is, hogy a főszereplő duetteket énekelhessen vele, de a praktikumnál fontosabbnak érzem jelenlétét az abszurd vonal erősítése miatt. Kevés olyan erős pillanatot tudok elképzelni, mint amikor a fényképnő, akit lényegében Gregor fantáziája keltett életre, tehát ez a valójában kétdimenziós fotográfia a bogárrá változott, de mégis valaha-ember-volt hősünk képébe vágja, méghozzá kíméletlenül, hogy ő, Gregor nem létezik, hiszen megszűnt emberlenni. Ezt érzem az opera legerősebb jelenetének, egyúttal az abszurd legmagasabb fokának, és ezért kell vitatkoznom a rendezői befejezéssel. Ugyanis az opera Gregor halálával végződik, ahogyan az elbeszélés is, illetve a család megkönnyebbülésével, hogy terhüktől megszabadultak. Azonban a történet itt úgy végződött, hogy Gregor vekkercsörgésre ébredt, mintha az egész csak rossz álom lett volna. Ebben a befejezésben is látok lehetőséget, hiszen a szereplő – ez esetben – álmán keresztül az emberi lét és az emberi kapcsolatok olyan mélységeit tapasztalja meg, amelyekről korábban fogalma sem volt, azonban azt is gondolom, hogy ez az álommal való feloldás ellaposítja a véget, és az abszurd odáig kiválóan felépített vonalát némiképp agyoncsapja. Amennyiben az óracsörgés a zenei szövet része, akkor tévedtem, ám ezt partitúra híján nem áll módomban ellenőrizni, kortárs műnél pedig semmilyen hanghatás nem zárható ki eleve, azonban vállalva a szubjektivitást és a tévedés kockázatát, azt mondom, hogy nem ezt a befejezést képzelem el az operához.

Bár korábban elvetettem a vígoperai besorolást, a librettó és a zene is számos példát szolgáltat vígoperai jellegre. De hogy egy sarkított és távoli példával éljek: a Bohémélet is tartalmaz kimondottan mulatságos jeleneteket, mégsem jutna eszünkbe vígoperának titulálni. A humor számos esetben a tragédiát erősíti – véleményem szerint esetünkben is. A szövegben is találunk ilyet – csak egy példa: a cégvezető halálos komolysággal kijelenti, hogy a jó ügynöknek nincsen szüksége hat lábra, négy végtag tökéletesen elegendő (és itt le is vezeti, hogy melyiket mire kell használnia). A zenei humor megint csak kiaknázhatatlan lehetőségeket rejt magában, és ezekkel is él a szerző. Gyakran marasztalnak el zeneszerzőket azért, ha más művekből idéznek – és az idézés önmagában nyilvánvalóan nem erény és nem az invenció jele. Azonban létjogosultságát az mutatja meg, hogy hogyan épül be a „vendégszöveg”(ezúttal vendégzene) a zenemű szövetébe, és ad-e plusz töltést annak. És itt megint csak az abszurd kiváló példáját látjuk, amikor – ismét csak a cégvezető – belépőjét hallgatjuk. Ugyanis ez a kiváló tisztviselő (magától értetődően basszus hangon) a Kormányzó dallamával fordul bogárrá változott beosztottjához, akinek neve (Gre-gor-Sam-sa) tökéletesen illeszkedik a Don-Gio-van-ni megszólításra. Önmagában is humorforrás az összevetés, miszerint ez a kisstílű hivatalnokocska lehetne a Kormányzó, szerencsétlen sorsú ügynökünk pedig maga Don Giovanni. Azonban a primer nevetésen túl más távlatokat is nyit a zenei párhuzam: Don Giovannit a pokol kapujában szólongatja az általa meggyilkolt Komtur, Gregor Samsa számára pedig önnön pokoljárása veszi kezdetét ezen a reggelen. A metafora tehát telibe talált.

Ezen túl is bőven találunk példákat megidézett korokra, vagy akár konkrét művekre, első hallásra lehetetlen is lenne feltérképezni valamennyit, de nem is ez a fontos talán, hanem az opera zenei sokszínűsége, amely a legkülönösebb hanghatásokkal dolgozik olykor, néhol barokkot idéz, máskor teljesen atonális, és bizony még a 20-21. század könnyűzenei irányzata is megjelenik a takarítónő rap-különszámával. És ez sem olcsó fogás, hanem a zenébe illeszkedő betétszám, amely bizonyítja, hogy az opera olyannyira nem halott műfaj, hogy négyszáz év után is tud reflektálni az adott korszak irányzataira, azokat problémamentesen beépíti önmagába, tökéletes természetességgel.

Külön kell szólni az operába írt négyfős kórusról, akik alakítanak valódi szereplőket, például az albérlőket, és a kevésbé valódi, de létező szereplőket, mint az ágy alatt „élő” pormacskákat, de a nyitójelenet is az övék: pusztán hanghatásokkal asszociálnak elénk vonatzakatolást, ami rímelhet az utazó ügynök sorsára vagy éppen arra, hogy Gregor ezen a reggelen elaludt és lekéste a vonatot – voltaképpen ez indítja el a cselekménysort.

A megvalósításhoz tartozik, hogy az ősbemutató színhelye, a Sanyi és Aranka Színház és Apropera befogadóképességére való tekintettel a kórus nem lehetett jelen – egész egyszerűen nem fértek volna el a színpadon, így a szerző ki is hagyott, illetve átdolgozott pár jelenetet, a megszólaló kórusrészeket pedig felvételről hallottuk.

A főszereplő zenei karakterének megteremtése az egész darab kulcsa: a zene képes arra, hogy az átváltozást konkrét fizikai valójában mutassa meg, amit a prózai szöveg csak más eszközökkel tud érzékeltetni. Ez úgy valósult meg, hogy a tenor főszereplő hangja mellé írt a szerző egy fiúszoprán szólamot is (énekesnő alakította), és ez a két szólam folyamatosan jelen van – és folyamatosan alakul át egymásba. Ahogyan Gregor elveszti ember-énjét, úgy erősödik a bogár-hang, gyengül a tenor, míg a vége felé (ez is nagyon ügyes megoldás) a tenor már érthetetlen, artikulálatlan, nem a szavakat ejti, csak azok magánhangzóit, a bogár-hang pedig lassan átveszi az egész szólamot, és amikor ez bekövetkezik, Gregor meghal. (Még egy indok, hogy ne támasszuk fel Gregort a végén: gyengíti a hatást.)

Nehéz a dolgom, ha pusztán szavakkal próbálom érzékeltetni az alapvetően auditív és vizuális élményt, főleg az előbbit, és még az sem segít, ha megtekintésre ajánlom a művet, hiszen az ősbemutató egyben az egyetlen előadás is volt belátható időn belül. Mint minden, ez is pénzkérdés, és valljuk be: nem teremnek tömegével szponzorok, akik a kortárs opera finanszírozására akarnának áldozni. És még ott a kérdés: vajon milyen közönségréteget tudna megszólítani például ez a darab? Erre könnyebben tudok válaszolni: nem azokat, akik operalátogatásra készülvén a Bohémélet és a Traviata között vacillálnak. Azokat viszont igen, akiket a hideg ráz az Opera épületétől, az ünnepélyességtől, akik a műfajnak eme külsőségeit egynek érzik magával a műfajjal is, és ezért ódzkodnak tőle. Ellenben megérintheti őket mégis, ha más helyszínen és oldottabb formában találkoznak vele. Ezt a darabot tipikusan olyannak érzem, amely képes lenne megszólítani az operával még csak ismerkedő vagy éppen először találkozó közönséget. Akár az ifjabb korosztályt is. És nem csak azért, mert a reppelő takarítónő az ő nyelvüket beszéli, hiszen azok mindössze pár perces jelenetek az egyébként (mai operához képest) hosszú, két és fél órás előadásban. És ha oldottabb formáról beszéltem is, a befogadás felől ez nem jelent könnyebbséget, itt igenis dolgozni kell és koncentrálni, figyelni zenét, szöveget és színpadi történést is egyszerre. Azonban cserébe igazi szellemi kaland várja a vállalkozó szellemű nézőt.

Lukáts Andor, a színház vezetője rendezte a darabot, igazi kamaraoperának, és nem csak a színház adottságai miatt: a játéktér lényegében Gregor szobája, ez a középpontja mindennek, jelzésszerűen a háttérben lehet a lakás többi helyisége, de ezzel együtt is kamarakörnyezetet látunk. A tízfős zenekar is a kamarajelleget erősíti.
A színpad előterében tehát Gregor szobája, ide lépcső vezet le. Képileg is világosan elkülönül fent és lent: a család odafönt él, Gregor lent, és nem is kell állandóan a földön kuporognia, alaphelyzetében is alacsonyabb a szintkülönbség miatt. Nem is erőlteti a rendező a bogár-külsőségeket, nincs is szükség rá, hogy az átalakulást valamiféle állatjelmezzel érzékeltessék. Gregor és Bogár-énje (a „Fiú”) egyforma ruhát kap: barna, fényes hatású anyagból, ez – ha akarjuk – felidézheti a rovarpáncél csillogását. Gregor élettere tehát ez a szoba: egy ágy (ezt használja rendeltetésszerűen is, illetve alá is bújik olykor), a falon a fénykép: az első részben még valóban kép, a másodikban már élő figura.

A fentebb említett zenei sokszínűség jelentős kihívást jelenthet a szólistáknak, akik ügyesen veszik az akadályokat, de itt valójában nincs is helye a kritikának: önmagában a tény, hogy egy előadás kedvéért ennyi energiát fektettek a nem is könnyű szerepek elsajátításába, ilyeténképp támogatva a kortárs magyar operát, máris elismerést igényel. A kritikusi hozzáállást végképp feladva teszem hozzá, hogy kívánom a társulatnak és a szerzőnek, alkotóknak, valamint a nálam kevésbé szerencsés, de érdeklődő nézőknek, hogy még legyen alkalmuk találkozni a darabbal, újabb előadásokon.

Birta Endre fotóriportja az előadásról

Korábbi cikkünk: 

Faragó Béla: Az átváltozás című vígoperájának ősbemutatója

Kapcsolódó cikkek a MusiciansWho.hu-n: 

Az átváltozás képekben

„Egy mai magyar operaszerző nincs elkényeztetve” – interjú a zeneszerzővel

 „Sokkal több operára lenne szükség” – interjú a rendezővel

 „A legnagyobb álmomat már sikerült elérnem” – interjú a főszereplővel